Gondoltam volna?

Szép idő van. Kicsit néha kisüt a nap is, fura alakú felhők mászkálnak az égen. Furcsán üres a suli. Tábor van, mindenki ott nyüzsög. Csendesen üldögélek, nézem Nudlit, ahogy gurmann módjára eszegeti a lepotyogott almákat. Szeretek itt lenni. Csendes hely, gyógyítja a lelket. Szinte érzem, ahogy cseppenként csavarja ki belőlem az undorító nyálkás keserűséget, ami mindennapjaimban, mint a szurok ragad rám. Lesem az új jövevényünket is, bizonytalan még, fél a hirtelen mozdulattól, hátát karikába rántja a belévert alázat. Ne púposkodj - mondom -, rendben lesz minden. Mint már annyiszor, hosszú évek óta. Hiszen itt kezdődött minden. Még kutya sulit sem akartam, nem hogy állatvédő szervezeteket... Aztán addig nyektettek, míg csináltunk egy klubot. Magunknak. Szórakozásból. És jöttek a barátok. Meg azok barátai. Aztán valaki hozott egy rettegő mentett kutyát. Megbütyiztük. És megindult a körjárat. Érkeztek a nyomorult esélytelenek, mi pedig segítettünk. Sokat beszélgettünk azokkal az emberekkel, akik saját életüket áldozták ezeknek a szerencsétleneknek. Csak úgy áradt belőlük a panasz, sokszor sírva mesélték, nem segít a rendőr, nem megy ki az orvos, nevet rajtuk a jog. Egyre többször szorult ökölbe a kezünk, csikorogtuk halkan, tenni kéne valamit. És megcsináltuk a Cerberost. Tárgyaltunk rendőrökkel, orvosokkal, még Juli nénivel is. Lassan szerveződött profivá a csapat. Jobb volt a mentés, gyülekeztek a tapasztalatok. Úgy döntöttünk elmondjuk másoknak is, megcsináltuk az ingyenes mentési tanfolyamatainkat. Tanultunk és oktattunk. Mélyebben belelátva rájöttünk, hogy kell egy nagy, országos szervezet. Ezt is összehoztuk. Ez lett az Állatvédőrség. Nehéz volt. Sok munka, szervezés. Tanítottam védőröket, rendőröket, egyetemistákat. És közben én is rengeteget tanultam. Csináltunk tüntetést, módosíttattunk törvényt, verekedtünk sintértelepeken. És közben csináltuk a sulit, rehaboltuk a mentetteket. Néztünk nagyot mikor Amerikából jöttek tanulni a módszereinket, és bizony azóta is sikeresen használják ők is. Szaladtak a napok, hetek, évek. Jócskán ezer fölé emelkedett a mentettjeink száma. Sokszor vesztettünk. Időt, hitet, könnyet. De megérte. Szép idők. Csináljuk tovább.
Közben este lett. Jönnek a szúnyogok. Nudli is alaktalanra almázta magát. Csendesen ballagunk a kocsi felé. Néha egymásra nézünk. A fura kutya, és a fura ember. Hasonlóak vagyunk. Makacsok, különcök, öntörvényűek. És maradunk is...

Ha szuszognak a gombócok...

Ballagok a suliban. Lassan érek a kisházhoz. Nyitnám az ajtót, mikor bentről izgatott beszédfoszlányok úsznak a fülembe.

- Vigyázz, támad! Vidd innen! Mindjárt neked megy!

Döbbenten állok az ajtóban. Odabent tapasztalt kutyások, kiképzők vannak! Napi szinten foglalkoznak veszélyes ebekkel! Mi a fene lehet bent ami ekkora riadalmat kelt? Biztos rozsomák, döntöm el, és bátorságot magamra erőltetve benyitok. Bent népes társaság áll körbe valamit. Bekukkantok, és vigyor ül az arcomra. Egy nyeszlett macska pózol peckesen középen. Hehe, ettől csináltak be... Aztán még mielőtt röhögni kezdenék, meglátom a leragasztott, karmolt kezeket. Ahogy kuksolok, elő botorkál három szőrcsomó. Juuuj - szakad ki belőlem a gyerekes csodálkozás. Kismakkák... Aztán hirtelen elkomorulok. Ki az a hülye, aki egy kutyasuliba költöztet egy macskacsaládot???

- Úgy találtuk itt a suli előtt a bokorban. Valaki kidobta őket..

De szeretem. Fene a nyakát ,ide rakja őket, kutyakajának. Most mi a fenét kezdjünk velük??? Macskások fullon, hely egy szál sem. A három törpe meg a mama. Édua sorolja a neveket, amiket azonnal kiosztott a tekergőknek. Áh, ki tudja ezt megjegyezni... Mint valami pigmeus ima. Na, majd én elnevezem őket. Szóval Pikk, Pakk, Pukk, és a mami, Szeletke (felülről kifejezetten hasonlít egy nagyon vékony kenyérszeletre). Tudományos alapossággal megvizsgáltam a szőrjojókat. És nem igaz hogy gügyögtem! És az is rágalom, hogy nem akartam őket letenni!

Szóval, aki szeretne macska gyereket, vagy Szeletkét, szóljon!

Van az a szerelem...

