Mert pihenni, azt kell...

- Marhaság - mormolom magamban - mindenki szakértőzik.

- Pihenni kell, hú de szarul nézel ki, mikor aludtál, nem vagy jól?

Semmi bajom. Jó, hogy megoperálni nem akarnak. Nem vagyok fáááradt,,dúdolom,,és azzal a mozdulattal bekanyarodok az egyirányú utcába,,a forgalommal szemben. Ejnye mennyi hisztériás sofőr van! Elnéztem,,hát elnéztem... Nincs velem semmi baj. Most is két perc alatt rájöttem, hogy a százéves bérház kapuja nem nyílik, hiába nyomkodom a kocsi távirányítóját.

- Tudod Nudli, fordulok állandójellegű lakó és tettestársam felé - alszunk egyet, és minden rendben lesz.  Hm, a kocsiban felejtettem, nézem a póráz üresen fityegő végét. Vágta vissza. Nudli érdeklődve kuksol a hátsó ülésen.

Na jó. Tényleg rám fér egy pihenőnap. Holnap tespedek, döntöttem el hirtelen. Megszervezzük, nézek Nudlira. Reggel addig alszunk míg bírunk,íés majd meglátjuk, dőltem az ágyba. Kb. fél óra múlva hatalmas zuhanásra ébredtem. Nudli leesett a fotelból, majd mint aki jól végezte dolgát hortyogott a szőnyegen tovább. Végre reggel! Stratégiát készítünk. Zsebeim heveny vizsgálata után úgy döntök, ma kégli buli lesz. Van parány. A hűtő csak úgy dagadozik. (Van még három tojásom, egy kovászos uborkám, meg némi töpörtyűm). Akkor hát bevetem magam a friss ropogós online filmek világába. Kényelmesen elkucorogtam régi, hatalmas fotelemben, és kapcsolódtam a netre. Illetve nem. Kikapcsolták. Ejnye. Elfelejtettem befizetni...Semmi gond. Előszedem évek óta tekintélyesre duzzadt dvd gyűjteményemet. Elgondolkodva nézem a három tokot. Egy üres, a másik kettőt meg tudom fejből. A könyveim itt ott, más más helyszíneken leledzenek. Hm hm. Hoppá. A tabom! Azon halmokban tülekednek a könyvek! Elégedett halk nyöszörgéssel kezembe veszem az eszközt. Jelszó. Beírom. Minek? Megint beírom. Megint minek? Aztán azt közli, menjek a búsba, ha még valamit bepötyögök, akár mehetek is a sóhivatalba.

- Rohadj meg - mondom. Aztán fénysugár hasit az unalom szürke egén. Van rikkem,rukkom,rekkem. (nem kívánt törlendő) Szóval az a cigisdoboz nagyságú kütyü, amit ha beaplikálok a számítógép megfelelő repedésébe, oltári vizuális élményekkel tölti be senyvedő retinámat. Műxik!!! Kattingatok, nézelődök. 397 rész Dragonball. Más semmi. Jajjj. Tényleg, hát még én raktam rá, valaki kérésére. Mindegy. Ha japán rajzfilm, akkor japán rajzfilm. . Élvezeti értékét nagyban csökkenti, hogy minden második rész japánul van. Ebben nem vagyok túl erős.

Belemerülve Songoku kalandjaiba, (most a szörnyű Dermesztővel harcol) hangos gyomorkorgás térít magamhoz. Gyerünk rántottát gyártani. Csikóügetésben vágtatok a konyhába, Nudli haverom négy lábon pattogva utánam.

- Gaz DermesztőNudli - ordítom - én Songoku most legyőzlek. Idiótán körbeugráljuk a konyhát, közben furcsa hangokat hallatunk. Végső csapásként kezeim láthatatlan labdát gömbölyítenek, és szörnyű KÁMEHÁME kiáltást követően a semmigombócot felé lövellem. Nudli (bull terrier) boldogan keresgéli a levegőlabdát a sarokban. Vigyorogva fordulok a serpenyő felé, aztán hirtelen elkomolyodom. A konyha ablakon keresztül két megrettent arc bámul rám elhülve. Hallották harci ordításom, és azt hitték, rám ömlött valami forró. Zavart fejjel elkullogok.

Sötétedik. Megunva a szörnyű rajzolt csatákat, hirtelen felindulásból fekvőtámaszozni kezdek. Én marha. A másodiknál roppan a roncs könyököm. Dörzsölöm, ugrálok. Közben leverem az étolajat. Habzó szájjal nézem majd káromkodva indulok a felmosóért. Azt is minek. Mire visszatérek Nudli már felhörpölte. Bravó. Megvan az éjszakai progi.

Lefekvés után egy órával jött a első vágta. Lázasan kapkodom magamra a gönceim. Macinaci, pólóra bőrzakó, egy bakancs, hol a másik??? Nudli halkan nyikorog az ajtóban. Mindegy. Egyik lábamon bakancs, másikon papucs. Felrántom az ajtót. Jeges levegő csavarja meg fedetlen torkomat. Kapkodva felkapom a székről a baba kék törölközőmet, nyakamba gyömöm és vágta. Pont kiértünk.

Megkönnyebbülve ballagunk vissza mikor a kapuban földbe gyökerezik a lábam. A kulcs! A konyhaajtómban hagytam... Mérgesen rángatom a kilincset. Keresgélek a zsebemben. Ezt a vacak zárat egy dróttal is kinyitnám.. Matató kezeim rákulcsolódnak a kocsikulcsomra. Hoppá, abban csak van valami eszköz! Hamar kezembe kerül fiam ajándéka, egy méteres bozótvágó kés. Ha ezzel kicsit megfeszegetem... A kapu előtt állva épp nekilátnék, mikor hirtelen kinyílik és ugyanaz az arc néz rám aki a konyha ablakomon át élvezte végig harcomat DermesztőNudlival... Egy bakancsban, fél papucsban, nyakamban egy babakék törülköző. Machete, fáradt vérben forgó tekintet.. Rövid sikkantás után elszaladt. Azóta kerül valamiért. Még négyszer jöttünk ki az éjszaka folyamán.
Reggel hullafáradtan kortyolgatva kávémat ,gyújtottam rá a kisudvaron. Nem szeretem a világot. Köztük a szomszédomat sem, aki vigyorogva lép oda hozzám.

- Hú de szarul nézel k  -mondja - pihenned kéne...

- Lehet, hogy megütlek - morgom neki halkan - és akkor sokáig csúnya leszel.. Elsietett, én bementem és lerogytam a székre. Nudli sem volt friss,álmos malac arca érdeklődve mered a fejembe.

