Egész nap bamba vigyorral az arcomon tettem vettem. Hiszen jó ember vagyok. Megelégedett holdvilág képpel szálltam ki a kocsimból. Abban a pillanatban mint száraz faág, kérdés reccsent a hátam mögött.
- Fáj a gyomrod? - kérdezi J, aki pont akkor kacsázik kocsija (kocsija?) felé.
- Miért? - nézek rá kicsit furcsán.
- Mert olyan fejet vágsz, mint akinek hasmenése van. Gyere igyunk Unicumot.
- Iszik a fene, gondoltam. Nem szeretem, meg a hasamnak sincs semmi baja (na jó,kicsit éhes vagyok. Mint mindig.) Barátomat ez nem tántorítja el attól, hogy a szemközti kocsma felé rángasson.
- Te fizetsz. Múltkor én álltam a cehhet - dörmögte rezzenéstelen arccal.
Emlékeim szerint az utolsó kör amit ő fizetett, az három csatos üveges bambi volt, még kb. negyven éve.
- Na, ki vele! Miért vágsz olyan képet, mintha plébánossá avattak volna?
- Kicsit büszke csillogással a szememben mondtam neki - Én egy jó ember vagyok.
Mikor letöröltem az Unicumot a kabátomról, ami az orrából került oda, és már néha levegőt is tudott venni, ordítani kezdett .- Teeee? Honnan veszed ezt a baromságot? Ha a tizedét megtudnák az emberek csak annak amit kölykökként csináltunk, még az unokád is életfogytot kapna..(itt szeretném megjegyezni, időközben a fent említett események elévültek, egyébként is hazugság az egész). Legyintek. Nem érted ezt. Egy csomó ember olvassa amit irkálok és ők mondták.
- Ahha! Ezek azok a történetek, amik után még a csapos is visítva röhög ha meglát??? Barátom vagy, ezért nekem elhiheted. Te nem jó vagy, hanem hülye. - és mint aki jól végezte dolgát megissza az én sörömet is, és kivágtat a krimóból. Nézek utána, és gondolkodom. Igaza van. Nem vagyok jó. Csak önző. Szeretem azt az érzést, ha tehetek azokért, akik rászorulnak. Tudom, milyen nagyon fázni. Ismerem. Közelről. Hallgattam már nejlonba burkolózva, hogy ordít a januári szél. Tudom az éhség erejét, a romlott konzerv felpuffadt dobozának bűzét. Találkoztam már vasakban felém rohanó, mindent elpusztító halálfélelemmel. Ismerem a tehetetlenség mély csillogását a szemekben. A számban ma is érzem azt a fémes, keserű ízt, amit csak a legmélyebb iszonyat adhat. És tudom, hogy mi a fontos. Az igazán élhető érzések, szerethető napok titkát.
Tudom, hogy hiába van saját mozim, ha egyedül nézek egy unalmas filmet.
Tudom, hogy sokkal finomabb csikorgó téli estén barátokkal nevetve, pirosra fázott arccal szalonnát sütni, nevetni, forralt bort inni, mint merev, lárvaarcú majmok között kaviárt csócsálni.
Tudom, hogy jobb azt mondani valakinek, hogy hiszek, bízok benned, mint ócsárolva lenyomni a sárba.
Tudom, hogy az öreg fotel, az állólámpa, a verseskönyv, a takaró olyan öreges.
Tudom, de nekem jó. Jó mint állatokat menteni. Jó, mert ha ránézek, meleg lesz belül, és olvadni kezd az élettől kapott keserűség. Nem vagyok jó. Önző vagyok.
Kivágódik a kocsmaajtó, J piros arccal vágtat be rajta . - Gondolkodtam - gurgul