Új lakónk van a suliban. Ahogy ott bóklászok egy vigyori staff arcra leszek figyelmes. Seggrázós, kukacmozgású eb. Nézegetem, hát te ki lehetsz? Körülnézek, többen sunyítva nézegetik a földet. Aha, szóval illegális mentettke, sötét esti órákban csempészte valaki a suliba. Valaki? Zita. Csak ő lehet. Elé állok, morcosra igazítom a tekintetem. Ezen többen röhögni kezdenek. Karom vádlóan mutat a vigyorgó kukacriszálós kutya felé. (Közben jól beverem a kezem a cseresznyefába, tovább gyengítve zord állarcomat.)

- Ez?? Ez??- kérdem, s hangom csikorog a vádtól.

- Ez egy kutya -, válaszolja a szemtelen vádlott.

Na, tessék. Ezek a fiatalok... Aztán lassan kibontakozik egy mindennapos történet. Megvették, mert annyira jól néz ki. Meg hát divat is. Meg keményebb lesz tőle az isten barma. Aztán nődögél. Ki gondolta volna.. Egyre nehezebben tűri , hogy a család betegesre tutujgatott kedvenc vizslája véresre tépje a fülét. Egyszer aztán megunja. Pépesíti a vizsit. A család ledöbben. Takarodjon. Mert egy vadállat. Majd nagyapó ásót ragad. Ő majd agyonvágja. Elhoztuk. Mint annyi másikat. Jó lenne, ha kicsit gondolkodnánk. Igen, ezek szép kutyák. Meg jók is. Csak van pár dolog, amit tisztába kéne tenni a fejekben. Nem nő meg centiket tőlük az ivarszerv. Nem leszünk keményebbek sem, mikor végig vonszolnak bennünket az utcán, sétáltatás ürügyén. Sajnos érteni kell hozzájuk. Nem biztos, hogy briliáns ötlet karunkra tekert paplannal csibészelni őket a sufni előtt, ahogy a youtuben láttuk. Mert talán megesz. Vagy a nagymamit. Aztán híresek leszünk a blikkben. Nem játék. Akkor jön a kidobjuk, altatjuk, agyonverjük, stb. Nem kéne. Ha a kiskacsa megfullad, nem biztos, hogy a víz a hülye. Még valami. Mostanában egyre több genetikailag súlyosan terhelt kutya kerül elénk. Epilepsziás, autoimmunos, dps, patellás. Mert az occsó az kell. A büdös istállókból, malac ólból, tízezerért. Utána megy a kukába.

Több évtizede szeretem ezeket a kutyákat. Nagy szerelem. Tisztelem erejüket, barátságukat, örök bohóc lelküket. Féltem őket. Nem való mindenkinek.

Markó utca, bíróság. Szarul vagyok, fáj mindenem, a tegnapi négyórás autóban történt aszalódásom megtette hatását. Szédülök, leülök. Harry Potter ruhás fura figurák nyüzsögnek mindenfelé. Jöttem elmondani, hogy itt valami nagyon nem jó. Sértett, megbántott elnök asszonynak nem tetszett egy újságnak adott riportom. Megbántódott, mert azt mondtam nem ismerem. Tíz éves tevékenységem során nem találkoztam vele. Pedig igaz. Nem mentett, oktatott, fizetett, sírt, káromkodott velünk. És sajnos igaza van. Hallottam róla. Mikor 1% kampány van. Süvít a milliós marketing, dübörög a pr. Három év alatt 90 milliót kapirgált össze. Gondolkodva nézem gondosan műkörmözött kezét, melyben a bizonyítékot rázza. Egy három éve adományozott kutyaház átvételi cetlijét. Amivel segít. Nézem a plasztikázott arcot, ballonra fújatott melleket. Mellette sztárügyvéd gajdol, mantrázza erőszakos, flegma szövegét. Hirtelen elmosódik a két pojáca. Látom magam előtt az átlag kis állatvédőt. Kuncsorog kajáért, könyörög a dokinak haladékért. Sokszor este elpityeredik, mert holnap etetni kell, és nincs miből. Morog a család, fenyegetőzik az áramszolgáltató. Megrezzenek. A sztárbohóc emelt hangon sorolja a jogszabályokat.

Hányhatnékom van. De ez már nem a kocsitól..

Öregek...

Ősz arc, homályos szem, süket fül, fájó csontok. Nehéz séták, sok gond. Drága az orvos, néha már egy kis pisi is becsurog. Nem fél már tőle a betörő, és idegesíti a gyerekzsivaj. Nehéz már vele. De az aki mellett már megvénült egy igaz barát, az tudja varázslatot él át. A vén tekintetben ott bujkál a csodák napja, mikor először örültetek egymásnak. A bolondos ugrálás, a játék, a tanulás. Ott csillog az évek cseppje mikor sírva súgtad fülébe a rossz jegyet, az igazi nagy szerelem szívtépő bánatát. Ő ott volt veled, neked. Várt míg suliban voltál, örült a közös játék perceinek. És most ő az, akinek türelemre, szeretetre van szüksége. Nézd szeretettel a vaksi morgós, zsörtölődő öreget. Köszönd meg minden percét mit veled tölt. Szeresd őt. Megérdemli. És tudod az sem bűn, ha néha szemedből ráhull a barátság könnye az ezüst arcra. Nem tudhatod, meddig van veled...