- Tudod Nudli, mondom csendesen, még egy szabadnap, és mindketten beledöglünk. Mintha értené, fejét a combomra rakja, és farokcsóválásba kezd. Hiába. A barátom.

Kedves Barátaim!

Lassan itt a karácsony.

Legyen nálatok csend, csodálatos béke, ragyogó ünnep. Boldogságot, szerencsét kívánok Nektek.

Kedves Ellenségeim!

Nektek kívánok nagyon sok erőt, kitartást, türelmet, mert egyébként unalmasak lennétek.Nagy szükségetek lesz rá.

Boldog karácsonyt!

Karácsony mese.. vagy talán nem is mese?

Hideg volt. December közepén jártunk, ronda szürke felhők lógnak az égen. Valami gusztustalan apró jégreszelék hullik ránk, odafagyva mindenre. Nem szeretem idő van. Épeszű ember otthon gyártja a karácsonyi sütiket. Bezzeg mi... Mellettem a rendőrök készülődnek az akcióra. Kutyatolvajok ellen jöttünk, pontos bejelentésre. Nagy a készültség,a bejelentő szerint népes család, harcias rokonság él a kis tanyán. Mindenki rokon a környéken, akár százas tömeg is összerohanhat percek alatt. Megelevenedik a táj, harsognak a hatósági utasítások. Rutinosan elindulok a gazdasági épületek felé, hogy az esetleges házőrzőket megfogjam, elkerülendő a baleseteket. Közben pörögnek az események, emberek ordítanak, asszonyok visítanak. Mint ahogy ilyenkor mindig. Számomra kis pihenő, míg bent folyik a helyszínelés. Van itt lopott kocsi, motor, kecske, de még tehén is. És persze a kutyák. Picik, nagyok, majdnem mind fajtatiszta, fiatal állat. Hamar kiderül a legtöbbet megbízásból lopták. Nagy részük szaporítóhoz, a kutyagyárak szomorú rabszolgájának került volna. Szedjük, visszük őket. A hatósági orvos nézi a listáját, hangosan sorolva a keresett kutyák ismertetőit. Azokban az időkben még nem volt chip, döcögve haladt az ügy. Ahogy próbáljuk azonosítani az ebeket, valami megböki a hidegtől átfagyott lábszáramat. Odapillantva sötét kutyaszemekbe nézek. Szép, jó kondiban lévő,  két év körüli német juhász kislány. Értelmes, okos nézése, mozdulatainak nyílt játékossága mutatja, nem rég került erre a lepratelepre. Jó gazdája lehetett, nyugodt, barátságos.

- Hát te - néztem rá mosolyogva - hogy kerülsz ide? Na majd te is sorra kerülsz, ne félj.

Lépnék tovább, de majdnem orra esek valamiben. A kutya előttem, két első lábát kinyújtva döfköd egy ágat, biztatva,játszunk, hisz nekem hozta.

- Maradj már te lüke - vigyorgok rá, zsebemből előszedve egy fél virslit. A barátság megköttetett,és most már állandósult kísérőmmel, Szotyival (a nevét egy öreg szotyiárus néni ihlette aki pont így ráncolta az orrát) ügyködök tovább. Mint lelkes árnyék lohol mellettem mindenhová. Lassan végzünk. Két elkövetőt elvisznek, de mi az ennek a tömegnek... Odalépek a dokihoz.

- Ezt is listázd - mondom, rábökve Szotyira - aztán végeztünk.

A doki a papírokat nézve, kerülve a tekintetem,halkan szinte motyogva mondja ki a hihetetlen szavakat:

- Ő marad.

- Hülyeség, szakad ki belőlem.  Miért? Nincs a listán, nézem. Itt egy oltási könyv, a szomszéd (természetesen rokon) tulajdona. Milliméterről milliméterre nézem a piszkos könyvecskét. De hát ez nem az övé. Ő legalább egy évvel fiatalabb a könyvben szereplőtől.

- Tudom, de nem lehet bizonyítani. Őrjöngök. Könnyekkel a szememben nézem ahogy egy láncra rakják. Mert ő jönni akar. Velem. Szűkölve fekszik a láncnak, és sír. Sírunk. A többieket meg sem várva bevágódtam a kocsiba és eszelős iramban elvágtattam Pest felé. Napok teltek el és én terveztem. Ellopom. Szotyi nem maradhat ott, azt nem engedem. Tudtam, öngyilkos terv, de hiába törtem a fejem, nem tudtam jobbat kitalálni. Szenteste megyek, akkor kevesebbet mászkálnak, messze állok meg a kocsival... Ezen rágódva fordultam be a jól ismert krimóba.

- Hát veled meg mi van? Elhagytad a pénzedet? - dörmög rám J. egy deci vodkát szorongatva. Jellemző rá, hogy a pénzelhagyást ítéli meg lehetséges magyarázatként fancsali képemre.

- Jó hogy vagy - nézek rá. Elmondom a történetet, majd beavatom terveimbe.

- Hülye vagy - dörmögi, megesznek a kannibálok. Mikor akarod csinálni?

Válaszomra bólogat.

- Hagyd a francba. Ezt onnan nem hozod ki, igyál inkább vodkát - eltüntetve pohara tartalmát. Elérkezett az idő, lassan készülődöm, mikor harsogva megszólal a telefon. J hangja ropog a vonal végén.

- Ha mész, ugorj be értem - mondja,majd lenyomja. Arany bolond barátom, mosolyodok el. Könnyebb szívvel kanyarodok J ismerős háza elé. És akkor mint valami szülinapi meglepi buliban, rengeteg ember között találom magam. Régi, új arcok fordulnak felém. Van akit húsz éve nem láttam. Gyerekkori barátok hátát lapogatom,kezet rázok fiatalabbakkal. Mi van itt?

- Na induljunk - zengi az ismerős cigi rágta hang. Ne maradjatok le - vágódik ősöreg Wartburgjába, majd pár másodperc múlva kiordít a letekert ablakán - toljatok meg, nem indul ez a szar !

Elindulunk, hosszú autókígyó tart egy távoli tanya felé. Van közte milliós terepjáró, szétszakadt vasroncs. Jönnek. Szenteste. Egy kutyáért. Értem. Nehéz a nyelés, homályos a szemem. Büszke vagyok rájuk. A barátaim, a fiaik, idegenek, távoli ismerősök. Ez jó. Nagyon jó. Kihalt utakon jártunk, mikor a felvezető félreáll. Haditanács. Komor arccal tervezzük Szotyi szöktetését. Köztünk olyanokkal akik bőréért bármelyik nyomozó tíz évet adna az életéből.

