Tudjátok, a kis történeteimet - nem titok -, azért is írom, hogy akik nem találkoznak életükben ilyennel, tudják, ma ez itthon megtörténik.

Nap mint nap.

Szeretnék csillogó végű vidám históriákat mesélni!

De ezekből kevés van. Sokan írták, hogy szomorú. Igaz. Mert így történt. És nem vagyok hajlandó máshogy leírni, mint az igazi valóság. Nem kell elolvasni.

Lehet hinni abban hogy minden vidám.

De attól a sötét az sötét marad. Naponta éljük át. Higgyétek el, nem könnyű.

Mesélnék én nektek csodákat, mosolyt, életet.

De nem hazudhatok. Ez van.

Ülök a sulin. Randa idő van, jéghideg szél veri a vidéket.

Begubózom, mint öreg bagoly a tollgatyába, és bőszen kuksolok a szocisokra, oktatókra. Hirtelen egy kéz nehezedik a vállamra - süket is lehetek, mert azt nem vettem észre hogy valaki odalép. (Mondjuk a dupla sapi meg a fejemre tekert méteres sál eléggé kizárja a külvilágot). Régi tanulóm áll mellettem. - Sokat köszönhetnek neked ezek a kutyák - biccent a masírozók felé. Már majdnem rábólintok, mikor valami belülről megállít. Köszönhetnek? Mit?

Tíz éves lehettem, mikor anyám a boltba küldött. Csóróság volt, odafigyelt mikor mit vehetünk, és varázslókat megszégyenítő módon mindig varázsolt ételt az asztalra. Abban az időben másként járt a világ kereke. Mi, gyerekek lakáskulccsal a nyakunkban jártunk suliba (vagy mellé). Sokszor bíztak ránk munkákat, néha meg is csináltuk. Szóval indultam a boltba, keseregve számoltam a pénzecskét amit anyu a kezembe nyomott. Sehogy nem jött ki belőle egy csomag aprószemű málnáscukor, amit már képzeletben vadul szopogattam. Kicsit elkenődve fogtam a szatyrot, jellegzetes kellékét a bevásárlásnak. Egy műanyag hálószerű zacskót ami úgy nyúlt ahogy pakoltam bele. Utáltam mert minden kiállt a lukakon és ha sok volt a cucc akkor a földig lógott az alja. Szóltam Szuszinak,állandó jellegű tettestársamnak, hogy indulunk. Szuszi egy fóti menhelyről kihozott, apám háta mögött hazacsempészett kis fehér kutya volt, bár többek szerint kecske is lehetett az ősei között. Rajtam az akkori kölykök egyenruhája: póló, tornanadrág, dorgó. Zseb egy darab se. Így hát a kapott papír tízest a markomba szorítottam, és már indultunk is. Már a sarkon jártunk mikor egy nagyjából szépen berúgott ember mellett elhaladva, az hirtelen utánam nyúlt, és elkapta a pólóm.

- Add csak ide azt a pénzt - lehelte bele borszagúan az arcomba. Körülnéztem, de üres volt az utca. Ebből baj lesz, cikáztak fejemben a gondolatok. Mert én ezt a pénzt oda nem adom, az biztos. Készülődtem, hogy bokán rúgjam, és elszaladjak, mikor Szuszi őrjöngve a lábának ugrott, és tépte ahol érte. Hazáig futottunk, ahol miután elmeséltem a történetet, és anyám visszajött kezében a pakkerral a részeg üldözésből - mire kiért , a támadó eltűnt, anyámat, és a pakkerral történő harcművészetét ismerve,szerencséjére - apu is megérkezett. Sokáig nézte a kicsi fehér kutyát,majd a zsebéből két kekszet adott neki. Ezt a kutya élete végéig minden nap megismételte.

Igen. Ott, és akkor mentett meg kutya először. És azóta sok százszor. Nem részegektől. Magamtól, a magánytól, a fáradtságtól, a hitetlenségtől. Erőt, nyugalmat, mosolyt adtak.

- Hm, tudod - nézek volt tanulómra -, ha száz életem lenne, akkor sem tudnám törleszteni feléjük amit kaptam tőlük. Az adósuk vagyok, mindörökre..

Apu és Szuszi

Nem volt még olyan régen mikor a cerbiben ücsörögve azon törtem a fejem, hogy is kéne jól, profin állatot menteni.

Katonaemberként kicsit másként járt az agyam.Képzés, szervezettség, logisztika, stratégia, mormogtam magamnak a szent sorrendet.

Aztán nekiláttunk. Először cerbis tanítványaimmal. Aztán egyre többen lettünk. Akkor már egy országos szervezet víziója lebegett a szemem előtt. Elképzeltem, hogy jön a bejelentés, megy a rendőr, a hatósági doki, a területileg illetékes állatvédőr... Sokat dolgoztunk. Sokan. És még nagyon messze a cél. De..

Túl a félelmen nincs más csak az üresség...Nézem a postát. Minden nap kicsit félve, idegenkedve olvasom a leveleket. Ritka a jó hír, többségében kétségbeesett, segítségkérő üzenet. Mint most. Nincs ennivaló, szétestek a kutyaházak, tartoznak az orvosnak. A nagy nyomor tükre.

 Hoppá. Egy idézés. Távoli város bírósága küldte,tanúkénti meghallgatásra. Nézem a papírt, fáradt agyamat próbálom az emlékek ködös ösvényére kényszeríteni. Hogy is volt? Jönnek a képek, gyomromban lassan györcsöt csomóz az idegesség. Igen. Ő volt az. A halottszemű. Mélyen vésett, életen át tartó találkozás. Illegális kutyatelep, tele szeméttel, penészes kenyérdarabokkal. Örjöngő, sebes, dögszagú kutyák, légyköpte rothadó fülek, gennyes szemek. Szokásos.

A rutinná fásult mozdulatok segítenek legyűrni a hányingert. Ordító, zsírtól fénylő arcú embertetvek, sápadtan intézkedő rendőrök. Csinálom a dolgom. Hordom az életre ítélt kevés menekültet a kocsik biztonságába. Ruhámról csomókban hullanak a lelkes bolhák. Csendben forgok, nem figyelek, bekapok egy harapást. Mint a pancserek sziszegek, átkozom figyelmetlenségemet.

Már az első körnél bekúszott valami, ami a düh, undor és gyűlölet mellett furcsa totyorgásra késztet. Zavar, idegesít. Körbenézve meglátom,  hogy mi okozza furcsa érzésemet. Egy szép, kicsit deresedő arcú nagyobbacska kutya fekszik mozdulatlanul nem messze tőlem. Szeme a semmibe mered, teste nem moccan. Odalépek, leülök szembe vele. Nem néz rám, messze jár. Ismerem ezt a nézést. A kétségbeesés lassan elönti a belsőmet. Tudom mire vagyok képes. Azt is tudom, nem sokszor győzött le életem során probléma amit ne lettem volna képes érzéssel, ösztönnel, hittel orvosolni. Csak néha... És ezek között a néhák között csendben megbújva ott kisértenek a halottszeműek. Azok akik szemében elaludt a létezni akarás fénye. Láttak már annyi bűnt, gonoszságot, fájdalmat, hogy bezárták magukat a csend, a vakság, süketség óvó vastag falai mögé. Ott lassan kialszik bennük az élet szikrája.

Nem is messze megint dörögnek a fegyverek.

• Emberek ezrei menekülnek eddigi életükből.
• Családok,gyerekek, öregek. Megint a halál savanyú, keserű szaga ivódik a katonák ruhájába, bőrébe.
• Újra csorognak a könnyek végig az olajos, lőporfüstös arcokon.
• Siratják bajtársaikat, akikkel tegnap még együtt szívták a cigarettát.
• Kis gyalogsági ásójukkal kaparják a gödröket, sebtiben elhadart miatyánk közben.
• Tehetetlenül, fülüket befogva hallgatják a sebesültek mindig ismétlődő soha nem változó utolsó szavait. "Anyám, Istenem". Ezerszer, ugyanazt.
• Ruhájuk mállik, penészes a hótól, esőtől. Fáznak és félnek. Kicsi képeken nézik asszonyukat, gyereküket. Sokan nem jutnak haza. Árvák, özvegyek maradnak utánuk.