Talán majd egyszer…

Mikor megszületett, mint apró gombóc semmit nem tudott az életről. Evett, játszott, tanult. Lassan nődögélt, mikor egy nap eljött Ő. Nagy volt, meleg hangú, tetszett neki. Bizalommal szaladgálta körül, fenekét rázta, vékony hangon ugatott. Ő mosolygott, és nagy kezeivel felemelte a kiskutyát. És elindultak. A csepp kutya és a korosodó ember. Attól a naptól egymás mellett ballagtak hosszú éveken át. Megismerte Ő párját, akit magában csak Őanyunak hívott. Megszokta a kis lakást, a zörgő dobozt amibe mindig bementek, hogy az lassan felvigye őket az emeleti kis lakásba. Őanyu finom vacsorát adott neki a hosszú séták után. Szaladtak az évek, Ő már csak botra támaszkodva bírta a sétát, Őanyuhoz pedig sűrűn járt az a halk szavú, komoly ember, aki csendes fejcsóválással korholta az öregeket, ha elfelejtették bevenni azokat a rossz szagú bogyókat. A séták egyre lassabbak lettek, Ő egyre görnyedtebben hajolt botjára. Magán is észrevette, hogy nehéz már felállni, kevesebb a levegő, és bizony sokszor kiesik szájából a labda. Nem értette mit jelent, mikor Ő egyszer azt mondta valakinek, bizony ő már öreg, elmúlt tizenkettő. Aztán egyszer egy éjjelen kapkodásra ébredt. Őanyu sírva telefonált, izgatottan totyogott. Emberek jöttek, és valami furcsa taligán elvitték Őt. Csend lett, üresség. Furcsa feszült ideges üresség. Az öreg, kopott kampósbot magányosan dőlt a falnak, labdája mozdulatlanul ücsörgött a polcon. Reggel Őanyu vitte le sétálni. Szomorú volt, szeme könnyes. Még a labdát sem vitték. Aztán mikor a pár lépcsőhöz értek ahol Ő mindig segített neki, bizonytalanul megálltak. Vártak, míg jött az akinek az a szemtelen spánielje van, ő segített felkepesztetni. Mikor felértek a csepp lakásba, még hallotta, hogy Őanyu szipogva telefonál. Aztán csönd lett. Öregesen, nyögve heveredett helyére, közben azon gondolkodott, mikor jön már meg végre Ő. Fogja botját, és lehet hogy labdáznak is egy kicsit...

Karácsony volt. Hideg, szürke. Idegesen mantráztam az elfelejtett tennivalókat. Huhú hát még senkinek nem vettem semmit, kajánk is gyérül van. Fene a nyakamat, mindent elfelejtek. Megint csöng ez a rohadt telefon is. Idegesen szólok bele, csak mikor meghallom az öreges hangot, akkor szégyellem el magam. - Tegnap meghalt a férjem - mondja. - Itt maradt a vén kutyája. - Nem tudom levinni, segítsen. Csendesen ülök a kocsiba, indulok az öregért. Nemsokára már ott ücsörög a hátsó ülésen. Méregetjük egymást. Ősz arc, homályos szem. Süt róla a bizalmatlanság. Durcásan üldögél. Nem szeret. Miért szeretne? Egykedvűen veszi birtokba új helyét. Nem csóvál, nevére elfordul. Hagyjam békén. Én nem vagyok Ő. Teltek a napok. Nem változik semmi, kerül, lenéz. Elkeseredve nézegetem, tanácstalan vagyok. Aztán egyszer csoda történt. Kennel takarítás közben kiment a bokám. Boton sántikálva jöttem-mentem, mikor beállt mellém. Csendesen ballagtunk együtt rövid sétákon. Néha odapillantott, de nem engem nézett. Mindig csak a botot. Egy idő múlva labdáztunk is picit. Öregesen, megfelelő komolysággal. Még két évig lehettünk barátok. Pesten voltam mikor kaptam a hírt, haldoklik. Siettem haza, de előbb még megálltam egy kopottas, öreg emeletes háznál. Kértem valamit egy könnyes szemű idős nénitől. Ő botját. Mikor eltemettem az öreg kutyát, mellé tettem. Mert az az övék. Hátha szükség lesz rá ott abban a másik világban. Ővel.

Könnyű vagy ember...

Majdnem elütöttek. Csak úgy. Miért ne? A furcsán gusztustalan csicsás terepjáró nemtelen, kortalan sofőrje megteheti. Mert gazdag. Vagy annak hiszi magát. Övé a világ. A spanja jól fekszik valahol. Dől a lé. Mit érdekli, kin gázol át...

Egy vidéki történet. Egy mai sikoly. Életkép, Magyarország. Kerítés mellett vitatkozó, könyörgő emberek. Állatvédők. A kerítés másik oldalán közömbös arcú alkalmazott. Rázza fejét a kérések hallatán. Telnek a percek. Percek, amik cseppenként lopják a szaros, véres, hányásban haldokló fekete fiatal kutya életét. Egy talicskában hanyagul a szemétdomb mellé tolva vívja a csendes kínnal, görcsökkel, tüdőt, gyomrot tépő, parázsló utolsó perceket. Egy napja. Egy egész, ordító, keserves napja. Ma kapták a bejelentést a kollégák, hogy tegnap megmérgezték. Várják a rendőrt, hogy a törvény szavával megkaphassák a megalázott, meggyilkolt állatot. Ekkor megcsördül a flegma ember telefonja. - A főnök megengedi, hogy kihozzam - mondja. A gazdag ember kegyet gyakorol. Kitolja a talicskát, beletaposva a szürke földbe a taligából lassan cseppenő vért, szennyet, halált. A kutyát azonnal segítő kezek tapogatják, betakarják, miközben csendes szipogással nyelik a könnyeiket. A sötét, fájdalomban megtört szemekből ordít a hangtalan kérés – segítsetek -! Nincs mit tenni. Ezt a csatát nem lehet megnyerni. A doki készíti az injekciót. A lehető legnagyobb segítséget. Aztán már csendesül a fájdalom. Egy gyönyörű lélek útra kél. Nem érdemeltük meg őt. A homályosodó szemekben ott a búcsú legnagyobb ajándéka, a köszönet. Elmarad már a mocskos talicska, az udvar, a gazdag ember pökhendi érzéketlensége. A kiszálló sóhaj a legtisztább vád. Még egy emlék, még egy keserű éjszaka. A segítők elmorzsolják könnyeiket. Menniük kell. Sok a dolog, a néma segélysikoly. Valahol egy gazdag ember már el is felejtette ezt a kis bosszantó helyzetet. Megy, mert kell a pénz. Még csicsásabb kocsira, nagyobb medencére.