- Kerítés van? -kérdezi D, megigazítva fején a rácsomózott fekete halálfejes izomkendőt. -Ha van, J átugrik, felkapja a jószágot, átadja, azt tipli - néz rám igazolást várva.

- Anyád ugráljon kerítést! Mi vagyok én? Zsanklódvandam? Szempillán ne rúgjam magam a nagylábujjammal? - ordítja J, felháborodva már az ugrálás lehetőségén is.

- Na ez az apa - bólint D.- ez öl meg. Minden este vörös a fejem, meg fáj. Az ilyen majmoktól. A stressz. Vagy rák. Vagy valami. J komoly méregbe gurul.

- Azért fáj a fejed te nagyon marha, mert elszorítod az agyadat a kendőddel. Asziszed fiatalabb vagy tőle? Úgy nézel ki mint a Julika a kifőzdében!

- Látod, beteg ez - bólogat D.- gyereknek meg vamzer volt! - hangzott a jó negyven éve emlegetett vád. Ennek alapjául az szolgált hogy D az oviban kikapta J kezéből a lekváros kenyeret, az pedig felháborodásában szólt az óvónéninek. Gyorsan szétszedjük őket és akcióba kezdünk.

Egyszerűen odasétáltunk, lekötöttük Szotyit, aki irtózatos seggrázással üdvözölte a megmentő tömeget. Hazafelé a kocsiban kaptam életem legtöbb kutyapusziját. Mikor hazatértünk, mindenki kapott egy nyalintást. Még D is.

- Jól rám kent mindenféle bacikat - szuszogja. De azért vigyorogva lapogatja meg a hátam.

Hárman maradtunk a karácsonyi éjszakában. Szotyi, J és én.

- Köszönöm - mondom halkan.

- Mit? Szenteste van - vigyorogja. Felhajtja bőrzakója gallérját, és elindul a kihalt utcán.

- Vigyázz magadra testvérem - hangzik a régi üdvözlés.

Sokáig nézek utána, még hallom beindulni ócska Wartburgját.

- Gyere Szotyi - mondom a boldog kutyának. Hátha maradt süti anyunál. Elvégre szent az este...

Majd megmutatom...

Készülődök. Furcsa, megmagyarázhatatlan, feszült mozdulataim nem is az enyémek. Bánt minden. A fények, hangok, még Nudli kutya aggódó totyogása is idegesít. Gyűrött az ingem. Anyu meglátja, és csak némán csóválja majd fejét. Nyakkendő. Utálom. Hogy kell? Áttekerem, lehúzom ,begyömöszölöm, kész. Nem jó. Tisztára mint Macilaci. Mégegyszer. Elkések. Tuti elkések. Pénz, iratok, minden megvan. Hol a bicskám? Búcsúztatóra mi a fenének bicska? Mert kell. Minden tisztességes férfiembernek kell egy bicska, mondta valamikor apám, mikor kezembe csúsztatta a piros svájci bicskát. Nagy kincs volt, drága holmi. Mikor aztán megtalálom, mint öreg barátot simítom végig kopott nyelét. Eddig bírtam. Bámulom a kést, és zokogva mondogatom - apu, ne, apukám... Ma elengedem őt. Lesz virág, rokonok, barátok. De ő nem lesz már. Erőt veszek magamon, készülődök tovább. Hol a cipőm? Megvan. Jól becsomóztam egy zacskóba, nem tudom kibontani. Ösztönös a mozdulat,nyúlok a bicskáért. Ügyetlen a kéz, ha nedves a szem, vacakolok, mikor lelkem mélyén megszólal egy hang.

- Várj, megmutatom - hangzott sokszor gyerekkoromban. És egyszerű lett a tűzgyújtás, a faragás, a fütyülés, és a szalonna sem esett le többet a nyársról. Ősi volt a mozdulat amivel kanyarította a kenyeret, húzta a vizet.
Tátott szájjal néztem az apró csodákat,míg egyszer kiszaladt belőlem a kérdés.

- Honnan tudsz te ilyen sokat?

- Édesapám mutatta - hangzott a félmosolyos válasz. Igaz, századok tapasztalata, tudása megy tovább. Múltba veszik honnan jön és senki nem látja ki lesz az utolsó akivel kihal a tudás. Apáink tapasztalata fiaink segítője.

Jaj, tényleg elkések, virág,beszéd, biztos elfelejtek valamit.. Mire a lakáshoz értem már többen sürgölődtek,segítettek. Nyakam kicsit behúzom, korábbra ígértem magam. Anyu készülődik, lassan feketébe borul az apró, ősz asszony. Istenem, de nehéz is bármit mondani. 55év mit együtt éltek, nélkülözésben, sok munkával, hittel, bizalommal, szeretettel. Most is szigorúan végigmér, és bevallom, átfut rajtam az a gyerekkori érzés, mint mikor lógtam a suliból. Átnézek mindent. Rendben. Gyors kávé, két pogácsa. Hoppá!
Pogácsa finom. Még kettő. Enikő sütötte, fiam kedvese.(Rossz kölyke, meg sem érdemli ezt a lányt, tényleg jó a pogi).

Mindenki csinál valamit, csak ne kelljen egymásra nézni, ne kelljen még elindulni. Hiszen akkor végérvényesen lezárul életünk egy nagy fejezete. Pisti fiam, akinek a vállán volt az egész szervezés, most is cipel, sürög. Nehéz ez neki is, tudom. Szerette nagyapját. Lassulnak a mozdulatai majd rám néz.

- Nincs nálad egy kés? - kérdezi, egy madzagra bökve a kezében. Adom a bicskát, nézem, hogy csinálja. Elmosolyodom, és számból apám, nagyapám, dédapám szól hozzá.

- Várj,kisfiam megmutatom...

Apám emlékére.

Furcsa az élet.

Az ember mindig vár valamire. Hol erre, hol arra. Most épp a hatósági dokira. Ügy van. Az elkövető magyaráz,a rendőrök hallgatják. Én a lehetőséget lesem, hogy legalább egyet bele tudjak rúgni, hogy ne lássa senki...

Autó fékez, frissen kipattan belőle egy fiatalember. Ő a hatósági állatorvos. Kezet nyújt, egyenesen a szemembe néz. Szimpatikus. Elgondolkodva néz rám - mi már dolgoztunk együt t- mondja. Ühüm, gondolom. Biztos emlékszem rá. Reggelente még magamnak is köszönök a tükörben, olyan arcmemóriám van.     