És miért?

Mások pénzéért, vélt vagy valós sérelméért. Ha hiszed Istent, mondj értük egy imát. Ha nem, akkor kérd a sorstól, érjenek haza gyorsan.

Mondj nemet a háborúra!

Hidd el, tudom mit beszélek. Békét mindenkinek!

"Amitől nem félsz:
megölhet; ám amitől
félsz: el is pusztít."
Fodor Ákos

Élünk. Napról napra. Egyre durvább világban,egyre kilátástalanabbul.

Megváltozott minden és én fáradt vagyok változni vele. Mondták nálam okosabbak, tartsak lépést, tanuljak, alkalmazkodjak, mert egy kövületnek itt nem terem babér. Jó, gondoltam, megnézem mi mindent kéne magamba szívni, hogy a mai feltételeknek megfeleljek.

Miben más ez a színház mint amiben én játszottam?

Nézek, okosodom. Hát elsőnek is félni kell. Lehetőleg mindentől. Az igazoltató rendőrtől, a telefonos ügyintézőtől, a szomszéd ordító alkoholista fiától. Ez alap. Mert kérem az életünket átitatja a félelem. Fél a feleség a férjtől  és fordítva. Fél a netező ellentmondani az ordenáré kommentelőnek. Az emberek félnek feljelenteni a szomszédot,  hogy veri a családját. Nem tanúskodunk az állatkínzó ellen, mert jaj.

Félreértés ne essék. Tisztelem a félelmet. Régi ismerősök vagyunk. Sokszor futottunk össze életemben. Tudom a nevét színét, ízét. Találkoztunk késvillanó éjszakákon, lövészárokban, ágy szélén ülve, véresre harapott szájjal, levegőért könyörögve. Sőt. Hosszú évek óta kísérője csatakosan, ordítva végződő álmaimnak, sötét homályban árnyakat kutató szemeimnek. De még mindig jött a reggel, meleg volt a kávé, és kiköpve a rettegés keserűségét, barátságosan parázslott a cigarettám. Mert élni félve nem lehet. Ha mindenki meghunyászkodik, szörnyek fogják uralni a világot. Nem engedhetjük meg. Tartozunk vele apáinknak, és tanítanunk kell gyerekeinknek. És még valami. Az első apró lépés a legnehezebb. De kell. Nem fog változni semmi, ha nem teszünk ellene. Szerintem ideje lenne elkezdeni....

Mert a tudomány az fontos...

Sokan írták, hogy sírdogálnak szösszeneteimen. Ez nem járja! Ennek a világnak tudományosan felkészült elmékre van szüksége vagy mifene. Tehát elhatároztam, komoly felméréseken alapuló, vizsgálatokkal alátámasztott publikációba fogok. Elvégre kutyológos lennék igazából...

Nudliológia, első fejezet.

Honnan ered, avagy miért nem kutya a bull terrier.

Meggyőződésem, hogy a világ jelentősebb elmegyógyintézetei tele vannak azon szegény ápoltakkal akik hittek első benyomásuknak (milyen mókás, fura, cuki, stb) és magukhoz vettek egy bull terriert. Nagy hiba volt. Aki nincs felkészülve lélekben, elmében és testben a legnagyobb megterhelésekre, már ennél a stádiumnál eb-olára emlékeztető tüneteket észlelhet magán. Elsőként a külső, mely ugyanolyan belsőt rejt. Végignézve már a felületes szemlélődőnek is feltűnhet, hogy a szóban forgó jószág a Melmek bolygó szülötte, leszármazotta Alfnak a macskaevőnek. Paprika formájú feje általában akadályozza az előtte lévő tárgyak észlelésében. Kijelentésemet alátámasztandó, mikor esti sétánknál a Satu fedőnevű bullom egyszerűen át akart gyalogolni egy buszmegálló üvegtáblás oldalán. Miután ez irányú igyekezete csődöt mondott, vödör méretű fejét az üvegnek nyomva, helyben masírozni kezdett. A fej egyébként egyensúlyozó szervként is működik. Néha. Néha nem. Például mikor menet közben elalszik, előre borul és átbucskázik a saját fején. Lásd Sivike a cerberosban.

Jó szolgálatot tesz neki mikor átlépve Narniába, hosszú órákon át mozdulatlanul néz egy pontot a falon. Lábai alkalmasak az egyszerre négylábon történő helyben ugrálásra, ami átmenet a jojó, a gumilabda, és egy senior bakkecske mozgása között. Hangképző szerve képes széles sávban közlekedni a cuppogás, röfögés és a füttyögés között. Valószínű, ez még a melmeki ősi nyelv maradványa. Farka eredetileg önvédelmi eszköz lehetett. Olyan furcsa csavaró, propellerező technika, melynek nyomai fellelhetők a kínai nuncsaku művészek repertoárjában. Gyomra képes minden szerves és szervetlen anyag feldolgozására.

Ezen tények birtokában kijelenthetjük, hogy a bull terrier egy kozmikus létforma, mely idegenekkel került a földre valószínűleg organikus hulladékmegsemmisítőként . Valami galaktikus csoda által génegyezéssel keveredett a kocsányos tölggyel, valamint a brazíliai vízidisznóval. Ezen fajok elegye adja a mai bull terriert.

További vizsgálata eredményére visszatérünk. Folyt köv.

Imádom.

Sráckoromban öklöztem.

Mert mindenki járt, mert az keményebbé tett, mert erősnek éreztük magunkat tőle. Soha nem volt meg bennem az igazi tehetség, ezt fogcsikorgató makacssággal pótoltam. Fáradhatatlanul osztottam és kaptam a pofonokat.

Anyám napi szinten felmérte elmeállapotomat, mert a szomszéd Teszi mama azt mondta neki, hogy akinek sokat ütik a fejét az hülye lesz. Mondjuk ebben lehet valami. Aztán egy nap a mester összehívott bennünket és közölte, kubai vendég bunyósok jönnek és tőlünk pár jobb srácnak is kell meccsezni velük. Abban az időben a kubai öklözők a világ elitjének számítottak. A mester felsorolt pár nevet, azokét akik már bizonyítottak. Természetesen én nem voltam közöttük. Az edzés ment tovább.

Mérgesen sorozgattam a zsákot, fogaim között morogva. Persze, mindig csak ezek... Egyszer csak nagy sustorgásra figyeltem fel. A sustorgás tárgya Laci bácsi, Papp László a magyar box igazi istene, bajnoka volt. Ott állt és nézett bennünket.  Imi - szólt. Ezt a bamba arcút miért nem raktad be a csapatba?  - Mutatott rám.

Friss még, se tudás, se technika - hangzott a válasz. Laci bá' kicsit félrefordított fejjel nézett, majd csendesen annyit mondott: de van vére...

Teltek az évek, jobb lettem valamivel, mikor ismét vendégek jöttek.

Szovjet versenyzők. Kemények, szívósak, nagyon erősek voltak. Most már én is mehettem. Izgatottan készültem,éreztem a világnak nekimegyek ha kell. A második menetig jól ment minden. Éreztem, megvan a meccs. Büszkén kipillantottam a sarokba, mikor kaptam az elsőt. Nem fájt, csak kiütötte belőlem az erőt. Rögtön jött a második, harmadik. Térdre estem, míg a bíró megállította az ellenfelet.

Óráknak tűntek a másodpercek.

Le akartam feküdni, pihenni, mindegy mi lesz később.

Akkor ütötte meg a fülem az azérdekes hang amit nem lehet semmivel összetéveszteni.