Megigazítom harminc éves kabátomat, és beülök kis ócska autómba. Mégis mi vagyunk a gazdagabbak. Miénk a sötét, beteg szemek utolsó köszönete. És tudom, egyszer, valahol lesz egy mérleg, gazdag barátom, amiből nagyon fog hiányozni ez az utolsó köszönet. Akkor majd hallasz egy hangot - "Megmérettél és könnyűnek találtattál"

Már nem félek..

Furcsán rohan az idő. Az évek peregnek, eltűnnek a semmibe. Emberek jönnek, kisétálnak, űrt vagy mérget hagyva maguk mögött. És vannak, akik veled maradnak. Változnak, felnőnek, és szinte észrevétlenül beleszövik magukat a lassan vénülő éveidbe.
Sulizok. Mert cerbizni jó. Mindenki sürög, tesz vesz, ügyködik. Ott ovi, lent a törzscerbisek kunsztokkal szórakoztatják, ugratják egymást. A kis úton érkeznek a kocsik, gyülekeznek a szocializációra váró kutyák. Lassan ballagok, tudom hogy lent már a kiképzők várják őket. Sokan jöttek ma. Rémült, bújós jószágok, nagyszájú harcimakik. Épp kérdezem fiamtól hogy kezdhetünk-e, mikor egy ember lép hozzánk. Mosolyogva, barátságos szóval kér segítséget. Van egy hatalmas, elkényeztetett amstaff kanja, aki ha nem tetszik neki valami, hát bizony csúnyán odaharap. Mutatja sebes karját, reménykedve néz ránk. A hatalmas kutya pokol mélységű hörgéssel áll a kocsiban. Körülnézek és magamhoz intem Csabi barátunkat,az egyik leglelkesebb rehabos kiképző tanulónkat. A mese ősrégi. Gazdi kiveszi, én megragadom a füle mögött a nyakát, a fiam beköti a száját, Csabi ráadja a kosarat, leszedjük a kötést és jöhet a foglalkozást. Kezdjük. Kutya kiugrik, én mozdulok, megragadom. Számát sem tudom hányszor csináltam. Ismerős a mozdulat, enyém az évek ereje. Csak egy valami idegen. Az az iszonyú görcs, ami beletép a kutyát markoló tenyerembe. Az a messziről jött üzenet az agyamban, ami szinte ordítja, vesztettél. A csattogó kutya szinte akadálytalanul kitépi magát és őrült izomgolyóként robban a legközelebb állónak, a fiamnak. Halk a ne, amit tüdőm kiprésel, a kétségbeesett nyögés, aggódó sóhaj. Egy pillanat alatt ezer gondolat vágtat át rajtam. Csak őt ne... Ahogy fejem odakapva ordítanék, egy mozdulat megállít tehetetlen őrjöngésem közepén. Egy apró, szinte láthatatlan mozdulat. Ezt nem tanítják könyvek, iskolák nagytudású trénerei. Ez van. Valahol a régi messzeségben született, és száz meg száz kutyázós óra nevelt, sok-sok gyakorlat adott. Szinte lassúnak látszanak a mozdulatok, végtelenségig csiszolt ez a tánc. Pisti egy icipicit elmozdulva fogadta a nekivágódó testet,karját előretartva,két perc múlva már az értetlenül pislogó kutyát szorítva a földre. A többi ment magától. Leroskadtam a padra, csendes dühömben a tehetetlen kezeimet bámulva. Haragudtam rájuk, félelem fogott el. Mi van, ha rosszul sül el ez az egész. Az én hibám. Sötét lett minden, ahogy ismét átfutottak rajtam az események. Aztán beúszott egy apró fénycsík. Azért az a mozdulat ott volt. Hirtelen mosoly szalad át az arcomon. Eszembe jut a döbbenetet követő másodpercek egyetlen biztos pontja. Mindenki rémülten kapkodott, egyedül a fiam mély csokiszín szemében ült valami végtelen nyugalom. És most már tudom. Már nem félek..

Ma a Föld napja van.

Észre sem vesszük mikor járunk rajta. Van, mert mindig volt. Vajon meddig? Bántjuk, öljük, zsigereljük. Mintha a saját anyánkat vernénk minden nap. Ő csak tűri, adja a mezőt, erdőt, patakot , madárdalt. Talán ha megállnánk egy pillanatra. Ha tudnánk csodálkozva nevetni apró varázslatain. Azon hogy van. Még...

Gratulálunk a Cerberos Agility Team versenyzőinek és edzőjének, Káli Anitának a XIX. Medivid Agility Kupán elért eredményekhez. Nagyon büszkék vagyunk Rájuk!