- A kis bull terrier - emlékeztet. Elszántan bólogatok... Fogalmam sincs - bököm ki.

- Azt a szegényt biztos altatni kellett - komorodik el. Már a kocsim felé baktatok, mire eszembe jut, miről is beszélt. Hónapokkal ezelőtt az irodában készülődtem egy megbeszélésre, mikor Panka aki a bejelentéseket nézegette, felpattant és az ajtó felé vágtatott.- majd hívlak - kiáltott, és már el is tűnt az ajtóban.

Aki ismer tudja, nagyon érdekes fejet tudok vágni zavaromban. Már a kocsiban ért a hívás

 - Itt meg itt vagyok, erre tudnál kanyarodni? - szólt a kérdés. Nem tagadom, kíváncsi lettem. Vajon mi az a szitu amiben rutinos kollégámnak segíteni kell? Egy gyártelep kapuja volt a megadott cím. Késésben voltam, futtában mutatkoztam be a jelenlévőknek. Köztük volt a szimpatikus doki is. Miután megtudtam, bent már a rendőrök intézkednek, minden rendben megy, mentem tovább. A kutyát még nem is láttam.

Miután végeztem a tárgyalással, épp hívni akartam Pankát, mikor megszólalt a telefon. Rápillantottam és tudtam, nagy a baj. Kedvenc orvosunk hív.

- Igen - szólok bele.

- Be tudnál jönni a rendelőbe? - szólt a kérdés.

- Persze - mondom csendesen, és keményen összeszorított szájjal a rendelő felé veszem az irányt. Vannak dolgok az életben amit nem lehet megszokni. Ez közéjük tartozik. Ítélni életet vagy halált. Hogy küzdünk a végsőkig az életért, sokszor erőn felül, vagy engedjük el oda ahol már nem fáj semmi... Gyűlölöm a csendes biccentést, a halk szavakat. Tudom, napokig, évekig kísért. Miért én? Miért nekem? A választ is tudom. Ezt csak én tehetem. Nem adhatom másnak az emlékeket,az utolsó pillantást,a csikaró bűntudatot.

Amint beérek a doki siet felém. Kérdőn ránézek, csendben megrázza a fejét. Beléptem, szóra nyitott szám lassan becsukódott. A vizsgáló asztalon állt valami, ami talán valamikor kutyának született. Egy élő, fájó seb, rothadó arccal, kíntól görcsbefordult lábbal. Talán bull terrier volt valaha. Most egy roncs, egy rém... Ezzel meg mi történt? A történet rövid. Valaki egy telep őrzésére vásárolta. (bull terriert!)
Ott a mocsok,a bolhák allergiát okoztak, ez többszörösen felülfertőződött, élve rohasztva el szerencsétlent... A lábaiban sipolyok, amikből genny szivárgott az asztalra. Nyilt a szám, engedjük el, akartam mondani. Valami furcsa hang megállít. Halk nyüszítés. Ahogy a kutya felé nézek, megüti a szemem valami. Panka keze, ami a kis rémet támogatja, furcsán meg megrándul. Arca nem látszik, lehajtott feje eldugja előlem. Csak azok a lassú cseppek amik az asztalra hullanak, jelzi, hogy sír. Vigasztalva fordulnék felé, mikor a megkinzott kutya felemeli a fejét, apró szemeit rámszegezve topogni kezd. Mint az igazi bullok, akik örülnek valaminek. A toppantásokat a lábából szivárgó véres genny fájdalma sem tudja visszatartani. Nézem a szemeit, Panka lehajtott fejét. Torkomban lassan enged a görcs.

- Megpróbáljuk - mondom. Talán isten megszánja ezt a paprikafejű furcsa szerzetet. Panka feje lassan felemelkedik, már látni könnyben ázó szemét. De van benne más is. Öröm, remény, talán egy kis boldogság.
Hosszú harc volt. Ahogy tisztultak a sebek, ahogy lassan gyógyultak a sipolyok,nőtt az apró pihe szerű szőr. És mikor Damita fejhangú ugatása zeng a folyosón, vagy mikor Pankával együtt éneklik a közös dalukat (megjegyzem borzasztó hangjuk van). Igen, győztek. Ők ketten. Hm.  Arcomon mosollyal fordulok a még mindig szomorúan ácsorgó fiatal doki felé. Ja, Damita? Köszönjük jól van. Gazdát keres..

Egyszer egy barátom azt mondta, nem adja nekem a baglyát. Furcsán néztem rá, erre azt mondta "úgy képzeld el a problémát, mintha egy bagoly ülne a válladon. Ha átadom neked, rólam eltűnik, de rajtad kettő lesz". Hát kérem, jelentem, tele vagyok bagollyal. Sőt. Agyonnyomnak. Szeretnélek megkérni benneteket ,hogy próbáljátok kezelni a gondjaitokat. Szívesen segítek (ha tudok), de vegyetek figyelembe néhány apróságot. A te baglyod egy bagoly, de mikor naponta több tucatnyian abban látjátok a megoldást, hogy rám akasztjátok a madarat, az egy embernek sok. Nagyon sok. Tehát pislantsuk át a helyzetet. Civil vagyok, nem tudok törvényeket hozni. Nem tudom elvenni a szomszéd rövid láncon tartott kutyáját, ha a törvény nem teszi lehetővé. Még valami. Ha egy felelőtlen ember kiskutyát árul, és azok nem soványak és nem szarban állnak az sem törvényellenes. Sajnos. Nincs szárnyam. Hülyén is néznék ki vele. Nem repkedek mint Batman. (nem jön rám a denevércucc.) Tehát hiába világítasz az égre egy zseblámpával (taggelsz a facén) nem tuti hogy megjelenek. Sőt. Aki volt már nálunk a suliban, tudja,nem gumiból van. Nem tudok nyújtani rajta, hogy még egy "azonnal kurvagyorsanmentsétekmeg,vagy csináljonmárvalakivalamit" kutyát el bírjak rakni. Szeretném, de nem megy. Sajnálom. Nem adok nevelési tanácsot ha nem látom az ebet. Felelőtlenségnek tartom. Nem vagyok hajlandó törölni valakit más kedvéért. Amit tudok. Segítek tudásomhoz képest megoldani a gondodat. NEM ÁTVESZEM! Szívesen adok tanácsot állatvédelmi ügyekben. NEM MEGCSINÁLOM! Próbálok minden jogkövető magatartással együttműködni. Ha így jó, örülök. Ha nem, akkor ne szeress. Köszönöm.

