Angyalok nélkül nincs mennyország..

Meleg van. Bambán üldögélek a gépem előtt, gondolataim elcsavarognak egy kellemesebb elképzelt világba. Tisza part, dunai kövek, árnyékos fák, szolid sör, mely glugyogva pancsolja nedvesre porzó torkomat. Arcomon a félnótások bamba vigyorával tocsogok az elképzelt paradicsomban. Halk csippantás rángat vissza a fojtó irodai valóságba. Üzenet. Nézem a küldőt, és már tudom, hogy az elképzelt Kánaánt hosszú időkre száműznöm kell a fejemből. Borsodi kolléganőm nem szokott játék felhívásokat küldeni. Ha onnan jön hír, az sok munkát, vaskos káromkodást, dühöt, fojtogató órákat jelez. Nem értem, hogyan bírja ez a törékeny lány ezt a terhet. Félve nyitom meg a levelet, és az első szónál tudom, nem sok mosoly maradt mára.

- Segíts! - szólt az üzenet.

Ujjam bátortalanul tapogat a csatolt képek kibontása felé. Utálom ezt az érzést. Ez egy olyan zsákbamacska, ahol csak azt remélhetem, hogy talán nem a legszörnyebb a nyeremény. Bőszen kattintgatok, aztán lassan szorosra feszül a szám, mikor kibontakoznak a képek. Idősödő német juhász látszik rajtuk, megfáradt tartással. Ezüstre dermedt arccal, furcsa nézéssel hányja szememre emberi voltomat. Háta közepétől csendesen rohadó, kopaszra gyalázott gennyes, levedző pucérsága belém rekeszti a levegőt. Cigi után kaparászok, agyam kattog a következő lépéseken. Lépni kell. Intézni. Nincs idő elkeseredni, most fontos a gyorsaság. Csak az a furcsa valami ott az öregedő szemekben. Ismerem, láttam már, csak nem ugrik be hol, mikor. Talán egy másik életben, egy gyilkos világban.

Kollégáim pörögnek, fuvar, doki, hely. A szokásos. Lassan alakulnak a dolgok, forog a kerék. Már van idő megtudni a történetét. Szokásos. Alkoholista gazda, közömbösség, bőrféreg, demodex, élve rohadás. Talán korunk legaljasabb mocska a szeretet nélküli, szürke, monoton közömbösség. Öl embert, állatot, pusztít nemzetet, népeket. Mindenki okos, ítélkezni kész, ha nem a saját dolgáról van szó. Fene tudja, hányadik cigimet rágom elkeseredésemben. Közben szinte elvarázsolt makacssággal vizslatom a képeket. Láttam már, tudom, ezt a megalázottságában szégyenlős, valaha büszke tekintetet. És már tudom. A balkáni háborúban láttam hasonlót, mikor részeg hordák szórakozásból levetkőztettek öreg embereket. Az ő szemükben tompult így szégyenné az évek büszkesége. Pőreségükben kiszolgáltatott, megalázott életek. Mint ez az öreg eb. Közben szaladnak az órák, haladnak a dolgok. Lassan eljutok oda, amit az első pillanattól fogva legjobban féltem. Kire bízzam a vén huszárt? Embertelenül sok dolog lesz vele. A napi többszörös kezelések, törődés, munka, hit... Ezt csak a szent bolondok bírják. Vagy az angyalok. Hoppá! Én ismerek angyalokat. Nagy titkom, végső kártyám, csepp csodám az a két lány, aki szinte teljes névtelenségben gyógyítja, óvja azokat az állatokat akikről már szinte mindenki lemondott. Bizonytalan mozdulattal küldöm nekik a beteg vénség képét. Tudom, hogy tele vannak, sokszor már a saját egészségük rovására gondozzák a betegeket, öregeket. Nem telik bele tíz perc, válasz jön a kimondatlan kérdésre.

- Mikorra tudjátok hozni? - szól a felmentő, levegőt adó üzenet. Jupiii! – kiáltom, és furcsa kis örömtáncba kezdek. Miután megnyugtattam mindenkit, hogy nincs vesegörcsöm, nevetni kezdek. Ej, vénség, van még remény. Hát még erre a nyomorult, csendesen rohadó öregre is három angyal vigyáz. Kata, aki megmentette, Réka és Renike, aki meggyógyítja. Azért szép ez a világ.
Telt az idő. Aztán kaptam képet az öreg harcosról. Pihés új szép szőr ruhájában üldögél peckesen. A szeme pedig ragyog. Tisztára csókolták az angyalok...