Ezek pedig a győztes gondolatok:

Az egyik legnehezebben kézben tartható, de legnagyobb szívű kutya, akivel valaha találkoztam, Bono, az én kiskutyám. Borzalmas állapotban került hozzám és bár többször örökbe adtam, végül nálam ragadt. Azt hiszem, senkinek nem lett volna ennyi türelme...és ez így jó. Egymást tanítjuk, lassan 4 éve. A hét végén az ország legnagyobb agility versenyén a kezdő maxi kategóriában egy hibátlan első hellyel és egy egy hibás futammal összetett 2. helyezést ért el. Borzasztó büszke vagyok rá és azt hiszem, ő is magára.

Mert győzni kell...

Nem titkolt célom, hogy mini irományaimmal ha lehet, jobban megmutassam az állatok sorsát napjainkban. Elvittelek benneteket az éhezőkhöz, a viadalok sötét világába, a szaporítók mocskos pénzgyártó műhelyeibe. Most egy olyan kirándulásra viszlek, ami a mindennapok szürke filmjében a legtöbbször fordul elő. Furcsa lesz, mert lehet hogy a szomszédod, vagy a rokonod tükörképét látod majd felvillanni. Ők a közömbösök. A nem az én dolgom emberek. Az elfordulok mert akkor nincs is, lények. Gyere barátom, nézzünk körül náluk.

Hm. Ez mire jó?

Olvasok. Megint minek? Azzz ellopta!!! Számoljon el!!! Kérdem én, kinek? Minek? Itt mindenki kérdezőbiztos? Kevesen tudják. de ma Magyarországon az igazi állatvédelem (súgom, nem az ami csak pozicióhajhászásra, látszatra, pénzkeresésre, elmebeteg állatgyűjtögetésre szolgál) egy marék ember, nem, EMBER, így jobb, kezében, vállain összpontosul. És sajnos fogynak. Feladják, megroppannak, elegük lesz. Miért? Na nem az állatok miatt.

A szutyok, energiatolvaj, buta, okoskodó, rosszindulatú véglények miatt. Pár tény. Államilag senki nem finanszíroz állatvédelmet. Olyan közegben kell csatázni a céljainkért, ahol minden fontosabb az életnél.

• Itt a bíró szinte könnyes szemmel adja vissza a szaporítónak a kutyáit, mert meg kell élnie valamiből...
• A kutyaharcoltató az menő sportember, és még helyettes királyunk is egy elmebeteg stüszivadász.

Dolgozz itt. Ha tudsz. És van egy maroknyi elhivatott hülye, aki a lelkétől indíttatva, naponta ment, oktat, segít. Most olvastam, hogy Borsodban pl. mekkora nagy szemetek az állatvédőrök. Mert nem készítenek tételes elszámolást mindenkinek aki a neten követeli. Nézem ki követeli.

Jaaa, ismerem, ez hisztizett hogy azonnal kezdjük mi támogatni az általa gyűjtött állatokat. Jééé, fura.

A borsodi védőrség vezetője egy vékony, fiatal lány. Kovács Katalin.Sokszor beteg gyerek mellett, munkából, biciklivel kerekezett menteni. Talán cserélne vele valaki?Hajrá.

Aztán ott van Kecskemét sudár amorózója. Attila Szabó. Az ő bűne az volt hogy szembe mert fordulni a net nyálas, cuppogó,információhiányos, de azonnal ítélő bugyuta népével. Soha nem felejtem el arcán a nyugodt félmosolyt ahogy karjaiban egy haldokló, csontvázszerű kutyával nyugodtan vágott át a nagyjából nyolcvan fős ordibáló, köpködő, lincselni akaró tömegen. Lehet utánozni.

Még töltök egy cigit, aztán elballagok. Nézem a lecsendesült irodát, most béke van. A rémek, szörnyűségek a kikapcsolt monitorok mögé szorultak. Ritka nyugalom, furcsa is egy kicsit. Lassan rágyújtok, mikor a kanapéról elém tottyan Nudli. Kicsit bambán,narniásan ácsorog velem szemben, majd a széken heverő pórázához baktat. Tudja, megyünk. Megszokott egyszerű csoda. Nem szóltam, nem mozdultam. Mégis. Ismer. Mert csendes árnyékom ez a mókás paprikafejű bolondos fickó. Szegényebb lennék nélküle. Köszönöm Nudli. Köszönöm Barátom..

Elviszlek oda ahol már fájnak a napok...