Szeretem az öregeket. Szeretem emberben, állatban, fában, mindenben ami él. Apám tisztelettel emelte sapkáját a szigeti vén fának, fiam elnézően mosolyog az öreg kiabáló utcaseprőre. És hát a kutyák. Az út mellett baktató,kukák szemetében keresgélő, esőben, hóban reménytelenül tengődő véneket. Tegnap jött a kérés, öregecske, tacskószerű ebet találtak. Helyünk nincs, az irodában raktuk el. Reggel mikor beértem, kis kék plédecskéjén ott horkolt . Nem szégyellem, meghatódtam. Apró szafaládé testecske, ősz arc, öreg, homályos szemek. Kicsi lábain elszántan nyomul, ismerkedik. Leülök mellé a földre beszélgetni. Mozdulatomra megáll, vár. Mikor jól nevelt úriemberek eszmecserét folytatnak, meg kell pecsételni a beszélgetés komolyságát. Megesszük tehát a virslimet. Közben nézegetem. Ismeri az érintést, dugja a fejét. Bizalommal nézeget, szopogatja a virslit. Barátom vagy, billenti a denevérfülecske. Nézem, és nem tudok mit mondani. Egyszerűen szép. Talán csak elkóborolt, világgá ment. Talán nagyon várják valahol. Nyögve feltápászkodom, és megköszönöm neki. A lányok furcsán néznek rám. Nem tudják, hogy én olyan bölcsességet kaptam Benő bától amit emberek ezrei egy életen át kutatnak. Buddha mondta " emlékezz a tegnap tanításaira, készülj a holnap nehézségeire, de éld teljességgel a mát". Megtanultam. Egyszerű volt. Ott van egy vén kutya szemében...

Szeretlek Apu..

Nézem a mély beesett szemeket,a meggyötört arcot. Apám fölé hajlok és kétségbeesetten próbálom kifürkészni állapotát.

Hallgatom anyu csendes mondatait, szinte nem is értem szavai értelmét. Tüdőgyulladás, láz, félelmetes szavak. Lassan leülök és a kezembe temetem az arcom. Nehéz, nagyon nehéz. Lassan ötven éve ő nekem az aki tanított, példát mutatott, segített megértenem ezt a mocskos életet . Mikor kicsi voltam ő mutatott bogarat,pillangót,madarat,világot Ő mesélte el hogy az életet tisztelni kell,hogy ne tűrjem a bántást és ne bántsam a gyengét. Kézenfogva mentünk moziba, matinét nézni, és akkor mi voltunk a vad indiánok. Aztán repültek az évek. Nagyobb lettem, és ő egyre csendesebben figyelte, hogy térek le arról az útrol amit ő mutatott nekem. Szigorú lett, házsártos, később tehetetlenségében szótlan. Én pedig jártam az éjszakát, az utcát, a kocsmát és a tereket. Hordában mentünk mindennek ami elénk került. Vad voltam és nagyon erős. Félelem nélkül másztam bele életveszélyes verekedésekbe, nem érdekelt ha megszúrtak vagy megütöttek. Hajtott a vér, a nagyképűség.

Egy éjjel különösen nagy csata után hazafelé ballagva észrevettem hogy a kabátomat végigvágták jó húsz centi hosszan. Megelőzendő anyám ijedtségét és apám veszekedését, levettem és a kukába dobtam. Ezzel letudva az ügyet kirámoltam a hűtőt és falni kezdtem. Még az elején jártam mikor a hátam mögött megszólalt apu. Gyere, mondta csendesen, és rápillantva a kabátomat láttam a kezében. Na csak ez hiányzott. Hallgathatom órákig a szentbeszédet. Dacosan mentem utána, várva a veszekedést. Halkan szólalt meg és szavai szinte belenyomódtak az agyamba. "Hiába kérnélek hogy élj normális életet,úgysem tennéd meg. Így csak annyit kérek, bármit csinálsz, előtte gondolkodj. És mindig gyere haza egyben." Aztán valami olyant mondott amit még soha nem hallottam tőle. Az apám,a kőkemény, szigorú apám halkan maga elé mormogta " szeretlek kisfiam". Nem. Nem változtam meg. De attól a naptól fogva mindig gondolkodtam, mérlegeltem és vigyáztam. És megint egy nagy ugrás.

Eltelt vagy harminc év. Ott állok a kórház folyosóján vizsgálatra várva. Apu már csak járókerettel tud csoszogni mellettem. Vizsgálati eredményekért jöttünk. Az az alattomos kór ami rohamosan lopta értelmét, mozgását, szavait , most megmondja a nevét. Futkosok a papírokért, jövök megyek. Néha rápillantok, ellenőrzöm mint egy kisgyereket. Aztán mikor rápillantok az öreg arcra, elfutja a szememet a könny. Olyasmit látok rajta, amit még soha. Félt.

Zavartan megtöröltem a szemem és belekaroltam. Itt vagyok, apu.Lassan hazaballagtunk, majd segítettem lefeküdni. Fáradtan, halkan szólt, és életemben másodszor hallottam tőle, "szeretlek". Rövid idő után a gyilkos betegség teljesen bezárta elméjét, mozdulatlan némaságra ítélte. Ennek három éve. Három éve harcol a lelke, szelleme, testi börtönében. Nagyon sok idő. Anyám panasztalan szeretete, unokái csendes mondatai kísérik napjait. És most is harcol
A tüdejét égető forrósággal,a lázzal, az ismeretlennel. Felkelek, odalépek hozzá és a fülébe súgom azt amit nyomorult életemben sok ezerszer el kellett volna mondanom.
Szeretlek Apu.

Utálom a telefont.

Minden csörgése baljós, félelmetes. Hátha apám, hátha a gyerekem, megölt állatok, beteg barátok...

És csörög.

Félve huzigálom az ujjam ezen a nyamvadt tapiképernyőn. Szeva bátya - csikordul bele egy hang egy yeti orgánumával a fülembe. Mehalt Manó.

Furcsán fátyolossá váló hang gondolkodásra, emlékezésre késztet. Manó, Manó, kattog a fejemben. MANÓ, MEGVAN! 

