Apró körmök kopognak az éjszakában.
Hideg van. Valami furcsa apró jeges borzalom szitál ami azonnal ráfagy a gondozatlan bundácskájára. Hogy sötét van, azt már régóta nem látja. Egy ideje neki már örök az éjszaka. Nemrég még látott foltokat, de mostanában már minden feketébe borult. Inkább érzi, hogy éjszaka van. Céltalanul poroszkál, nincs hova mennie. Nincs helye, családja, tálacskája, meleg kuckója. Csak a vak, lázasan tüzelő fájdalom az övé. Volt neki családja, kölyöknek került hozzájuk. Ajándéknak, a gyereknek karácsonyra. Akkor még simogatták, volt meleg kuckó, rendes étel. Aztán ahogy nőtt, úgy lett kevesebb mindenből. Egyszer aztán beteg lett. Előbb az egyik szemét borította be a vakság, aztán a másik kezdett feszülni őrjítő égető parázs fájdalommal. Akkor aztán az ember akinél élt, betette őt egy mozgó büdös vas szobácskába, és elvitte őt orvoshoz. Hallgatta a doki furcsa szavait. "Rák,azonnal műteni,sok pénz lesz". Nem értette. Megint büdös vas, indulás. Most nem volt olyan hosszú az út. Megálltak, és az ember kitette a semmibe. Hideg van. Apró körmei kopognak a jégre fagyott éjszakában. Furcsák a neszek, a láthatatlanná vált hangok suttogó fenyegetése. Megáll, égő szemét a jeges földhöz nyomja. Kicsit jobb így. Hirtelen megfeszül. Hangokat hall, de nem lesz nyugodtabb tőlük. Halk morranások, gyors kaffogás. Kóborok! Az utak kényszerből lett hiénái. Otthontalan, falkába tömörült kutyák. Tudja, ha észreveszik, azonnal tépi szét a kóborok csapata. Ezer és ezer kidobott kutya végzi fajtársai fogai között értéktelenné vált életét. Gyorsan el innen, fut át az agyán. Megy tovább, már nem hallja a gyilkos hangokat. Megmenekült. Meddig? Egyre nehezebben ballag, néha autó húz el mellette. Mennek valahová. Nekik van olyan hogy valahová.
Fáradtan, lüktető szemmel, csontjaiban a jeges hideg kínjával lassan megáll. Elég volt. Ennyi volt az élet. Lefekszik, apró testét összegömbölyíti. Át akarja aludni magát egy meleg, színes, élettel, kuckóval, jó falattal teli létbe. Hirtelen hangos csikorgás, csattanások rántják le a jeges valóságba. Léptek roppannak. A félelem megfeszíti a kicsi elkínzott testet. Menekülne, de nincs erő. Csendesen várja a következő, utolsó pillanatot...
- Megvan - kiáltom Pankának -, de lehet hogy elkéstünk... Felkapom a jeges apróságot. Még él. Indulás.
A vén Suzuki csúszkálva indul az ónos esőtől szinte járhatatlan úton. A kutyát bebugyolálom plédbe és csendben szurkolok hogy ne törjük a nyakunkat. Órák óta keressük ezt a kis vaksi vándort. Bejelentésre jöttünk, már majdnem feladtuk, mikor hirtelen az út szélén megláttam a kicsi szőrcsomót. Rútul néz ki. Az egyik szeme borzalmasan kidagad üregéből, fagyott, sebes lábak, kihűlt, rázza a láz. - Siess - mondom Pankának -, nagy a baj. Furcsa módon élve fékezünk az orvosnál.
Befelé vágtatva Panka dobott egy óriási hátast. A kutyát merev kézzel feltartva. Sürgés-forgás, szaladgálás. Meleg infúzió, hőtakaró. Idegesség, cigi, szájrágás, megint cigi. Jön a doki, nyugtat. Menjek haza, telefonál. Várom a telefont, megint cigi. Végre. Jobban van. Lassan lábadozik. Beszaladok látogatóba. Hosszan nézem a csepp ebecskét. Eltorzult szeme, kötözött lábacskái csendes fájdalmat lopnak szívembe. Miért? Annyiszor teszem fel magamban, és nem találom a választ. Kidobták, mert pénzbe kerül. Szomorúan ballagok a kocsihoz. Otthon sokszor eszembe jut a kis szerencsétlen. Reggel jött a hír. Elment az éjjel. A fáradt testecske, a csalódás rágta szív nem bírta tovább. Keserű a mérgem. Még neve sincs. Nem kellett senkinek. Elfelejtette mindenki. De bennem él. És mindig velem lesz. Néha mikor ónos eső fagyasztja a tájat, hallom az apró körmök kopogását az éjszakában...