Elnéztem. Nagyobb a szemem, mint a szám. Szegény apám jut eszembe, mikor a kenyérvéget komótosan becsomagolva, tisztelettel elrejti a táskájában. Jó lesz holnapra.. Hol van az az öreg táska? Apu sincs már. Csak a szavai maradtak bennem. A kenyér Isten mosolya az embernek. Kicsit bizonytalanul hajítom ebédem maradékát az étkezde púposra tömött kukájába. Van benne minden. Kolbászdarab, zsömle, talán mintha egy paprikát is láttam volna sárgállani. Kocsiba ülve egy rossz érzés kerülget. Nem élesen, inkább zavaróan. Nem jó ez így. Eldobáljuk azt ami másnak kincs. Sokáig gondolkodom, míg egyszercsak tudom mi a bajom. Éljük az életünket, bezárva a saját biztonságos falaink közé, nézzük a tévét, veszekszünk a gyerekkel, görgetjük napjainkat. Tudod mit? Gyere velem. Zárd be a lakásodat, kapcsold ki a tévéd. Ne félj, nem megyünk messzire. Minden itt történik szinte melletted. Hoppá, már itt is vagyunk. Üres ház, elhanyagolt kert. Nemrég még jobb világ járt errefelé. Az udvaron négy kutya élte egyszerű falusi életét. Aztán autók jöttek. Felpakolták a szegényes motyót, kulcs fordult a zárban, és eltűnt örökre a család. A négy kutya elsőre még nyugodtan szimatolt, nem értették ugyan, de nem aggódtak. Aztán ahogy telt az idő, úgy futkostak a kapu felé, idegesen, izgatottan. Nem csikordult a zár, nem zörög a lábos. Csak a csönd a régi. Furcsán, félve jött a másnap, és nem változott semmi. Csak az új vendég, az éhség lett egyre marcangolóbb, rettenetesebb. Előbb elfogytak a rég eldugott csontdarabok, majd a víz poshadt bele a vályúba. Telt az idő. Ették már a gyér füvet, szalmát, kavicsot. Néha esett az eső, akkor hasukat vízzel lefetyelték tele. A vékony zsírréteg már rég leolvadt, hátukat görbére rántotta az égető éhség görcse. Szemeikben óráról órára tompult a fény. Aztán az egyik feladta. Lelke halk fájdalmas nyüszítéssel szakadt ki a csonttá soványodott kis testéből. A másik hamar követte. Ketten maradtak egymásnak ebben a szürke közömbös világban. Egyszercsak kinyílt a kapu. Emberek jöttek, takarót, ételt hoztak. Másnap megint jöttek, és elvitték mindkettőt. Orvoshoz, gyógyulni. Talán majd valamikor gazdájuk is lesz. Igazi. Akkor már tompul a gyilkos fájdalom emléke. Én hiszem.
Ugye barátom, nem baj hogy elhoztalak ide, a kínok udvarába? Hiszen itt van melletted. Nem messze tőled...

Az utolsó betűk...
Egy ember nagy útra készül. Egy ismeretlen, félelmetes útra. Oda nem kísérheti el senki. Úgy megy, ahogy élt. Csendesen, méltósággal. Amit tudott, elrendezett. Kórházi ágya mint íróasztal. Fájdalomtól összeránduló gyenge kezei görgetik a gondoskodás betűit. Mikor elkészült, könnytől csillogó szemmel mondja: köszönöm. Már nyugodtabb. A picinyke csapat akiket eddig pátyolgatott, jó kezekbe került. Nézem a lemondó nyilatkozatot. Szorul a torkom.
Ej de nehéz, istenem... Csak tárgyilagosan..

Súlyos betegség miatt gazdit keres három szőrgombóc. Egy három és két egyéves.

Nem megy, sajnálom...

Érezned kell..

Egy sötét vidéken született, egy sötét korban. Alig nyílt a szeme, mikor elvitték tőle az egyetlent aki szerette. Meleg szemmel nézte, testéből táplálta, tisztára nyalta. Emberek jöttek érte, bedobták egy ócska kocsi csomagtartójába, és nem látta többé. Sötét, rideg lett a világ. Hiába próbálta kölyök buksiját nyomva szeretetet, jó szót kunyerálni. Nem erre született.

- Kemény kis dög - mondta az ember mikor a kevés ételen marakodva beleharapott testvérébe.

Egy mócsing cuppant az orra előtt, elismerésül a húst harapó erőszakért. Aztán egy nap a testvérei megbetegedtek. Nem volt oltás, nem volt orvos. Nap-nap után repültek az apró testek a közömbös, büdös szemétdombra. Ő még mindig élt. Görcsösen kapaszkodva egyetlen istentől kapott ajándékába, az életébe. Múltak a napok, erősödött, nődögélt. Őseitől örökölt génjei, csodálatos fajtájának hihetetlen vasereje segítette a rossz eledel, a mocskos víz és a csontig hatoló hideg ellenére. Aztán egy nap leszedték a láncról. Pillanatokig boldog volt. Mehet. Láthat. Érezhet. Egy körbekerített helyre dobták. Vele szemben egy másik kutya állt. Már mozdult volna, ismerkedni, barátkozni, mikor a másik furcsa, trillázó hangot süvítve nekiugrott és belemélyesztette fogát. Rastogva szakadt a hús, csikorgott a hasadó csont. Fájdalom borította el, tüzes bizonyságot égetve agyába. Harcolni kell. Harcolni, mert itt hal meg egy mocskos, büdös putri tyúkszaros, poros udvarán. Csatázott, harapott, küzdött. De cseppenként fogyott az ereje, amint vére piros sárrá dagasztotta a sok halált látott szürkén szegény mészárszék földjét. Hirtelen elhagyta az erő. Összerogyott, és az utolsó amit hallott, hogy valaki kiált.

- Rohadt dög, elbuktam a lóvémat.

Nem tudta mennyi idő telt el, mikor magához tért egy árok partján. Lázas volt, nehezen mozgott. Vonszolta magát, egészen egy nyitott udvari kapuig. Vizet keresett. Hűteni a lüktető sebeket szétharapott nyelvén. Aztán emberek jöttek, vitték, súgtak búgtak felette. - Orvos - hallotta. Láz. Infúzió. Furcsa szavak, de van bennük valami új. Valami megnyugtató...

Barátomnak, csak ezt, mert másom nincs...

Megint csórtam. És megint képet. Van egy barátom aki most sír. Gyászol egy hosszú, szép, sokszor nehéz kapcsolatot. Meghalt Bertája, a barátja, a testvére, a kutyája.