Hirtelen kristálytisztán jelenik meg előttem. Aprócska ősz kis kutyácska. Riadt szemmel lapított abban a hatalmas kézben. Istenem, hiszen már akkor sem volt fiatal. Mikor is? Hat éve? Nagy vigyor költözik arcomra. Életem talán legfurább mentése. Egy kávét próbáltunk inni egy barátommal, mikor megszólalt a telefon. Síró hang sikított bele, ijedten hadarta: jöjjenek gyorsan, egy csomó gyilkos rugdos egy kiskutyát. Lehet hogy már nem is él.  Elhadarta az általam jól ismert utca nevét, és eltűnt a semmibe.

Meleg lesz, morogtam, miközben bevágódtunk a kocsiba. Öt perc alatt ott voltunk. Huhú, mondom én hogy nem lesz húsvéti tojás vadászat.. Vagy hat benga széttetovált kopasz medve áll körbe valamit és csendesen nézik.

Figyelj, szólok a barátomnak. A haditerv a következő. Én határozottan bemegyek közéjük, elkezdek ordítani, te felkapod az ebet és usgyi. Remélem nem bernáthegyi az áldozat... "Bambára fogják ütni az arcodat" néz rám elismeréssel cimborám. A tiedet is ha nem sovány malac vágtában menekülsz, vigasztalom. Jó napot ordítom és már robbanok is középre. Nagyon furán nézhettem ki, mert kiabálás közben állt meg bennem a levegő. A kör közepén egy hegyomlás méretű srác álldogált, kezében egy kis őszülő remegő keverék ebecskével. A hegyomlás gyanakodva rám néz, majd meglátja pólómon az állatmentés feliratot. Elvigyorodik. "Hát, bátya ezt lekéstétek", mormogja. "Az a pálya, hogy jött egy madár, megállt a verdájával, és kicuppantotta belőle ezt a kutyát. Mikor pisilni akart a jószág, elkezdte rángatni, majd belerúgott . Szólt neki az Icu néni hogy mér rugdalkozik, azt vakerta, övé a blökiszerkezet, és azt csinál vele amit akar. Aztán megint belerúgott. Aztán mi elkértük tőle a kutyát, és nekem is adta. Megtarthatom? " Hát, ha lemondott róla a javadra, akkor meg, válaszoltam,
úgy mintha lenne kedvem mást mondani. Lemondott az,többször is -  bólogat serényen Yeti szerű ismerősöm
De ha kell Perec bemegy hozzá a kórházba és akkor le is írja, ha tudja - néz Perecre, aki bőszen helyesel.

Nem hinném, hogy szükség lenne rá, mosolyodtam el. Manó lesz a neve - szólt az új gazdi, és Manó helyeslően megbillentette csutka farkát. Névjegyet adtam, ha esetleg tudnék valamiben segíteni, hívjon. Legközelebb egy kutyás rendezvényen találkoztunk, ahol Manó levágott egy perecdarabra, és miközben majszolgatta, mi jót beszélgettünk. És most elment Manó is. A hatalmas ember hangjában a keserűség szinte elnyomja a szavak értelmét. Rák, mormolja. A doki szerint közel járhatott a húszhoz. Vigasztalom, ahogy tudom, és kérdezem, hogy segíthetek-e valamiben. Á, nem - mondja. Aztán egy pillanatra elcsendesül. Bár ha találtok valahol olyan vénecske apróbb kutyát akinek egy kuckó kell, szólj. Egy darabig lehet nálam. Tudod, olyant mint Manó volt...

Ülök a sulin. Nem vagyok éhes. Nem nézegetem a lányok kajáját. Most nem. Fájok.

Őrületesen, nyilallóan, parázsforrón égnek a csontjaim. Egy egy mozdulat felér egy életrajzi regénnyel.

Mozdulnék, de 1983 nem engedi. Három darabba tört térdem szinte vigyorogva emlékeztet egy éjszakára a keletinél, ahol akkori baráti jugoszláv vendégmunkásokkal történő huncut civódásunk nyomaként most ülve maradok. És mesél a többi seb, kopás, törés is, eddigi unalmasnak nem mondható életem emlékei. A bunyó, a csibészség, a kocsik, Afrika, balkáni háború. Morogva ücsörgök.

A többiek ilyenkor türelmesebbek velem, néha megsimítják a vállam, sokszor azt veszem észre, aggódva nézegetnek felém. És ez jó. Meleg érzés a csípős hidegben. Azt is tudom, hogy nem tudhatják, nem érthetik mit jelent a mozdulatokra eltorzuló száj, a kiszakadt fájdalmas nyögés. Szerencsére. Az ő életük már békés. Isten vigyázza, hogy az is maradjon! Ezen bambulok még egy kicsit, mikor hirtelen kérdés röppen. Kihozzuk neked valamelyik rehabos kutyát szocizni? Már a számon a keserű válasz, melyben inkább egy járókeretre tartanék igényt. Aztán eszembe jut valami. Betonnak lejárt a soros antibigyó kúrája. Megnézem az öreg legényt. Hozzák. Mit hozzák??? Ő hoz. Mindent. Embert, asztalt, széket. Ez egy fekete szőrös dömper. Tele jóindulattal, erővel. Még van pár perc szociig, addig üldögélünk, nézegetünk. Felmászik mellém a kukkoló kábeldobomra, és éjsötét szemével követi az eseményeket. Néha ötletszerűen csutakossá nyalja a fejem. Nevetek. Kell. Mókás jószág.

Ballagjunk, mondom. Nyögve emelkedek, mikor félúton megállít egy apró, vékony hang. Ismerős. Az akarat hangja, mikor legyőzi a fájdalmat. A nyilallásé, ami átcikázik a testen, és késként áll az agyba. Villan a felismerés. Ketten harcolunk az indulás szabadságáért. A kutya és én. Csak ő erősebb. Már újra ott a szemében az a másolhatatlan szeretet, amivel az emberre néz. Végigfuttatom a kezem a sokat szenvedett testen.

Szétharapott ízületei, szétroncsolt, deformálódott csontjai égnek. Néha rántaná el magát, mikor ujjaim az élő fájdalomhoz érnek, de mormogásomat hallva engedi tovább a vizsgálatot. Szó nélkül huppanok mellé, és fejemben kavarognak a gondolatok. Még én nyekergek??? Én magamnak éltem az életem. Magamat törtem, daráltam. De ő? Más pénzéért, undorító passziójáért hordja a rettentő batyut a kínt.

Tudod mit, nézek rá. Ma nem szocizunk. Üldögélünk, nézegetünk és beszélgetünk. Nehéz idők ezek. Jön a tél, a hideg. Meleg kéne neked barátom. De közben már jelzi a telefonom, hogy egy másik csonttá soványodott szerencsétlennel vágtat kórházba a kocsi. Neki kell a hely. Azt kapával verték fejen, sos befogadó kell neki... És mi maradunk. A két veterán a lassan előbújó gyenge őszi napfényben...

