Hibáztál féreg...

Ülök az asztalomnál és egy furcsa érzés kúszik a torkom felé. Félek. Ritka vendég nálam, idejét sem tudom mikor éreztem utoljára. Talán mikor apám fölé hajló orvos arcát láttam, évekkel ezelőtt.

Keserű, tehetetlen, magyarázhatatlan. És most megint. Félek, hogy mindjárt csörög a telefon, és meghallom a szőke lány ijedt, reménykedő hangját..

Hogy mondjam el neki, hogy az előttem lévő orvosi jelentésekből, felvételekből a halál vigyorog rám? Hogy vége, itt már az ember tehetetlen?

Hirtelen magam előtt látom a vékony lányt a sovány kutyával ahogy méricskéli a gyógyszereket, ahogy óvatosan sétál, szeme könnyesen vigyázza a beteg lépteket. Közben az, aki az egészről tehet, aki 10000-ért árulja a már beteg szukájától elletett kölyköket azon töri a fejét, hogy holnap tegyen fel hirdetést a Jófogásra. Abból is jön ki egy kis pénz, esetleg egy csere valami telóra. Nem érdekli, nem is tud a szőke lányról, és a haldokló kiskutyáról. Talán rémlik neki, hogy menet közben bevágott egy szerencsétlen kis nyomorékot egy kertbe, de még ez sem biztos. Nem volt jó semmire. Csoffadt volt és annyira szerencsétlen, hogy még a többi eb sem tépte szét mikor próbának oda lökte nekik. Mérgemben az asztalt bámulom. Skinny már nem hal meg névtelenül. Nem egyedül, remegve egy bokor alatt indul a nagy útra. Ott van vele a könnyes szemű szőke lány. Ezt a csatát elvesztettük. Elegem van az egész embertelen világból. Azon a hétvégén félve mentem a Cerberosba. Nem tudtam mit mondjak ha találkozunk Judittal. Nem voltak szavaim. És nem is kellett. Mikor megláttam, állt összeszorított szájjal, és valami volt a szemében. Kemény elszántság, küzdelemre kész hit. Eszembe jutott valami. Ezt elszúrtad 10000 forintos féreg. Ez a lány már harcolni akar ellened. Megkeményedett.Skinnyért! Vesztettél. Megint többen lettünk.

Írta: Joó István