- Mit pihengetsz ott bamba arcú?

Fejrázás, mély levegő, apró rázás, apró levegő,tápászkodj.   - Megeszed ezt a muszkát ne fossál!

Felkeltem, és kétszeri rászámolással elhoztam pontozással a meccset. Ez száz éve volt. Azóta az élet ringjében csatázok. Ment minden, csak most sem kellett volna azt hinni, győzhetek. Az első elvitte az erőm... És jött a többi.Térdelek. Jó lenne feladni, lefeküdni. Aztán hallom a hangot: fejrázás, mély levegő..... Felkelek, tudom. Hogy hozom a meccset, azt nem hiszem, de megyek míg tudok. Mert jó a vérem..

Majd én megmutatom...

Reggel korán mentem az irodába. Rengeteg sok eszemmel az asztalomon felejtettem a papírt amit be kell adnom a rendőrségre. Kedd reggel kilenc, mondogatom magamban. Felkapom a cetlimet mikor rápillantok a naptárra. Hétfő van. Megint ügyes voltam.

Leroskadok a székembe. Csak nevetni tudok a saját hülyeségemen. Nézegetem a tegnapi ügyeket, cücögök. Hirtelen halk, furcsa nyekergő hang üti meg a fülemet. Kicsit egy rossz autó vízpumpa hangjára hasonlít. Felderítek. A sarokban lévő hordozó kelti fel gyanúmat. Arcomhoz emelve egy kabátgombnyi macska gyerek bámul az arcomba. Kicsiny, beteg szemeit meresztgetve ismétli a vízpumpa hangot. ÉDUA! A macskák vöröshajú védelmezője. Ide csempészte. Galádul rejtegeti. Otthonról biztos kivágták vele, hiszen ott is van vagy öt. Előlem dugdossa. Pont a múlt héten hirdettem állat stoppot. Nincs befogadó, nincs hely. És most itt az orrom előtt a bűnjel. Na most aztán kapnak. Milyen dolog ez. Tudom hogy borzasztó, de valahol álljt kell parancsolni, még ha ideiglenesen is. Tényleg felháborító. Kivágom őket mint macskát kakálni. Elvégre a tekintélyem forog kockán. Na csak kerüljön elő. Most aztán kőkemény leszek. Morcosan nézegetem a macskagyereket. Hm. Milyen hosszú bajusza van. Aranyos. Tisztán állatvédelmi szempontból kihalászom a dobozból. Milyen pici.. És már karmol! Jé, ha nyávog vidra arca van. Mikor egy madzagot húzogatok az orra előtt, valami nagyon fura bakugrásokat ad elő.. Aranyos. Teljesen belemerülve szigorúan állatvédelmi indíttatású macskázásomba (egy fecnit kötöttem a madzagra és azt üldözte) egy hang szólt bele. - Már a folyosón hallottam hogy nevetsz. Jól van Ficere? 

Jé, megjött Édua. Mintha valamit akartam volna neki mondani. Mit is? Jé, teljesen kiment a fejemből...

Holnap vizsga. Szeretem. Jó idegesíteni a vizsgázókat, mikor morcos arccal, hümmögve fejrázósan nézegetem a kutyákat. Tudom, tudom, de senkinek nem mondtam hogy nem vagyok gonosz...

Istenem hány kutyát vizsgáztattam már az évek alatt. Voltak jók és rosszabbak, százszámra. És volt egy pár aki emlékezetes maradt örökre..

Óvatosan benyúlok életem zsákjába, és előhalászok egy emlék kavicsot. Réges-rég volt , de mintha tegnap lett volna. Kutyás csoport vezetőként dolgoztam egy vagyonvédelmi cégnél. Ez még a hőskorszakban volt, mikor még nem volt tanfolyam, vizsga, huszonkétkilós hobbit a plázában, nyakában egy rádióval. Magunk válogattuk, próbáltuk és képeztük az embereinket. Szóval mikor felvettem a fegyvert és nézegettem a napi melómat, megjelent főnököm és szinte futtában mondta. -  Az új srácot nem kell leellenőrizned, úgyis te képezted a boxerját. - ezzel elvágtatott.

Hm. Ki lehet az? Megnézem a lapokat, és örömmel látom Feri barátom nevét. Rendes srác, kemény is, nemrég szerelt a légióból. De milyen boxer? Életemben nem láttam még nála kutyát.. Na mindegy, arra kunkorodok és megnézem. Hamar vége lett a napnak, estefelé járt mikor bekanyarodtam barátom szolgálati helye elé. És akkor meglepetésemben majdnem kiestem az autóból. Egyenruhában, hasa alá csúszott övvel, harsányan nyüzsögve megláttam J-t. Könyékig felgyűrt dzsekije látszani engedte brutális alkarját , furcsa a szegedi csillag tetováló stúdió míves munkáit, legfeltűnőbb helyen egy "kinyomom a szemed "felírást. Barátom fut, ordít, magyaráz.

Most egy nyakkendős főosztályvezető kinézetű emberrel közli kedélyesen, hogy jó lenne ha valami erősebb "okkulárt" beszereznie, mert ebből igy baja lesz. -  Te hogy a francba kerültél ide??? Ide erkölcsi kell, neked meg nagyobb a priuszod, mint egy pingpongasztal.

- Szevasz Pityesz -, bömböli.

Úristen ebből mi lesz... Leültetem és kérdőre vonom.

- Hát tudod, kell a meló. Nem ficereghetek míg le nem megy a felfüggesztettem. Enni meg kell.

Eddig értem.  - De hogy lettél Feri?

- Fain gyerek az, kölcsön adta a flepnijét míg beléptem.

- Ok. De a kutya? A boxer, amit állítólag én képeztem? Ide írtad a lapodra Piranja a neve. Este, ha nem lesz kutyád,  gáz lesz. Megsértődve néz rám. - Pancsernak nézel? Hoztam - És rendkívül büszke arccal előhúz az asztal alól egy felmosófejhez hasonló, méltatlankodó szőrcsomót!  - Ő Piranja.

Nézem, nézem és egyre erősebb bennem a gyanú. - Te, ez a Pirike, a Magdi néni matuzsálem korú házi ebe! Ott lakik anyád mellett az elsőn!

- Az mindegy, harap mint a barom, és ez a fontos! Állítását bizonyítandó, rángatja a nadrágszáramat, és harsány hamm hamm szavak kíséretében megpróbálja rám uszítani a vén ebet.
Az moncorog egy kicsit, majd elvonul lefeküdni.

- Nézd -, mondom - azt el tudom játszani, hogy nem ismerlek. Azt is elhiszem hogy te Feri vagy. De azt, hogy ez egy Piranja nevű boxe,r és én képeztem azt nem fogja elhinni senki.

- Szarban vagyok , segíts, legalább egy pár hónapig kell az állás.

Vágtatnak az agyamban a gondolatok. Jó helyen van a telep Nincs sok simlis. Nemigen jár erre senki. Próbáljuk meg. Rendben teltek a napok, mikor egyszer felhívtak az irodába. Le kell vizsgáztatni az állományban lévő kutyákat, szól az ukáz. Neked kell őket minősíteni. Atyaúristen! A Piri. Aki most Piranja és boxer! Végünk. A szolgálatos kutyákkal kezdünk, fél óra múlva indulunk. Lázasan keresem J szolgálati helyének számát. Csak annyi időm van, hogy belehadarjam a kagylóba - azonnal legyél rosszul, kérj váltást, tűnj el!

Elindulunk. A segéd, két nyakkendős, meg én. Nem tudom hogy csináltam végig a minősítéseket. Már remegtem az idegtől mire J helyéhez értünk. És ekkor oltári vigyorral a képén előcaplat J.