- Pista, már régóta nem értem, ezért téged kérdezlek, mint szakértőt: mi a franc ez az ebolaj árvány?

- Az olyan, hogy minden ebolaj beteg lesz tőle.

- Akkor nem kellene ennyit reklámozni.

- Igaz. Ha kihalnak az ebolajak,akkor ebolajtalanná válik szegény világunk.

- Aha, már értem. Akkor már csak virtuálisan lesz e-bolaj

Jakab Ödön

Rokkant lovak

Lassan döczög a szemetesszekér.
Előtte két ló: egy pej s egy fehér,
Az egyik béna lábára beteg,
A másik hátán régi, mély sebek.

Látni rajtok, hogy igába fogott,
Elnyűtt testöknek nehéz a robot.
Fáj a nagy terű, fáj a durva hám.
De valami még jobban fáj talán!

Mindkettő búsan hajtja le fejét.
Fásultan tűrve sorsuk szégyenét,
Míg gondolatjuk messze kóborol
Tarka emlékek földjén valahol.

Hej, milyen másként festett az a múlt!
Szabad róna, mely végtelenbe nyúlt,
Szép, buja rétek, hűs akáczliget,
Izzó verőfény, délibábvizek!

Aztán virradtak rá még szebb napok:
Huszárcsapat és szédítő galopp,
Trombitazengés, csaták mámora.
Miket feledni nem lehet soha!

S míg így tűnődnek, gépkocsitülök
Éles sikolya csapja meg fülök.
Mintha csak ismét ott künn szólana
Rohamra hívó trombiták szava!

Hurrá!... Száguldni szeretnének ők!
De ott vannak már a kapu előtt.
Hol kosarakban rengeteg szemét
Várakozik, hogy szekérre vegyék.

Csak álljatok meg, szegény, jó lovak!
Hagyjátok el a fényes álmokat,
S ne búsuljatok, nézzetek reánk:
Mi sem vagyunk ám, kik egykor valánk!

Mi is tudjuk, hogy mi a csatatér.
Nekünk is termett egykor ott babér.
Most pedig szürkén, gyáván poshadunk,
S idegen járom sebzi a nyakunk!

A ti sorsotok mégsem oly gonosz.
Mert titeket csak egy kéz ostoroz.
De rajtunk, kiket ég, föld elhagyott,
A fél világ bősz ostora sajog!

A ti sebetek immár behegedt.
De a mieink vérző, nyílt sebek,
S csak a jó Isten tudja egy maga:
Begyógyulnak még egyszer valaha!

Gratulálunk a ma vizsgázott alapos csoportnak! Nagyon ügyesek voltak, és minden bizonnyal megnyerték az év utolsó gyönyörű, nyári vasárnapját, amit - többek közt - ovinénink Renike bográcsos lángosa tett felejthetetlenné.

Az ELTE-n a leendő óvónéniknek, óvóbácsiknak tartunk előadást ma du. 4-ig.

Reméljük az ő segítségükkel a jövő nemzedéke másként tekint majd az állatokra.

Szeretem a kutyákat.

Mióta az eszemet tudom elvarázsolnak.

Értem, tisztelem, becsülöm őket. Az öregek és a kicsik különösen meg tudnak érinteni. Szombat van, természetesen ülök a sulin. Sokan nyüzsögnek, jönnek kérdezők, barátok, idegenek. Nagy munkában vagyunk, rengeteg az új jelentkező. Pályacserék, oktatók beosztása,stb.

Felpillantok, és egy vigyor költözik az arcomra. Arany Szilvim viharzik be a kapun. Jön vele agár mix ,basenji, fáraó kutya, nagy szatyor, benne három főre krumli meg fasirt. Meglát, és fejlett orgánumát kiengedve üvöltve üdvözöl. Szeretem, egy nagy szív ez a nő. Találd ki, kit hoztam - süvölti. Itt van Bucika! Buci. Sok szorító,szurkoló órámat köszönhetem neki. Súlyos traumás sérüléssel érkezett hozzánk. Egy igazi állatbarát lány találta, és attól a pillanattól fogva egy drukkolás volt a kapcsolatunk. Kisétálok megnézni a gézengúzt. Bull kevi csíkos bundácskával, fején lokátornyi fülekkel. A kocsiban gengszterkedik, hatalmas energiát fektet bele, hogy a két ülés közül kibányásszon valamit. Nem zavarom, távolabbról mosolyogva lesem a ténykedését. És ismét megtörténik a csoda. Megáll az idő, gyönyörködöm. A kicsit szögletes mozgás, a bájos ugribugri. Gyönyörű. Elvisz egy másik nyugodtabb világba, béke, szépség, a természet maga.

Közelebb lépek, kicsit hangosabban mint szerettem volna. Felém kapja a kis fejét. Hirtelen vége a varázsnak. Jeges kézzel tép le a valóság a földre. A súlyosan sérült arcocska, a roncsolt szem eszembe juttatja a szemét világot. Már nem a játékos kölyköt látom, hanem egy fájdalomtól görcsbe ránduló apró testet, gy arcába taposó nehéz bakancsot. Mai magyar valóságot. A tehetetlen düh kiül az arcomra. Nehéz nézni lelkiismeret furdalás nélkül, hiszen ember vagyok, egy a pusztítók közül. Ő ebből semmit nem ért. Látó szemecskéjét felém fordítva fergeteges fenékrázásba kezd. Megáll egy pillanatra, majd bakugrásokba kezd. Aztán rám vigyorog. Esküszöm, az van a mosolyában, hogy mit lógatod az orrod, gyere inkább segíts kibányászni azt az izét az ülések közül. Kinyitom az ajtót, megsimogatom a roncsolt buksit. Csak úgy árad belőle a pozitív energia, az életszeretet. Már megint mosolygok. Aztán eszembe jut valami.

Nem tudom ki fogadja örökbe ezt a kis lelket, de annak Isten nagy ajándékot ad, az biztos.

Ma van az idősek világnapja. Állj meg egy pillanatra és gondolj rájuk tisztelettel.