Már jócskán éjszakába hajlott az idő, mikor pár napja csörgött a telefonom. Sírós, fájdalmas hang suttogása mászott végig a tarkómon. Berta haldoklik. Annyira tanácstalan, kétségbeesett volt a csendes sikoly, hogy másodpercekig nem tudtam megszólalni. És másnapra elballagott ez a hatalmas, öreg, bölcs kutya. Ahogy rágondoltam, ismerős a hiány,  rokon az üres emlékezés. Csepp kép maradt utána nekem, hisz én már csak az utolsó éveiben ismerhettem.

Mentés utáni feladatokat végeztünk az irodában, mikor bevágtatott Anita. Az öreglány baktatott mellette. Pörögtünk, szaladgáltunk, őrültekháza volt. Anita kiszaladt a mosdóba, amit a közben elszundított ebanyó nem vett észre. Felriadva megszeppent mert nem látta Anitát. Fogta magát, leballagott a lépcsőn, és leült gazdimami kocsija mellé. Biztos ami tuti, őt ugyan itt nem felejtik! Mikor megtaláltuk, békésen szunyókált.

Egyek voltak ők. És most nagyon nehéz Anitának. Nincs szó, ami segíthetne. De ő is tudja a titkot. Találkoznak majd. Ott fogja várni szundikálva, mert őt nem lehet otthagyni...

Forrás www.facebook.com/photo.php?fbid=950886588269275&set=a.201743523183589.50577.100000438276728&type=1&theater

Mert csak az igazat...

• Ordít az internet.Mindenki okos, szakért, köpköd.
• Magyarország kicsiben. Nagymamák fenyegetőznek, harcos fotelszakértők virtuális vudubabákat bökdösnek.
• Alkohol problémákkal küzdő nyugdíjas zöldségesek okoskodnak. Bugyog az undorító hazugság trágyalé szerű folyama. Míg engem szidnak nem érdekel. Megszoktam. Néha még nevethetnékem is támad.
• Csak hát... Itt vannak ezek a kutyák. Meg a kollégáim. Hívom a rendőrséget. Szeretném elmondani az igazságot, megvédeni azokat akik naponta idejüket, munkájukat, pénzüket áldozzák a cerbi mentettjeiért.

Folyamatban lévő ügy, nem nyilatkozhatok, míg nyomoznak. Így is tennék, de tegnap láttam valamit. Egy mozdulatot, egy rutint ami nem engedi befogni a szám.

Látogatóban voltam. Egy torz arcú, meggyötört kutyánál. Rég láttam, és mint akkor,most is megrendít sérült beteg pofája, nyomorult megbélyegzett életkéje. És akkor furcsa dolog történt. Smiley, mint egy kis cirkuszi majom, begyakorlottan kérésre emelte lábát. Annyi kiszolgáltatottság, rossz rutin volt ebben a mozdulatban, hogy elöntött a méreg. Cirkuszban látni erre kondicionált állatoknál, vagy aluljárókban kéregető koldusoknál.

Nem foghatom be a számat. Lássuk a tényeket.
A nagy gonosz cerberos elvette szerető családkájától a három szegény kutyát.
HAZUGSÁG.

