Sráckoromban öklöztem.

Mert mindenki járt, mert az keményebbé tett, mert erősnek éreztük magunkat tőle. Soha nem volt meg bennem az igazi tehetség, ezt fogcsikorgató makacssággal pótoltam. Fáradhatatlanul osztottam és kaptam a pofonokat.

Anyám napi szinten felmérte elmeállapotomat, mert a szomszéd Teszi mama azt mondta neki, hogy akinek sokat ütik a fejét az hülye lesz. Mondjuk ebben lehet valami. Aztán egy nap a mester összehívott bennünket és közölte, kubai vendég bunyósok jönnek és tőlünk pár jobb srácnak is kell meccsezni velük. Abban az időben a kubai öklözők a világ elitjének számítottak. A mester felsorolt pár nevet, azokét akik már bizonyítottak. Természetesen én nem voltam közöttük. Az edzés ment tovább.

Mérgesen sorozgattam a zsákot, fogaim között morogva. Persze, mindig csak ezek... Egyszer csak nagy sustorgásra figyeltem fel. A sustorgás tárgya Laci bácsi, Papp László a magyar box igazi istene, bajnoka volt. Ott állt és nézett bennünket.  Imi - szólt. Ezt a bamba arcút miért nem raktad be a csapatba?  - Mutatott rám.

Friss még, se tudás, se technika - hangzott a válasz. Laci bá' kicsit félrefordított fejjel nézett, majd csendesen annyit mondott: de van vére...

Teltek az évek, jobb lettem valamivel, mikor ismét vendégek jöttek.

Szovjet versenyzők. Kemények, szívósak, nagyon erősek voltak. Most már én is mehettem. Izgatottan készültem,éreztem a világnak nekimegyek ha kell. A második menetig jól ment minden. Éreztem, megvan a meccs. Büszkén kipillantottam a sarokba, mikor kaptam az elsőt. Nem fájt, csak kiütötte belőlem az erőt. Rögtön jött a második, harmadik. Térdre estem, míg a bíró megállította az ellenfelet.

Óráknak tűntek a másodpercek.

Le akartam feküdni, pihenni, mindegy mi lesz később.

Akkor ütötte meg a fülem az azérdekes hang amit nem lehet semmivel összetéveszteni.

- Mit pihengetsz ott bamba arcú?

Fejrázás, mély levegő, apró rázás, apró levegő,tápászkodj.   - Megeszed ezt a muszkát ne fossál!

Felkeltem, és kétszeri rászámolással elhoztam pontozással a meccset. Ez száz éve volt. Azóta az élet ringjében csatázok. Ment minden, csak most sem kellett volna azt hinni, győzhetek. Az első elvitte az erőm... És jött a többi.Térdelek. Jó lenne feladni, lefeküdni. Aztán hallom a hangot: fejrázás, mély levegő..... Felkelek, tudom. Hogy hozom a meccset, azt nem hiszem, de megyek míg tudok. Mert jó a vérem..