- Na mi van? - kérdezi holtfehér fejemet nézegetve. Gondoltam, lelövöm. A főnök elmondja jövetelünk célját. J bólogat majd elsiet a kennelek felé. A segéd készülődik, én izzadok. Itt ma hárman halunk meg. Pirike infarktusban, én agyvérzésben, de előtte még lelövöm az tuti. És már jönnek is! J és mellette egy hatalmas gyönyörű sárga boxer kan! Állkapcsom visszahelyezése után jobban megnézem a kutyát. Ejnye de ismerős! De hát ez Boss. Az akkori idők legeredményesebb boxerja álldogált ott nyugodtan. Körülnézve megláttam Laci barátom, Boss gazdájának a kocsiját. Nem kell mondanom,kitűnőre vizsgázott. Nagy kő esett le a szívemről, és már készülődtünk tovább, mikor megszólított egy ember. Kinézetre ottani dolgozónak tűnt. Szép ez a kutya mondja. De ha elővenné azt a másikat, a pirannyát! Az ám az igazi. Engem már háromszor megharapott.

..Pirike 17 éves korában aludt el örökre. Gazdi mamija még évekig mesélte, hogy milyen kemény "rendőrkutya" volt...

Fütyülgetek. Az talán segít elviselni azt a mély és kimondhatatlan undort amivel kávésibrik elmosása közepette érzek. A miniszivacs nem ér le a fenekéig, vízzel meg hiába lötykölöm, nem használ. Ott rohadj meg,ahol vagy, gondolom, és rátöltöm a reggeli első feketét. Cigit kotrok és kiballagok a kis udvarra, mint minden nap. Közben tovább fütyülöm a rég, elfeledett dallamot. Aztán egyszerre beugrik egy sor a dalból de még mindig nem tudom hova tenni. " Elszállt egy hajó a szélben" Hogy a fenében van tovább... Mint mikor egy illat csap meg a múltból. Tudom hogy ismerem, valamihez kötődik, valamihez nagyon régen.Nem hagy nyugodni a dolog, a szobába trappolok.

Gugli a barátunk, egyujjas technikával bepötyögöm. Pillanat alatt ott virít a képernyőn a szöveg. Ismerem, de okosabb nem lettem tőle. A furcsa fanyar érzésre nem ad választ. Megkeresem zenével, majd lecsukott szemmel emlékezni próbálok. Hát persze Kapufa. A távkütyü kicsúszik a kezemből ahogy megrohannak az emlékek. Kapufa. Ő fütyülte mindig. Hamisan, hangosan, harsányan. Furcsa srác volt. Anyukája korán meghalt, apja nevelte, ahogy tudta. A suliban a tanárok megtűrték, néha ismételt egy egy osztályt, de ez nem érdekelt senkit. Igazi elveszett gyerek volt, kicsit együgyű, mindig vigyorgó, levakarhatatlan. Mindenhova jött velünk, mindig vidáman, be nem állt a szája. És mi vigyáztunk rá.

Mindenki tudta, érinthetetlen, mert ha valaki bántotta jött a falka. Verekedni nem tudott, így a hepajok alatt a cuccőrző feladatát látta el. Ha esetleg szorult körülöttünk a hurok, felharsant a kiáltás, Kapufa fuss! És futott.

Egy nap aztán a tér felé ballagva megláttam, hogy az utca másik oldalán vágtat utánam. Együtt sétáltunk a térig ahol már három barátunk a pad támláján ülve ordibáltak egymással hogy kinek kéne fizetni a következő kör almabort. Becsatlakoztunk és nyitott tenyerünket lesve számolgattuk mire elég kevéske aprópénzünk. Laci és Fecó veszett kemény verekedők voltak, bunyóik néha már az őrültség határát súrolták. Kökény a hebegős viszont mindenféle gátlás nélkül használta a csavarhúzóból reszelt általa csak döfölőnek nevezett szerszámát. Már majdnem összekapartuk a szörpike pénzt, mikor láttam hogy Laci megfeszül és mereven néz a hátam mögé. Gáz van, mormolja. Óvatosan átnéztem a vállam felett (akkor még ment) és megláttam egy 15-20 főből álló csapatot, akik a látszat szerint kerestek valamit. Ismeretlenek voltak, de ez nem jelentett semmit. Soha nem tudhattuk mikor ki akarhat a nyakunkra lépni.

Lehet valaki nőügye, vagy valami bosszú, ez kiszámíthatatlan volt abban az időben. Egymásra néztünk és tudtuk, nagy baj van. A többiek a ligetben fociztak, voltak akik a Hági kocsma pincéreit keserítették. Kevesen vagyunk, most széttaposnak bennünket. Én kezdem, mondta Fecó, és leugrott a padról. Alacsony, zömök szemüveges srácot láthatott benne aki nem ismerte. A jövevények vezére jó egy fejjel fölé magasodott. Lekezelő arccal nézett barátomra. Nem volt igazi csibész. Ha az lett volna talán gyanút kelt benne az a hideg félmosoly, az ijedtség nélküli szürke szempár ami ártatlanul nézett fel rá.

Úrinépek ezek, morogta Laci majd köpött egyet. Vigyorog,rám néz majd csendesen morogja: táncoljunk... Aki egy kicsit is ismeri ezeket a szitukat, tudja, nem győzhettünk. Szemernyi esélyünk sincs. Ordítok , futás Kapufa, és már ugrok is az előre kinézett ellenfélre. Ütünk, vágunk,rúgunk , harapunk. A vér becsurog a szemünkbe, minden mozdulat fáj. A térdemet szétrúgják, a szám tele fogmorzsalékkal. Talán még egy percig bírjuk.. Elsőnek Kökény esik el és tudom én leszek a következő. Ez a szar lábam fog megölni. De ezt itt még szétszerelem amelyik a pofámba liheg. Hirtelen csend lesz. Csak a hörgő fújtatást lehet hallani.

Butaság volt idejönnötök, hallatszik egy csendes hang. Kitöröltem szememből a véres izzadságot és körbepillantottam. Tele volt a tér. 40-50 srác állta körül a verekedőket. Voltak köztük Klauzál tériek, és jöttek az Almássy térről is. Nem tartott sokáig. A támadókkal csak sokkal később találkoztunk újra. Mikor mi mentünk hozzájuk, leróni a tartozást. Mikor eltakarodott az ellen, kezdtük felmérni a károkat. Egy bokor alatt megtaláltuk a nyöszörgő, oldalán fekvő Kapufát. Arca felismerhetetlené verve, keze eltörött. Nem futott el. Velünk volt. Pár nap múlva gipszelt kézzel a kutyás téren énekelte dalát. Pösze volt a dagadt szája miatt, de vigyorgott. Mint mindig. Abból az öt kölyökből ott a téren már csak ketten élünk. Elvitte őket az ital, a kés és egy december végi fagyos hajnal. Apja halála után Kapufát kitették a lakásából. Ott fagyott meg a téren. Biztos vagyok benne hogy dúdolt közben."Elszállt egy hajó a szélben".....

Ajánlom ezt a szösszenetet annak aki szerette a "táncot" László Balogh nak. Testvér, mi már nem táncolunk együtt többet, azt hiszem.

Hát kérem lehet készíteni a köveket!

Nézegetem a híreket, olvasom a cikkeket. Valahol a nagyvilágban egy tűzoltó megmentett egy kutyát az égő házból. Hős, ordítják a feliratok, zúgnak az éljenek. Szerintem nem. Ember, aki azt tette amit embersége, szíve diktál. Tisztelet érte. Nekem az igazi hős Erzsike néni, aki negyven éve a kis pénzecskéjéből nap mint nap cicákat etet a parkolóban. Hős Zoli bá az utcaseprő, aki a félelmetes fizetéséből cipeli a beteg kóbor kutyákat az orvoshoz. Szilvi aki szétszakított szívvel adja oda gazdához azokat a kis árva ebeket, akiket hónapokig szeretgetett. Nekem Ők a hőseim. A hétköznapok igazi csodái.