• A szóban forgó kutyák rendőrségi bizonyítékok.
• Ideiglenes befogadóként voltak eddigi helyükön. Nem gazdinál.
• A kormányhivatal rendelkezik elhelyezéséről. A kutyák elvételét NEM az egyesület kezdte!
  Az, hogy a kormányhivatal nem adta nekik, annak is megvan a maga oka. Az állatok elhelyezésére vonatkozó döntésükben nagyban befolyásolhatta őket, hogy hozzájuk és társhivataljaikhoz több bejelentés is érkezett a nem megfelelő állattartásra való tekintettel. Példaként mi is kaptunk ismeretlenül egy jelentést, ami még az előző tartózkodási helyükön lévő állapotukról számol be.
• Kaptam az arcomba olyan megjegyzéseket is, hogy a kutyák állapota azért ennyire elhanyagolt, mert az egyesület nem biztosított megfelelő anyagi támogatást az állatok gondozására. Kérdésem a következő: Akkor az alábbi nyilatkozatban olvasható mondat, mely szerint “Aki továbbra is támogatná a munkákat kérjük vegye fel a kapcsolatot velünk, hisz a cerberosnak eljuttatott adományok már nem jutnak el hozzánk, a kutyákhoz.” Ezen bejegyzés május 10.-én kelt mely világosan mutatja, hogy az addig érkezett adományok eljutottak hozzájuk. (Hiszen a Cerberos azon folyószámlájára érkeztek az adományok, amelyhez csak ők férhettek hozzá.) A foglalást követő nyáron elkészült Smiley külföldi támogatói oldala, ahol Kurucz.Krisztina@cerberosegyesulet.hu Paypal számlára érkeztek az adományok. Ezekhez az adományokhoz, mint a fenti cím is mutatja, Kurucz Krisztinán kívül más nem férhetett hozzá. Mikor fentnevezettek az egyesületünket elhagyták, az adományozó vonal átkerült egy másik szervezet nevére, melynek vezetője nem is tudott ezen oldalon történt gyűjtésekről. Miután ők is tudomást szereztek róla, a gyűjtögetés egy harmadik egyesület égisze alatt zajlott.
• És itt most álljunk meg egy pillanatra! Miért is mentek el Krisztáék a Cerberosból? Több olyan eset megtörténte után, mikor még nem teljesen rehabilitált kutyát gazdához adtak ki, (lásd például az elmúlt időszakban nagy port kavart Tacskóevő kutyát) az egyesület vezetősége részletes beszámolót kért az általuk végzett munka szakmai és anyagi oldalát illetőleg. Ezen kérések az egyesület gyűlésén történtek 15 tanúval. Ezt követően kiléptek az egyesületből. Indokaik között szerepelt, hogy nem vártuk meg őket a süteménnyel, az oktatók nem mosolyognak rájuk. Azon kívül valószínűleg az elszámolás bántotta őket. (Ez teljesen komoly.) Több felől hallani, hogy szegények saját pénzecskéjükből tartják a mentettkéjüket, néha még nekik sincs mit enni. Valakinek eszébe jutott már az, hogy a fenébe létezik, hogy az egyesület elhagyását követően, a nélkülözők egy héten belül létrehoztak egy egyesületet, (Aki csinált már ilyet az tudja, hogy ezt legalább hónapokkal előtte el kell kezdeni.) ranchet indítottak, megalapították a Mosoly rehabilitációs központot, fenntartanak három autót? Mindenesetre szegény emberektől ez rendkívül ügyes. Báááár nagyon kíváncsi lennék arra, hogy saját szemével ki látta ezt a rehabilitációs központot mostanában.
• Azt is kérdezték sokan, hogy miért nem látogattuk, ellenőriztük a kutyákat. Borzasztó egyszerű. Nem tudtuk hol vannak. Többszöri telefonon történő megkeresésünkre nem reagáltak, E-mailjeinkre nem válaszoltak. Nem csak mi jártunk így. Bizonyítja, hogy van olyan szervezet aki egy éve keresi rajtuk a kutyáikat.
  A visszakerült kutyák állapota kérdéseket vet fel. Azt hogy büdösek, fényképezni nem lehet. A bőrbetegség nyilvánvaló, a gondozatlanság ordít róluk. Ezen tapasztalatainkat egy régebbi ott panzióztatott úr nyilatkozata is alátámasztja. Mellékesen és végtelen szerénységemmel megjegyezném, hogy azok akik arra hivatkoznak, hogy ők fényképen látták a körülményeket, gondoljanak arra, hogy a szaporítók habos-babos párnán fényképezett kutyát a disznóólból szoktuk előhalászni. Ami a pikantériáját adja a dolognak, hogy az elhíresült karácsonyi Smiley kép, egy Norvég lakberendezési oldal illusztrációjára lett photoshopolva. Külön öröm, hogy még azokat is meg tudják vezetni, akiknek minden okuk meglenne arra, hogy hitetlenkedéssel fogadják ezeket a szemfényvesztéseket. Gondolok itt arra az egyesületi elnökhelyettesre akinek a leváltásáért azzal fenyegetőztek, hogy elhagyják az iskolát és mint később kiderült légből kapott elszámolási hibákra hivatkoztak az ügy érdekében. ( Sikkasztással vádolták egy Cerberos táborral kapcsolatban.) Vagy az a fajtamentő akinek eszébe sem jut, hogy az elmaradt támogatás idején pont a fentnevezettek voltak akik rendelkeztek azon összegekkel, melyeket hiányolt. Tehát! Józsi barátomnak van igaza. Az a csaló akit nem sajnálnak meg és akinek nem hiszik el amit mond, éhen fog veszni. Kicsit hosszúra nyúlt szösszenetem ezzel zárnám:

Ezek a kutyák aki most visszakerültek hozzánk, többé nem lesznek cirkuszi kéregető művészek, nem szolgálják újfent emberek pénzkereseti lehetőségét.

Megérdemlik, hogy végre igazi életet élhessenek, és én ezért mindent megteszek. Irkálhat bárki petíciót, főzögethet átoklevest, kezdhet ülősztrájkba… nem érdekel! Békét adunk nekik.

Forrás

Egy mosoly.

Egy sírás.

Egy sírva röhögés.

Egy százalék.

Cerberos Állatvédő Egyesület

Adószám: 18024492-1-42

Nem megy. Nem adja a sors....Írj jót. Vidámat. Legyen pozitív.

Hm. Ez jár a fejemben, miközben nézegetem azt a kicsi ebgyereket, aki a mellső lábán húzza előre lebénult, megnyomorodott apró testét. Nyolc hetes. Két hónap élet. Kis hátán lenyírva a szőr, mindenkinek mutatva műtétének helyét. Fáj ez a kiskutya. Fáj ahogy vonszolja magát, ahogy csúszik simogatást, szót, mosolyt kunyerálva. Szeretni akar. Szégyenkezve nézem görcsös akarását, beteg, fájdalmas küzdelmét. Ki az a féreg, aki zsíros patkány örömét abban találja meg,hogy egy kis testbe ólmot lő? Milyen lélek az akinek tetszik a fájdalomtól görcsbe csavarodott rémült kölyök szívet sanyargató sírása? Nem értem. Nem érthetem. Kapok puszit. Nyálas, lefety kutyapuszit. Nem érdemlem meg. Naponta küzdök érte, de nem vagyok rá érdemes. Majd egyszer, ha sok-sok vidám történetem lesz. Ha nem könnyeket nyelve simogatok megkínzott kutyagyerek testecskéket. Ha egyszer, ha ..... Áh, hagyjuk. Talán soha... Au. Megharapott. Vigyorogva les, játszani akar. Szinte kérdezi csillogó szeme, mi bajod van? Miért vagy szomorú?

És az ősi gyógyszer most is hat. Már mosolygok.

Már tudok vidám történetet. Ez a csepp kis lény élni fog. Menni, játszani, rosszalkodni. Mert akarjuk.

Ő, én, és még sokan. Tudom.