Weöres Sándor

ÖREGEK

Adtatok már mini kutyára csepp ruhát? Nahát kérem nem egyszerű. Utoljára a Rubik kockára néztem hasonló indulattal. Hogy lehet, hogy egy nyüves mini pulóver állandóan változtatja a méretét,nyílásait,helyzetét? Mikor megpróbáltam belegyömöszölni Fatert, hol a feje jött ki a lába helyén, hol eltűnt egy luk, és csak a csontos segge állt ki a zokniszerű öltözékből. Nagy nehezen végeztem, és lihegve néztünk egymásra. Kicsit nagy a gönc. Kicsit nagyon. Úgy néz ki az öreg, mintha egy közepes medve bundáját rántotta volna magára. Na mindegy. Marad. Van valahol kisebb is, de én el nem kezdem újra a dzsiudzsicut. Lefelé baktatva még az járt a fejemben, hogy el ne felejtsem feltűrni, mert becsurog a pisi a ruciba. Csörög a telefon, öt másodpercen belül már jogászkodok, szaktanácsot osztok, szóval a rutin. Közben elgondolkodva nézem, hogy a Fater telepakolja a rucit kinevezve azt mobil Toi toivá. Ááá ordítok, repül a telefon, aztán a gönc. Benne a rakomány. Rezgő Fater meg csak les meglepett arccal. Vágta vissza. Ruha fel, vágta vissza. Kocsiba be, uccu iroda.

Ott felvesszük Éduát (őt szánom arra hogy műtét utáni szállításnál rögzítse a roskatag ebet), és robogunk tovább. Időben érünk a Városligeti Állatorvosi Rendelőbe. Tele a váró, csak úgy nyüzsög a sok beteg jószág. Fater megszeppenve ücsörög a lábamnál. Szuri következik, visítás, szemrehányó tekintet, majd elkábulva eltűnik az ajtó mögött. Ücsörgünk. Várunk. Cigi. Szájt rág. Cigi. Morgás. Cigi. Dokinéni kijön, és sorolja. Öt fog, egy dagi, két golyó. És Édua ölében ott a vén harcos. Kicsit kornyadozva, de töretlenül pislog a világba. Be a kocsiba, vágta vissza. Útközben Édua felvisít
Meghalt, meghalt visszhangzik az autóban. Ijedtemben majdnem beleszálltam az előttem totyorgóba.

Ja, nem, csak elaludt megint, szólt a halkra nyugodt hang. Verejték csorog a szemembe. Ezek megölnek. Megérkeztünk. Felcűg a negyedikre. Lenyugodva lehuppanok a kanapéra. Jajjj, a kajája. Csak csirke mellet ehet megfőzve, felkockázva, cseng a fülembe a doktori ukáz. Vágta üzlet. Vissza négy emelet. Ebbe beledöglök. Konyha, svájci bicska, kislábas. Úgy kockázok, de úgy, hogy a Jamie Oliver nyálat csurgatna a konyhapultra. Nem is szólva arról a másikról a Gordonról, aki akkora suttyó, hogy ha nálunk ott a hétbenyócba előadná így magát, akkor már csak egy sorozatban játszhatna, mentősöknél gumi gyakorlóbabát. Közben elkészült a csirkeleves á lá én. Fater alszik. Még mindig. Telnek az órák. Lassan ébredezik.
Még rogyadozik, tántorog

Aztán visszafekszik. Aggódva fekszem le. Szurkolok. Hajnal felé apró körmök ütemes kopogására ébredek. Kis szöszmötölés, majd enyhe röfögés hallatszik. Aztán csámcsogás. Ízlik a főztöm. Minden rendben, gondoltam. Aztán elaludtam. Talán mosolyogtam is egy kicsit álmomban.

Írta: Joó István

Na ezt nyomtuk Faterral.

Levike egy két éves neuroblastomás kisfiú, akin az egész ország, sőt a határon túlról is segíteni szeretnénk.
Ma egy jótékonysági rendezvényen jártunk Újpesten, aminek a teljes bevételét Levike steril otthonára ajánlják fel.
Kérjük, ha tudtok, járuljatok hozzá egy kis összeggel, ezt mi is megtettük.

Demeter Szabina 12046119-01443393-00100006
Raiffeisen bank
KÖZLEMÉNYBE ÍRJÁTOK BE: LEVI

Írta: Joó István

Ma kimentünk a suliba is. Pillogott is a nagy nyüzsin az öreg. Csillogtak a hályogos szemecskék. Járt a gombnyi fekete nózi. Még jellegzetes sípolós gumicsirke hangját is megrezegtette néha. El is fáradt rendesen.

Két érett úriember kulturális szórakozása, avagy Rezgő Fater, én és a tévézés.

Már délután megbeszéltük az esti programot. Mivel mindketten támogatjuk a magas színvonalú szórakozást, ezért tévénézésben állapodtunk meg. Választhattuk volna még az alvást vagy az olvasást, bár az utóbbi nála nehézséget okoz. Nehezen lapoz. Na, szóval tv. Már a műsort is kinéztük, bár ebben nem volt tökéletes az egyetértés.
Ő az ufósra szavazott (két fülremegés igen, egy nem), de szerintem csal. Szóval nyomozunk, meg helyszínelünk, meg minden.

Közben elérkezett egy könnyű vacsi ideje. Szalonnámat majszolva harcoltunk. Ő a bőrkéért, én meg a levegőért, mert a röhögéstől egyben nyeltem le egy öklömnyi kenyeret. Kettő fogával cuppogva szopogatta a körömnyi bőrkét, majd harciasan morogva belerázott egyet. Ezt követően egy fél órát kereste mert elszállt a fogatlan szájából. Mikor eldőlt, hogy életben maradunk, folytattuk a magvas szórakozást. Teljesen beástuk magunkat a post mortem meg a gén azonosítás világába, mikor tökéletes technikai tudásomat villogtatva megnyomtam egy gombot a távkütyün. És akkor elszabadult a pokol. A tv elkezdett ordítani, Rezgő Fater kivágtatott az előszobába, olyan hangot adva mint mikor valaki erősen nyomkod egy sípolós gumicsirkét. Ugat,hasított belém a felismerés. Közben az előszobából hallatszott egy koppanás, és csend lett. Kivágtattam, és a következő látványban volt részem. Az öreg vaksi nagy házőrző feladata közben nekirongyolt a bejárati ajtónak, és a kopptól szédelegve ott ücsörgött előtte. Mint a prérifarkas a rajzfilmben. Csak itt nem voltak csillagok. Azonnali mentésbe kezdtem, és bevittem a harcias apókát. Kiutaltam neki ambuláns gyulai kolbász csücsköt és kapott egy buksi puszit is. Lenyugodva újra a filmbe temetkeztünk. Viszont valami nem stimmel. Lehet hogy már ezen az adón is ufók vannak? Gyanús!

Írta: Joó István