Ülök a sulin. Randa idő van, jéghideg szél veri a vidéket.
Begubózom, mint öreg bagoly a tollgatyába, és bőszen kuksolok a szocisokra, oktatókra. Hirtelen egy kéz nehezedik a vállamra - süket is lehetek, mert azt nem vettem észre hogy valaki odalép. (Mondjuk a dupla sapi meg a fejemre tekert méteres sál eléggé kizárja a külvilágot). Régi tanulóm áll mellettem. - Sokat köszönhetnek neked ezek a kutyák - biccent a masírozók felé. Már majdnem rábólintok, mikor valami belülről megállít. Köszönhetnek? Mit?
Tíz éves lehettem, mikor anyám a boltba küldött. Csóróság volt, odafigyelt mikor mit vehetünk, és varázslókat megszégyenítő módon mindig varázsolt ételt az asztalra. Abban az időben másként járt a világ kereke. Mi, gyerekek lakáskulccsal a nyakunkban jártunk suliba (vagy mellé). Sokszor bíztak ránk munkákat, néha meg is csináltuk. Szóval indultam a boltba, keseregve számoltam a pénzecskét amit anyu a kezembe nyomott. Sehogy nem jött ki belőle egy csomag aprószemű málnáscukor, amit már képzeletben vadul szopogattam. Kicsit elkenődve fogtam a szatyrot, jellegzetes kellékét a bevásárlásnak. Egy műanyag hálószerű zacskót ami úgy nyúlt ahogy pakoltam bele. Utáltam mert minden kiállt a lukakon és ha sok volt a cucc akkor a földig lógott az alja. Szóltam Szuszinak,állandó jellegű tettestársamnak, hogy indulunk. Szuszi egy fóti menhelyről kihozott, apám háta mögött hazacsempészett kis fehér kutya volt, bár többek szerint kecske is lehetett az ősei között. Rajtam az akkori kölykök egyenruhája: póló, tornanadrág, dorgó. Zseb egy darab se. Így hát a kapott papír tízest a markomba szorítottam, és már indultunk is. Már a sarkon jártunk mikor egy nagyjából szépen berúgott ember mellett elhaladva, az hirtelen utánam nyúlt, és elkapta a pólóm.
- Add csak ide azt a pénzt - lehelte bele borszagúan az arcomba. Körülnéztem, de üres volt az utca. Ebből baj lesz, cikáztak fejemben a gondolatok. Mert én ezt a pénzt oda nem adom, az biztos. Készülődtem, hogy bokán rúgjam, és elszaladjak, mikor Szuszi őrjöngve a lábának ugrott, és tépte ahol érte. Hazáig futottunk, ahol miután elmeséltem a történetet, és anyám visszajött kezében a pakkerral a részeg üldözésből - mire kiért , a támadó eltűnt, anyámat, és a pakkerral történő harcművészetét ismerve,szerencséjére - apu is megérkezett. Sokáig nézte a kicsi fehér kutyát,majd a zsebéből két kekszet adott neki. Ezt a kutya élete végéig minden nap megismételte.
Igen. Ott, és akkor mentett meg kutya először. És azóta sok százszor. Nem részegektől. Magamtól, a magánytól, a fáradtságtól, a hitetlenségtől. Erőt, nyugalmat, mosolyt adtak.
