Már nem vagyok gyerek...
Ősz vége felé járunk. Az idő szép, a fáradt nap még előbukkan néha. Nézek ki irodánk ablakán. Körülöttem zajlik az élet. Sok a mentett állatunk, kevés a pénzünk, kajánk, felszerelésünk. Mint mindig,kunyerálunk. És mint mindig segítenek. Ez jó. Erőt ad,hitet. Olvasom a bejelentéseket. Agyonverték, éhenhalt, lelőtte,eltűnt.
Megszoktam már hogy napomnak ezen szakasza szomorú, kegyetlen, életlopó. Ismerős az a hideg, dühös elszántság is amivel az ártatlanok nyomorúságát olvasom. Belülről jön, mélyről, nagyon régről. Honnan is? Már nem emlékszem. Halvány keserű érzések,gyötrő képfoszlányok motoznak bennem, de az idő és életem rohanó eseményei ködbe burkolják őket.
Halk kopogás térít magamhoz,kíváncsian fordulok ajtónk felé. Két alak álldogál a küszöbön. Egy fáradt arcú férfi és egy pöttöm kislány. Kezük apa lánya kulcsolódása mutatja, nem csak a vér hanem a barátság is összeköti őket. Ritkaság mostanában.
- Jó napot,sziasztok - mondja az apuka -, hoztunk pár apróságot a mentettjeiteknek. Lánya az érthetőség kedvéért hozzáteszi - Tudjátok, a kutyusoknak .
Mosolyom ma először igazi. Tündér ez a kölyök. Nyolc , kilenc év körüli, barna, élénkszemű csepp. Sürgölődve segít a csomagok kipakolásán, és közben lelkesen csipog. Aztán egyszerre eltűnik a hang. Egy kicsi fehér szatyor van a kezében, arca felhős, és miközben felém nyújtja, szája legörbül.
- Ez Mimikéé volt, de ezt is neked adom...- Belenézek a szatyorba. Apró nyakörv, vékony póráz, kicsi kockás kendő. Egy babakutya aprólékosan,szeretettel válogatott felszerelése. A lányka arca, a kis batyu valamiért akkora fájdalom dózist pumpált belém, hogy ösztönösen visszatoltam a zacskót.
- Mimike meghalt, neki már nem kell -, értette félre mozdulatomat a kislány. - Tudod beteg volt, egy hétig volt az én kutyám - tört el a mécses. - Rossz embernél volt, nem adott neki szurit,beteg lett, és meghalt.
Magyarázatért fordulok az apához. - Tudja,a lányomnak minden vágya volt egy yorki baba. Megbeszéltük, ha jó lesz, kap tőlünk egyet. Hirdetésből vettük, egy parkolóban. Megsajnáltuk. Másnapra beteg lett. Az orvos parvót állapított meg nála. Egy hétig harcoltunk érte aztán meghalt. A kislányom belázasodott, nehezen dolgozta fel Mimike halálát.
Igen. Ez ismerős. A kutyagyárak újabb áldozatai. A mindent a pénzért elv hősei. A hirdetési újságokban harsányan szuper tenyészeteknek titulált halálgyárak büszke tulajdonosai. Szaporítók. Nincs törzskönyv, nem mutatják a szülőket, nem engednek a "tenyészet"közelébe. Csomagtartókból árulják a kiskutyát. Oltás nincs, esetleg kamu oltási papír vagy másolat. És az üzlet dübörög. Legutóbbi szaporítós ügyünkben foglalt húsz kölyökből tíz maradt életben, úgy hogy állandó profi orvosi felügyelet alatt voltak. Visszanézek a kislányra. Szeme könnyes, erőlködik hogy ne kezdjen sírni. Ahogy ott áll, hirtelen felkapja fejét és a szemembe néz. - A rossz emberek megölték Mimikét. Mert rosszak. - Ahogy nézem ezt az apró kislányt, egy másik gyerek tűnik fel a köd mögül.
Apuval sétálunk a ligetben, mikor az egyik bokor alatt egy tacskó gyereket találunk. Hátsó felét húzza, halkan nyöszörög. Apu felkapja, nyugtatja. Hazafelé csendes boldogsággal mondogatom magamban - Van kutyám. Az én kiskutyám. - Otthon anyu kispárnát kerített, én vizet hoztam. Abban az időben még nem volt állatorvosi ügyelet, ezért a vizsgálat másnapra maradt. Apám lement a pincébe, ahol kis barkács kuckóját berendezte, anyu főzni ment, én pedig csodáltam a kutyát. Szép volt, gombszemű, puhafülű. Az én kutyám! Az első!
Közben apu feljött és mosolyogva kezembe nyomott valamit. Életem első pórázát, nyakörvét tartottam a kezemben. Istenem azóta hányat elkoptattam már... Drágábbakat, cifrábbakat. De ilyen gyönyörűséges egyik sem volt,azóta sem. Éjjel nem aludtam. Tíz percenként megnéztem a kutyám. Reggel apuval átvittük az egyetemre megvizsgáltatni. Büszkén léptem be a rendelőbe, izgatottan vártam mit mond a doki. Szinte észre sem vettem hogy komorodik el az orvos, miért hív egy másikat is. Én csak a kutyámat néztem. Az első kutyámat. Aztán egyszer csak az az orvos mondott valamit apunak. Ő kézen fogott és kivitt a váróba. Ott kellett ülnöm míg ők bent beszélték a dolgokat. Aztán kinyílt az ajtó és kilépett rajta apám. Egyedül. Kezében a szép póráz, nyakörv. Arca fájdalmasan kemény, csak sötét szeme mélyén csillogott valami furcsa fájdalom.
- Tudod kisfiam,a kutyád nagyon beteg. Rossz emberek megverték, és meg fog halni. Nagyon fáj neki,jobban szeretne békésen elaludni. Megérted fiam? - Nem értettem. Miért? Miért bántották? Hiszen kicsi volt,és szép. Gombszemű... Kik azok a rossz emberek? Miért rosszak? Álltam kezemben a világ legszebb nyakörvével és nyeltem a könnyeim. Kicsi voltam, gyerek, gyenge és tehetetlen. A rossz emberek megölték az első kutyámat. Egy napig volt az enyém.
A kislányra nézek.- Tudod-e, hogy a kiskutyák nem halnak meg igazán? - Felkapja a fejét, nagyon figyel. - Találkozni fogsz más kutyákkal, és ha nagyon figyelsz, megtalálhatod bennük Mimikét - A gyerek hitetlenkedve apjára néz aki bólintva erősíti meg mondókámat. - Biztos? Ha biztos akkor ezeket nem adom - és kiveszi kezemből a zacskót. Búcsúznak, mennek. Utoljára még megfordul az apa - Köszönöm - és kezet nyújt.
Sokáig állok még, nézve utánuk. Hm, szóval ez van a mérhetetlen harag mögött. Nem változik semmi. Akkor egy utolsó féreg, ma egy pénznyaló patkány. Az eredmény ugyanaz. Megrabolt gyerekek, könnyek, fájdalom.
Ami más, az az hogy már nem vagyok tehetetlen. Az élet kohójában megedződtem. Kitanított az utca, a katonaság, a háború, az élet. Már nem vagyok magányos. Sok ezer ember akarja azt, hogy ez a szemét eltűnjön a világból. Fiatalok lelkesedéssel, hittel, erővel. Veteránok, tudással, tapasztalattal. Hm, rossz emberek.... Meglátjuk. Tudjátok, már nem vagyok gyerek...