A furcsa az furcsa. De attól még lehet szép...

Ülök a sulin. ÉS NEM VAGYOK ÉHES! Tadaaaam! Mert már Édua és Vera teljes élelmiszer készletét feléltem.

Na szóval üldögélek, morc arcomat süttetem a nappal, magvas gondolatokat melengetek, ősi kérdések ráncolják homlokomat. Kávét kéne szerezni valahonnan... Miközben rágódok a beszerzés lehetőségein, valami nagyon vörös villan át a szemem sarkán. Két lehetőség van. Vagy Édua (Édi,Éda,Móki), vagy egy túlméretes róka. Az első tipp volt az igaz
Robi urat nyüstöli épp. Robi úr egy korábbi mentésünk nyakunkon maradt képviselője. Kicsit német juhász,kicsit valami, meg talán még van benne egy kis koala maci is, kecses mozgását elnézve. Szóval pont a kell a francnak kategória. Volt.

Míg Édua eőször pártfoválni. Robi úr új nyakörvben feszített, pórázt kapott, Édua oldalára pedig felkerült egy akkora jutifalat tartó, amivel egy valamit is magára adó serpa megmászná kétszer a Csomolungmát. És múlt az idő. Nem volt olyan kutyás rendezvény ahol nem lehetett beléjük ütközni. Vágtattak egymás mellett a játékos versenyeken, bőszen ölelgették egymást a rekordkísérleten.

És közben tanultak. Egymástól,egymásról. Robi megfiatalodott,játékos lett, Édua egyre értőbben nyúlt a kutyákhoz. Aztán egyszer, nem is régen nagy eseményre készült a suli. Az éves Mikulás kupa közeledett. Szeretem ezt az évenként ismétlődő,röhögéssel, játékkal átszőtt versengést. Kedvencem a szépségverseny. Most is ott nézegetem a mocskos, zuhogó eső ellenére sok versenyzőt felvonultató látványosságot. Jöttek résztvevők az ország csücskeiből, jöttek régi és új barátok, cerbisek. Mikor már másodszor dicsérgetem a süteményt amit rágcsálok, elismerve a készítője magas érzékét, szokatlan ízvilágát, valaki halkan súgva elárulja hogyha még egy házi gyártású kutyakekszet megeszek, nem marad motiváció az ebeknek. Kislányos zavaromban letöttyenek egy üres székbe, és nézem a versenyzőket. Kicsiket, nagyokat,és Robi urat. Megakad a torkomon a kutyakeksz. Az öreg, cerbis kendővel a nyakán pompázik. Tartása egyenes, lépte könnyed. Egyszerűen szép.

Szemem elé villan egy kép. Egy üres kocsironcshoz kötött, furcsa sovány kutya, kicsit ősz pofával. Ott élte élete összes napját. Két méter lánc a világ. Nyári döglesztő melegben, téli csikorgó fagyban. Míg a halál, a szabadság igazi őrzője egyszer leoldja a láncot. Neki szerencséje volt. Ez az öreg kutya kapta az első djjat. És nem. Nem csaltunk. Van nála szebb. Van fiatalabb. De boldogabb,nagyon kevés. Nézem a lányt és az öregedő ősz arcú furcsa kutyát. Büszkék. Na nem a helyezésre. Egymásra. Hogy barátjuk van...

Egész nap bamba vigyorral az arcomon tettem vettem. Hiszen jó ember vagyok. Megelégedett holdvilág képpel szálltam ki a kocsimból. Abban a pillanatban mint száraz faág, kérdés reccsent a hátam mögött.

- Fáj a gyomrod? - kérdezi J, aki pont akkor kacsázik kocsija (kocsija?) felé.

- Miért? - nézek rá kicsit furcsán.

- Mert olyan fejet vágsz, mint akinek hasmenése van. Gyere igyunk Unicumot.

- Iszik a fene, gondoltam. Nem szeretem, meg a hasamnak sincs semmi baja (na jó,kicsit éhes vagyok. Mint mindig.) Barátomat ez nem tántorítja el attól, hogy a szemközti kocsma felé rángasson.

- Te fizetsz. Múltkor én álltam a cehhet - dörmögte rezzenéstelen arccal.

Emlékeim szerint az utolsó kör amit ő fizetett, az három csatos üveges bambi volt, még kb. negyven éve.

- Na, ki vele! Miért vágsz olyan képet, mintha plébánossá avattak volna? 

- Kicsit büszke csillogással a szememben mondtam neki - Én egy jó ember vagyok.

Mikor letöröltem az Unicumot a kabátomról, ami az orrából került oda, és már néha levegőt is tudott venni, ordítani kezdett .- Teeee? Honnan veszed ezt a baromságot? Ha a tizedét megtudnák az emberek csak annak amit kölykökként csináltunk, még az unokád is életfogytot kapna..(itt szeretném megjegyezni, időközben a fent említett események elévültek, egyébként is hazugság az egész). Legyintek. Nem érted ezt. Egy csomó ember olvassa amit irkálok és ők mondták.

- Ahha! Ezek azok a történetek, amik után még a csapos is visítva röhög ha meglát??? Barátom vagy, ezért nekem elhiheted. Te nem jó vagy,  hanem hülye. - és mint aki jól végezte dolgát megissza az én sörömet is, és kivágtat a krimóból. Nézek utána, és gondolkodom. Igaza van. Nem vagyok jó. Csak önző. Szeretem azt az érzést,   ha tehetek azokért, akik rászorulnak. Tudom, milyen nagyon fázni. Ismerem. Közelről. Hallgattam már nejlonba burkolózva, hogy ordít a januári szél. Tudom az éhség erejét, a romlott konzerv felpuffadt dobozának bűzét. Találkoztam már vasakban felém rohanó, mindent elpusztító halálfélelemmel. Ismerem a tehetetlenség mély csillogását a szemekben. A számban ma is érzem azt a fémes, keserű ízt, amit csak a legmélyebb iszonyat adhat. És tudom, hogy mi a fontos. Az igazán élhető érzések, szerethető napok titkát.

Tudom, hogy hiába van saját mozim, ha egyedül nézek egy unalmas filmet.

Tudom,  hogy sokkal finomabb csikorgó téli estén barátokkal nevetve, pirosra fázott arccal szalonnát sütni, nevetni, forralt bort inni, mint merev, lárvaarcú majmok között kaviárt csócsálni.

Tudom, hogy jobb azt mondani valakinek, hogy hiszek, bízok benned, mint ócsárolva lenyomni a sárba.

Tudom, hogy az öreg fotel, az állólámpa, a verseskönyv, a takaró olyan öreges.

Tudom, de nekem jó. Jó mint állatokat menteni. Jó, mert ha ránézek, meleg lesz belül, és olvadni kezd az élettől kapott keserűség. Nem vagyok jó. Önző vagyok.

Kivágódik a kocsmaajtó, J piros arccal vágtat be rajta . - Gondolkodtam - gurgulázza feldúlt arccal - egy kicsit azért jó vagy. Kérj egy vodkát, ha már az előbb én fizettem...

Vitatkozom. Fáraszt már. Naponta tucatszor. Fontos,és érdektelen dolgokon. Elviselem, hogy közel negyven év kutyázás után kioktatnak. Megnézem a lapját. Aztán mindent értek. Fiatal titán mered rám. Kutyája képe alatt az írás, a második kutyám. Ja kérem, így már más. Elsunnyogok. Másik csoport (hogy hogy kerültem ide,fogalmam sincs), okos tanácsokat osztanak,ész nélkül. Gyerünk tovább. Ott a nyersetetők ütik a főttetetőket. Uzsgyi. Itt arról a kutyáról vitatkoznak,akit még volt szerencsém kölyökként a kezemben tartani (sőt,elrágta a cipőfűzőmet),és megtudhattam róla hogy még a színe se az volt. Csendesen elballagok. Hoppá! Itt szakértő módon vesézik a módszereimet amikkel kb olyan kutyákat raktam rendbe akiket mindenhonnan altatni küldtek volna. Emberből vagyok,megnézem a kritikusaimat. Soha nem láttam egyiket sem. Életükben egy vak csirkét nem képeztek,de tudják. Battyogok tovább. Gyorsan megnézek egy másik városban működő suli filmsorozatának egy részét. Arra lusták voltak hogy a weblapunkon évek óta segédanyagként szereplő írásunk címét megváltoztassák. Mást sem. Vigyorgok. Séta tovább.

