Hány nap az élet?
Furcsán kanyarog mostanában velem az élet. Néha látok csepp fényeket, néha eltűnnek, és marad a magamnak jelölt, szinte elérhetetlen cél.
Ballagok, csikorgó foggal, néha hüppögve, de konokul. Egyszer rég, gyerekkoromban láttam egy indiános filmet (vasárnap délelőtti állandó progink volt Apuval) amiben a hős megsebesült, és csúnyán halódott. Hirtelen előkerült egy bemázolt fickó, a nyakában fityegő bőr szütyőből kicsippentett varázsvaják porral életre recsegte hősünk rozzant porhüvelyét. Ez nagy hatással volt rám, és hazafelé meg is tárgyaltam nagy indián szakértőmmel a dolgot. Apu komolyan elgondolkodott, és már adta is az életre szóló véleményt.
- Orvosságos zacskó, tele gyógyító dolgokkal - mondta.
- De jó volna nekem is egy ilyen - néztem rá gyerekszemmel.
- Hiszen van neked is, kisfiam. Nem látszik, mert belül hordod. Te rakod bele azokat, amik életedben segítenek. Évtizedek teltek el azóta, de a kis zsák mindig segített ha úgy hozta a sors. Most megint bizonytalan szellemkézzel utána kutatok. Lelkem leül, apró tüzet csihol, és kiszór egy pár szem orvosságos port. Emlékeket.
Jó pár éve már, hogy egy vidéki gyepire kellett mennem kutyákért. Két serdülő,szaporítótól valahogy utcára került német juhászt találtak. Értük mentem. Mikor kivettük őket a ketrecből, boldogan pattogtak, érezték, megmenekültek. Nézegettem őket, jó volt látni a boldogságukat. Apró fizetség a sok kudarcért. Miközben lestem őket, a mellettünk lévő ketrecben mozdul egy halvány árny. Annyira darabos, beteg, rémisztően amorf volt ez az árnyék, hogy ledermedtem egy pillanatra. Odaléptem és megakadt a lélegzetem. Hat hónap körüli kutyagyerek kuporgott a kennel sarkában.
Kicsi, satnya, nagyfülű, horpadt mellkasú csúnya lény. Szaporítók selejtjének végterméke. Már a szülei is betegek lehettek, kizsigerelt testükből nem tudtak adni semmit, amivel ez a kis lény egészségesen kezdhette volna az életet. Az iszonyat most következett. Mikor eléállva nézegettem, ő arrébb vonszolta magát. Négy lábszárán csúszott, hasát, végtagjait véresre koptatta a kő. Borzasztó kínnal csúszott a rácsok felé. Hova mászik, kérdeztem magamban. Miért? Hiszen én mozdulni sem tudnék helyében. És ő csak kúszik, keményen,valami ismeretlen erőtől hajtva. Aztán a szemét nézve megértem. ÁhÍtattal lesi a kint ugrálókat. A mozgást,a mozdulat, a játék szabadságát. Szemében ezer éhező kisgyerek kenyérkönyörgésével.
- Őt is viszem - mondom csendesen, elkerülve a megrökönyödő tekinteteket. Nem szólnak. Tudják, minek. A kis gnómot az ölemben viszem a kocsihoz. Büdös, véres, lázas. De a szeme él. Vár. Várja a hihetetlent, a csodát. Visszafordulok - Neve van? -kérdezem. - Mi csak Trollnak hívtuk - mormogja a gyepmester - Majd adsz neki valami rendes nevet.
- Azt már nem - nézek a karomban vackoló kis nyomorékra - Trollocska maradsz. Hogy emlékezzek azokra a sóvár szemekre a rácsok mögött.
Miután leadtam a két sihedert, elindultunk Pestre az állatorvoshoz. Hosszas vizsgálódás után a doki fejcsóválva fordult felém.
- Esélytelen. Még ha a lábát valami csoda folytán javítani lehet is, max egy egy éve van hátra. Nem fejlődtek ki a belső szervei. A szív, a tüdő. El kéne engedni... - Felvillan a kép. A könyörgő, sóvárgó kölyök szempár.-
- Nem - mondom makacsul - neki játszani kell! Még ha egyszer, de akkor is. - A doki bólint, régóta ismer már.
Félve állok meg a házam kapujában. Nagy terhet, gondot hoztam, tudom jól. Nyílik a kapu, fiam rutinosan néz a kocsiba. Egy darabig némán lesnek egymásra a jövevénnyel. Majd közömbösen kérdezi.
- Be tud jönni, vagy vigyem?
Beérve Reni, aki talán a világ egyik legnagyobb szívű embere, szó nélkül hozza a vizet, rongyokat, kötszereket. És elkezdtük. Nem írom le a napi csatákat. Az órákig tartó masszázsokat, a törölközős sétákat, vajákokat, gyötréseket. A kicsi kutya harcolt, és mi harcoltunk érte. Lassan lábra állt, jöttek a bizonytalan lépések, és mi hárman nevetve, sírva örültünk a megtett métereknek. Aztán eljött a tavasz. Kinyílt a bejárati ajtó és Trollocskának kitárult a kert világa. Billegve szimatolt, néha fenékre tottyant, de feltápászkodott, és ment tovább.Tíz perc után ölbe hoztuk be a halálosan fáradt, de ragyogó szemű ebecskét. Napról napra tovább bírta. Már megugatta a postást, és megpróbálta kiásni a föld alatt szöszmötölő pockot. Élt. Összebarátkozott az egyik vén kutyánkkal, és attól fogva együtt járőröztek a kertben. Sokszor néztük őket. Szépek voltak. Aztán egy reggel nem bicegett elém. Csendes félelemmel mentem kis kuckójához. Elment.
Ennyi adatott neki, és ő minden percét kiélvezte. Már majdnem elsírtam magam, mikor eszembe jutott a szeme ott a rácsok mögött. Hirtelen mosoly töltött el. Boldogan halt meg. Kutyaként. Igazi kutyaként.
Lassan eloltom lelkem apró tüzecskéjét, elrakom az emléktarsolyom.
Hány nap az élet? Nem érdekel. Csak tudjunk játszani. Fénnyel nézni. Mert ez a fontos...