Aztán stop. Egy kutyalélekbúváretológuskilincsológugusurológus magvas irománya libben elém.  Mert az a szemét szemét harci kutya aki gyilkos meg kódolva van, meg még a Piroskát is megette farkasostul, megtépte a kutyáját. A rohadék. Igaz hogy pórázon volt a tetű, de hát a vérében van! Zsebike csak kétszer csípte meg és ez az ordenáré fenevad megharapta. Még szerencse hogy nem lett baja. Ezen pöppet meglepődök. Sok sok verekedő kutyát szedtem már szét, és nem találkoztam olyannal amelyik ha odaharap nem lesz semmi baj. El kéne altatni mind, folytatódik a gyűlölet áradat. Anyádat, szólt rövid hozzászólásom és szomorúan eltekertem onnan. Aztán eszembe jutott egy eset ami egy pár napja történt velem.

Évek óta nem forogtam olyan helyeken ahol veszélyben éreztem volna magam. Eltompul az ember, lassabb lesz,öregszik, fárad, nem ott jár az esze. Akkor is valamin gondolkodva ballagtam a kapu felé, mikor a sötétből elém toppant két alak. Az egyik egy hang nélkül mutatja gyújtatlan cigijét, tüzet kérve. És abban a pillanatban mintha nem repültek volna az évek,pontosan tudtam mit akarnak,és azt is ,hogy én mit teszek. Nem nyúltam gyújtóért, mert ha kézzel takarom a ráhajoló megfogja őket,miközben a másik oldalról üt. Égő cigimet nyújtottam egy kézzel, tudva ha a másik mozdul, ennek az arcába nyomom a csikket és míg szenved van időm a másodikra. Balban a cigivel, jobbomat zsebre dugva megmarkoltam a kulcsomat.

Automatikusan úgy fogtam hogy a kisebbek végei kiálljanak az ujjaim közül. Csúnya módszer, amit eltalál az roncsolódik, szakad. Súlypont picit hátra. Egy másodperc tört részében csodálkozva éreztem azt a végtelen hidegséget, nyugalmat ami átjárt. Tudtam, addig pusztítom őket míg mozognak. Rutintalanok voltak, izgatottak, és ezt nem pótolta fiatalságuk, erejük. Aztán az aki a tüzet kérte lassan rám nézett.Óvatosan elvette a kezét,majd halkan azt mondta,köszönöm. A másik meglepődve nézett rá, majd elsiettek a sötétben.

Én az ember,a gondolkodó "értelmes" ember harcolni akartam, pusztítani. Mert bántani próbáltak.... És az a kutya aki miután kétszer megharapják, nem ejt sebet,az a vadállat? Nem értem én ezt....

Szabad bagoly, avagy nem kell a cekces kenyőcs...

Nehéz idők járnak. Az olyan sokat megélt veteránok mint én,pontosan tudják a túlélés apró trükkjeit, az életben maradás nélkülözhetetlen törvényeit. Spájzolni kell kérem. Rutinomra támaszkodva hihetetlen mennyiségű paránykát,gumicukrot, Kojak nyalókát, és mirelit mini pizzát halmoztam fel, biztos ami tuti alapon.

Viszont a legjobbak is véthetnek hibát. Nem számoltam a bűnnel, az emberi gyarlósággal. Pancser módon az irodai asztalomon felejtettem egy felbontott zacskó túlélő parányt. Másnap szörnyű kép fogadott. A tasak szemmel láthatóan leapadt. Iszonyú gyanú lángjával szememben fordultam a két lehetséges elkövető felé. A szavaim bentrekedtek, gyásztól fuldokolva ráztam feléjük csodás paránykáim üresen tátogó ,szomorú otthonát. Ha még megtépték volna ruhájukat! Ha könnytől maszatosan rimánkodtak volna bocsánatért.... De neeem. Ártatlan arccal tagadtak. Tagadták azt, amit már rég fel kellett volna venni azon elévülhetetlen bűnök közé, mint pl az emberiség ellen elkövetett cselekmények! Megdöbbenve nézem ártatlanná igazított arcukat,közömbös pillantásukat. Ide lett a világ.

Parányraptor ordasok settenkednek irodák sötétjében... Tűz gyúlt ereimben. A bosszú kegyetlen farkasa csendesen előkúszott lelkem kietlen pusztájából. Vendetta! Panka felé fordulva szám sarkából kelt a szörnyű ítélet.

- Megírom a baglyos történeted - Csendes hideg töltötte be a helységet, mint mikor a téli sírok között fütyül a jeges szél ( erről jut eszembe, meg kell csináltatni itt is a szigetelést az ablakokon, mert megint ráment a huzat a fülemre).

- Neee, csak azt neee - érkezik a döbbent nyögés. Arcom mozdulatlan, kegyetlen fény sugárzik szememből. Késő.

Egy nyári délután a sok megszokott bejelentés közepette félfüllel megragadok egy telefonbeszélgetés töredékét . Valami beszorult valahova és márpedig uccu feszegessük ki onnan, de izibe. Ejnye.

- Mi történt? - kérdezem Pankát, aki lázas készülődésbe kezd.  - Egy bagoly beszorult valami csövek közé. Azonnal ki kell szedni -  Ezt nem hagyom ki, és felpattanva (na jó, feltápászkodva) utána vágtatok. Nem volt hosszú az út,pár perc múlva megérkeztünk egy furcsa épülethez, ami előtt egy még furcsább emberke topogott. Nem volt mai gyerek. Tegnapi sem. Elálló nagy fülei, két bonyolult szeme engem egy nagyon kancsal bozótmakira emlékeztetettek - Gyüjjenek gyorsan, ki köll onnan fecegetni a madarat, mert indítani kéne a gépeket, ez meg akkor odasül a csövekhez.

 Siettünk utána, és meghökkenve néztük a csövek kusza zűrzavarában mutatott, tollas, lufiszerű madarat. Akkora szemei voltak mint egy egy kávés csésze, és néha ötletszerűen pislogott velük. - Bagoly - rebegte kicsit meghatottan Panka. Az. De hogy szedjük ki? A csövek áthatolhatatlanul hálózták be a helységet. Max egy pigmeus tudna oda bekecmeregni, de ő is csak akkor ha négy hónapig léböjtkúrázik.

- Bemászok - mondta Panka.

- Azt megnézem - mondtam én.  Hát volt mit. Nyögve gyömöszölte magát előre, itt-ott elhagyva ruhát, bőrt. A ráragadt kosztól kicsit emlékeztetett egy erősen elhanyagolt, kétezer éves múmiára. Egyszer csak csend lett - Beszorultam - nyögi.

Ajaj. Közelebb lépve hangosan röhögni kezdtem. Két vízszintes cső között bepaszírolódva nekem egy rántottás szendvics jutott róla eszembe.

- Húzzuk, - mondom a makiszeműnek. Húztuk. Nem jött. Közben a bagoly, mint aki megunta a látványosságot, előkászálódott, és kirepült a nyitott ablakon. Nem azt mondta valaki hogy ezek nem látnak nappal?

Visszatértünk az embermentő akciónkhoz. Egyre jobban kétségbe esve ráncigáltuk, mikor az emberke felcsillanó szemmel harsogta a megoldást

- Itten van, nem mecce egy pornyósbolt. Hozunk ilyen cekces kenyőcsöt, rákennyük, oszt má ki is cuppan!

Csendesen leültem a földre, majd a rámtörő röhögéstől fetrengeni kezdtem. Közben Panka mintha mantrát mondana, ecsetelte hogy a makiszemű mit  "kennyen be a cekces kenyöccsel". Volt benne anya, ló, sőt még valami elefánt ivarszerv is. Közben megérkezett egy másik melós, így hárman szétfeszegetve megmentettük Pannikát. Az iroda felé csendesen ültünk a  kocsiban. Rongyos, piszkos kolléganőm egyszer csak felém fordult - De legalább a bagoly megúszta! És csendesen mosolyogva vezetett tovább.

Csak egy érzés, vagymi...

Nagy a nyüzsü az irodában. Mint mindig, ha kutyát hoznak fényképezkedni. Készül a gazdikereső plakát. Gyerekkutya, ugrabugra. Nézegetem, vigyorgok vadul. Vágtat nyüzsög,játszik. Ő az utolsó a dobozos három kiskutya közül, akiket meghalni raktak ki az autó út közepére.

Rágcsálom a nehezen elcsent csokidarabkámat, és azon mélázom,hogy milyen öreg vagyok már ezekhez a kölyök sátánokhoz. Imádom őket , de már sok nekem. Aztán megáll a számban a csent csoki. A kicsi elszáguldva kikap a táskából egy papírzsepi csomagot. Futtában beleráz majd hirtelen a válla felett vissza néz rám és.....beleröhög az arcomba. Istenem. Én már láttam ezt a vigyort! Máshol, mástól, de láttam már. Macipapa... Ez Macipapa jellegzetes kópés mosolya. Az öreg csibész... Jönnek az emlékek egymás után.

Egy nap sulizás közben megcsörrent a telefonom. Mérgesen nyúltam érte, de látva a hívót elvigyorodtam. Megyi hív. Azon kevés állatmentő közé tartozik akinek a szíve mellett esze és tudása is van. És vagy négy éve lóg egy beígért sajtburgerrel. (Itt is kiemelten közlöm: a mai napig nem kaptam meg...) 

-  Cerbipapa - mormogja a telefonba - segíts, találtam egy száz év körüli német juhász tatát. Nincs helyem...

Körbenéztem, kattog az agyam.- hozd,max marad egyelőre a sulin - . Ki is ment a fejemből, mikor valami csikorgó csettegő sivító hangok közepette megérkezik Megyi ócska batárja. Odaballagok, kíváncsian várom a jövevényt. A kocsit kinyitva önkéntelenül mosolyra szalad a szám. Ősz arc, homályos szem, kettéálló nagy fülek. És valami megfoghatatlan kópés fintor. Az a fajta amit nagyon öreg, nagyon huncut embereken látni, mikor megpróbálnak belesni a fiatal lányok szoknyája alá. És ettől a perctől fogva megváltozott a suli élete. Macipapa fiatal korában egy hatalmas, gyönyörű kutya lehetett. Öregnek is impozáns, rajzos, kölyök lelkű eb volt.
Első perctől tett vett, rendezkedett. Lopott mint a szarka, ízületes lábaival rongyláb technikával masírozott fel-alá, zsákmányszerzés reményében. Mikor először cserkészte be kollégámat, óvatosan, gumiszerű lábhasználattal, vadul seggbe harapta, még felszisszentem. Aztán mikor cuppanva lecsúszott a megragadott testrészről, arcomon nagy mosollyal több vizet adtam a kajájára. Csak pempőt tudott enni, talán ha négy foga volt. Az is csutkára kopva. Egy szó mint száz, rossz volt mint egy kölyök. Voltak háklijai. Mint minden öregnek. Ragaszkodott egy kockás plédhez. Úgy lopta egy adomány csomagból. Vitte, cűgölte magával. Szerettük, nagyokat nevettünk vele, rajta. Aztán jött az ősz, hűvösödtek az éjszakák. Eljött az idő, Macipapa költözött. Hozzám.

Mikor pakoltam a tálját, labdáját, végig ott totyogott mögöttem. Szájában a kockás pléddel. Izgatott volt, tetszett neki. Új életét tanyasi kutyaként a végtelenségig élvezte. Jött-ment az apróbb ebek között, fontoskodva igazgatta őket. Nyugalmát egyszer hagyta el, mikor az egyik kis árva süvölvény elfoglalta a szent pokrócát. Pofáját felhúzva, morogva mutogatta teknős fogsorát. Mikor kinevették, duzzogva elfordult. Az egyik etetésnél lenyúlt egy farhátat és cuppogva szopogatta napokig. Mikor aztán sikerült elkobozni tőle a mumifikálódott trófeát, vérig sértődött, és napokig nem kísért el napi sétámra. Telt múlt az idő, repültek a napok. Vidéken jártam, mikor Renike, akinek szerető gondjaira bíztam, sírva hívott fel.

- Baj van. Nem kel fel, nem eszik az öreg...

Azonnal indultam, pár óra múlva ott ültem mellette. Kockás plédjébe takarva feküdt, nehezen lélegzett. Kis székemen lehajtott fejjel üldögélve, szorult torokkal, könnyes szemmel vártam egy barátom utolsó percét. És akkor megmozdult a takaró, Macipapa lassan feltápászkodott, odaballagott és ahogy már ezerszer, lábamra tette nagy ősz fejét. Ujjaimat bundájába fúrva csendesen súgtam: -  Ne menj öreg....  Aztán belenéztem a vén szemekbe, és ott volt a válasz. Menni kell, haza ballagni, tudnod kell, ez az örök törvény.

Még sokáig ütem mellette. Csönd volt, és már csak magam voltam. Hajnalban eltemettem, kockás plédjébe takarva. Barátom volt.

Hatalmas csörrenés hozott vissza a jelenbe. A kölyök vágtat, játszik, meg sem áll.

Lassan készülődnek, megvannak a képek. Már mennének, mikor utánuk szólok.

- Várjatok, csak egy pillanat! lázasan kutatok az adományok között. Megvan. Egy kockás takarót nyomok a meglepett ideiglenes gazdi kezébe. - Ez minden komoly ebnek jár.

Sokáig nézek utánuk. Csodákat ad az élet. Nap mint nap. Csak szem kell hozzá hogy meglássuk....

Pömpi avagy hát te meg mi vagy?

Iroda, kávé, bambulás. Korán van, nyár, meleg. Teljes lelkemmel átérzem a háromujjú lajhár lendületét, az éticsiga végtelen vágtáját. Le kéne menni a büfébe, de az is messze van. Legalább három perc. Oda-vissza. Mintha Dániában lenne. Oldalazva, kicsit sunyítva lesek postámra. Mély levegő, harcos hangulatot gerjesztek magamban és határozottan a levelek felé nyúlok, majd elveszem a mellettük heverő cigimet. Még egyet elszívok, dőlök hátra kéjesen, laposra passzírozva a háttámlára lazán odarittyentett tegnapi lekváros buktámat. Még szerencse hogy zacskóban van. így még rétesnek ehető. Ezen kesergek mikor kivágódik az ajtó.

Panka száguld be rajta. Vigyorogva néz rám, majd sivítva közli

- Tudod mim van? Rozsdafarkúm!

- És nekem mi közöm van a te idősebb férfiakkal történő ügyeidhez - motyogom magamban.

Ekkor diadalmasan előkap egy kilyukasztgatott papírdobozt táskájából,lekapja a tetejét, és némiképp elmeháborodott, kicsit fényes szemekkel fergeteges cuppogásba kezd. Első rémületemet legyűrve figyelem nem mindennapi bemutatóját. A dobozkába hajolva cuppog, cserreg, sőt néha erőteljesen kotkodácsol.

Jézusom! Tegnap még nem csinált ilyeneket! Megunva a dobozba kuttyogást kiemel valamit és az asztalra teszi. A valami kicsi volt, pelyhes és nagyon bamba. Nagyokat pislogva nézett Pankára, szerintem meg volt róla győződve hogy a furcsa litánia után a csürrögő, bruttyogó lény egy mozdulattal bekapja.

- Mi ez? - kérdezem. Olyan süvöltésben érkezik a válasz, hogy a valami összes pelyhecskéje a fejére lapul, a szeme kidülled.

- Egy cuuuuuukiiiiiiiiiii - visít a válasz.

Mikor a valami és én is kihevertük a cuppogások okozta sokkot, szemrevételeztük egymást. Gyufa lábak, sárga csőr, bilux szemek, tollgambi. Nagyságra ütötte egy pingpong labda méretét. Egója egekben, kényelmesen totyog az asztalon.

- Pömpike - gügyögi Panka fátyolos hangon.

Hm. Veréb lehet, gondolom, abból a satnyább fajtából. Panka ránéz az órára.

- Kaja idő - ordítja és iszonyú pörgésbe kezd. Különböző dolgokat ráz ki táskájából, és közben magyaráz - Élő kaja kell neki  - mondja, kirángatva egy dobozkából egy különlegesen randa gilisztát. Na ezt honnan szedte, nézem elhűlve.

- Megegyeztem a horgászboltos bácsival, folyamatos lesz a kukac ellátmány - vigyorog kolléganőm, és egy csipesszel gyömöszölni kezdi Pömpikének az arcába a kukacot. Az nyelte, nyelte úgy hogy a szeme is dülledt bele. Mindez óránként ismétlődött. Egy idő elteltével Pannám egy huszáros vinnyantás közepette az orrom alá dugta a dobozt ami már végérvényesen Pömpi állandó lakásaként szerepelt.

- Nézd, milyen szépet kaksizott - gurgulázta büszkén, miután azonosítottam a végeredményt. Így telt a nap. Pömpi pislog, eszik, kaksizik, Panka bürrög, gügyög, én lassan belázasodom. És jöttek a napok, a sorrend nem nagyon változott. Pömpi nőtt, nődögélt, és tényleg rozsdafarkú lett belőle. Egy nap aztán Panka Pömpi nélkül érkezett. Kérdő pillantásomra rebegő hangon csak annyit mondott - Elrepült... Csönd ült az irodára. Nem tudok mit mondani, pedig kéne. A bejelentős telefon csörgése vágta ketté a a zavart hallgatást. Panka fogadja, rövid kérdések, valamit ír. Letéve rám néz - Sérült bagoly gyerek.hazavihetem?....

Valahonnan valahová...

Totyogok. Valahonnan valahová. Rossz sorsom (meg a most fordulj be de izibe, hova rohansz készülék jóvoltából) most épp a budai rakparton. Autók, bamba turisták, járókelők próbálják magukat erőszakosan kocsim kerekei alá gyűrni. Nézelődöm, mást nem nagyon lehet, lépésben haladok. Este van,  ragyog a város, a hidak,  csillan az öreg Duna vize. Várom azt a pici, meleg,aprófényű csengő valamit ami ilyenkor jólesően szememtől a szívembe löki az érzést, itthon vagyok. Nem jön. Hoppá! Hol az érzéském? A kis saját tenyésztésű érzetem! Évtizedek óta kísérőm, barátom, sokszor egyetlen társam világcsavargásaim során. Ellopta valaki? Elmerengek. Igen. Ellopták. Centinként, trafikonként, forintonként, útdíjanként. Az ásd el magadat, ha nincs pénzeddel. A megfagyott saját lakásában az öregnénikkel. Hogy éhes gyerekek járnak lebutított iskolákba, jövő nélküli időt tölteni. Hogy mennyire boldog az a pár ezer nyomorgó aki karácsonykor sorban áll egy tál ételért. Hirtelen 40 milliós terepjáró zúg el mellettem. Benne egy jólfésült pocokarcú mostani menő. Az élet császára. A valaki valakijének a haverjának az osztálytársa. Ja kérem, neki nem szól a záróvonal. Morgok. Aztán eszembe jut egy tegnapi kérdés egy állatvédő ismerősömtől.

- Lesz ebben az országban egyszer tisztességes élete az állatoknak is? Mi kéne hozzá?

 Hm. Nem tudja, honnan is kéne tudnia, hogy nemrég , Németországban megrendezett konferencián a fejlett nyugati országok küldöttei (állatvédelmi szakemberek, menhelyvezetők) tátott szájjal hallgatták, hogy itthon mennyi pénzből, milyen eredményeket értünk el az utóbbi években. Ők maguk megmondták, hogy oktatásban, kapcsolatrendszerben, rehabilitációban évekkel előzzük őket.

Hogy mégis miért vannak fényévekkel előttünk? Egyszerű. Van pénzük. És az embereknek is van. Tudnak jótékonyságra fordítani. Felvilágosítanak, ivartalanítanak, tisztességes menhelyeket építenek. Az emberek megélnek a pénzükből, nem kell szaporítaniuk. Nem véletlen hogy innen viszik a kutyákat eladásra. Nekik kint nem érné meg. Nincs államilag (urambátyám aranyjegyzőm, ha én leszek a sintér dobok ki neked a pénzből) finanszírozott sintérbiznic.

Hol a vége? Nem tudom. De már nem jó itthon. És nem csak nekem nem jó. Lassan a pár százezer csókoson kívül senkinek sem. Tenni kéne valamit , parázslik a gondolat fel bennem. Jó, de mit? Ha körbenézek, akinek nem tetszik azoknak a másik sem tetszik. Csak maguk. Röhögöm mikor a nagy tiltakozó megmondom emberek elsőnek a mellette tiltakozóval vesznek össze. Ütik egymást nagy szorgalommal, közben még a szemüket is kilopják. Magas ez nekem. Mások elferdült elmebeteg ideológiákhoz menekülnek, nem tudván hogy az nem jó. Sőt. Láttam Afrikában fejekből rakott dombokat, ahol a számomra tök egyforma emberek arra hivatkozva gyilkoltak le kétmillió honfitársukat hogy azok más törzshöz tartoztak. Láttam Európában egész családokat felakasztva fákra. Volt olyan ahol azok a szomszédok tették, akikkel húsz évig összejártak kártyázni. Hogy miért? Mert más volt a nemzetiségük, vallásuk...

Ide fogunk jutni? Miközben páran szemtelenül zsírosra gazdagodnak rajtunk. Nem értem én ezt. Lassan megérkezem célomhoz. Szemerkélő esőben baktatok, mikor megtalálom ellopott érzésem mostani helyét. Ott van az valahol egy bőr zsákocskában valaki derekán. Csendesen megfér azzal a haminc ezüsttel amit egy ács fiáért kapott...

Hol van a nyugalom, hol van a béke?

Nézem a képeket. Fekete, sebekkel borított, sokat megélt arc néz vissza rám. Egy szempár,  ami mindent látott már az életben. Vért, harcot, halált. Veterán. Izomroppanóan, görcsösen verekedte végig az életét. Győzött a csatáiban, vesztett az életben. Nem várt már semmi többet sorsától, mint békében elszunnyadni sebek nélkül, fájdalom nélkül abba a semmibe, ami elcsitítja a kínt, békésre simítja a harcosok soha nem szűnő értelmetlen létét. Nézem a képet. Látok valamit a kőkemény szemekben. Hitetlenkedést. Csodálkozó megszeppenést. Meleg van. Puha kanapéra csalogatták. Szeretik  (virsli is van!) Nem érti. Nem meri érteni. Előbb bátortalanul billen a sérült farok, majd óvatossá szelídült léptekkel bejárja a csodát. Az ő szobácskáját. A párnáját. A békéjét. Pihenj Beton. Neked már jó, testvér. De tudnod kell. Én megyek tovább. Harcolok. Miattad is. Amíg tudok, bírok. Aztán talán én is meglelem majd a békét. Valahol...