Csak egy érzés, vagymi...

Nagy a nyüzsü az irodában. Mint mindig, ha kutyát hoznak fényképezkedni. Készül a gazdikereső plakát. Gyerekkutya, ugrabugra. Nézegetem, vigyorgok vadul. Vágtat nyüzsög,játszik. Ő az utolsó a dobozos három kiskutya közül, akiket meghalni raktak ki az autó út közepére.

Rágcsálom a nehezen elcsent csokidarabkámat, és azon mélázom,hogy milyen öreg vagyok már ezekhez a kölyök sátánokhoz. Imádom őket , de már sok nekem. Aztán megáll a számban a csent csoki. A kicsi elszáguldva kikap a táskából egy papírzsepi csomagot. Futtában beleráz majd hirtelen a válla felett vissza néz rám és.....beleröhög az arcomba. Istenem. Én már láttam ezt a vigyort! Máshol, mástól, de láttam már. Macipapa... Ez Macipapa jellegzetes kópés mosolya. Az öreg csibész... Jönnek az emlékek egymás után.

Egy nap sulizás közben megcsörrent a telefonom. Mérgesen nyúltam érte, de látva a hívót elvigyorodtam. Megyi hív. Azon kevés állatmentő közé tartozik akinek a szíve mellett esze és tudása is van. És vagy négy éve lóg egy beígért sajtburgerrel. (Itt is kiemelten közlöm: a mai napig nem kaptam meg...) 

-  Cerbipapa - mormogja a telefonba - segíts, találtam egy száz év körüli német juhász tatát. Nincs helyem...

Körbenéztem, kattog az agyam.- hozd,max marad egyelőre a sulin - . Ki is ment a fejemből, mikor valami csikorgó csettegő sivító hangok közepette megérkezik Megyi ócska batárja. Odaballagok, kíváncsian várom a jövevényt. A kocsit kinyitva önkéntelenül mosolyra szalad a szám. Ősz arc, homályos szem, kettéálló nagy fülek. És valami megfoghatatlan kópés fintor. Az a fajta amit nagyon öreg, nagyon huncut embereken látni, mikor megpróbálnak belesni a fiatal lányok szoknyája alá. És ettől a perctől fogva megváltozott a suli élete. Macipapa fiatal korában egy hatalmas, gyönyörű kutya lehetett. Öregnek is impozáns, rajzos, kölyök lelkű eb volt.
Első perctől tett vett, rendezkedett. Lopott mint a szarka, ízületes lábaival rongyláb technikával masírozott fel-alá, zsákmányszerzés reményében. Mikor először cserkészte be kollégámat, óvatosan, gumiszerű lábhasználattal, vadul seggbe harapta, még felszisszentem. Aztán mikor cuppanva lecsúszott a megragadott testrészről, arcomon nagy mosollyal több vizet adtam a kajájára. Csak pempőt tudott enni, talán ha négy foga volt. Az is csutkára kopva. Egy szó mint száz, rossz volt mint egy kölyök. Voltak háklijai. Mint minden öregnek. Ragaszkodott egy kockás plédhez. Úgy lopta egy adomány csomagból. Vitte, cűgölte magával. Szerettük, nagyokat nevettünk vele, rajta. Aztán jött az ősz, hűvösödtek az éjszakák. Eljött az idő, Macipapa költözött. Hozzám.

Mikor pakoltam a tálját, labdáját, végig ott totyogott mögöttem. Szájában a kockás pléddel. Izgatott volt, tetszett neki. Új életét tanyasi kutyaként a végtelenségig élvezte. Jött-ment az apróbb ebek között, fontoskodva igazgatta őket. Nyugalmát egyszer hagyta el, mikor az egyik kis árva süvölvény elfoglalta a szent pokrócát. Pofáját felhúzva, morogva mutogatta teknős fogsorát. Mikor kinevették, duzzogva elfordult. Az egyik etetésnél lenyúlt egy farhátat és cuppogva szopogatta napokig. Mikor aztán sikerült elkobozni tőle a mumifikálódott trófeát, vérig sértődött, és napokig nem kísért el napi sétámra. Telt múlt az idő, repültek a napok. Vidéken jártam, mikor Renike, akinek szerető gondjaira bíztam, sírva hívott fel.

- Baj van. Nem kel fel, nem eszik az öreg...

Azonnal indultam, pár óra múlva ott ültem mellette. Kockás plédjébe takarva feküdt, nehezen lélegzett. Kis székemen lehajtott fejjel üldögélve, szorult torokkal, könnyes szemmel vártam egy barátom utolsó percét. És akkor megmozdult a takaró, Macipapa lassan feltápászkodott, odaballagott és ahogy már ezerszer, lábamra tette nagy ősz fejét. Ujjaimat bundájába fúrva csendesen súgtam: -  Ne menj öreg....  Aztán belenéztem a vén szemekbe, és ott volt a válasz. Menni kell, haza ballagni, tudnod kell, ez az örök törvény.

Még sokáig ütem mellette. Csönd volt, és már csak magam voltam. Hajnalban eltemettem, kockás plédjébe takarva. Barátom volt.

Hatalmas csörrenés hozott vissza a jelenbe. A kölyök vágtat, játszik, meg sem áll.

Lassan készülődnek, megvannak a képek. Már mennének, mikor utánuk szólok.

- Várjatok, csak egy pillanat! lázasan kutatok az adományok között. Megvan. Egy kockás takarót nyomok a meglepett ideiglenes gazdi kezébe. - Ez minden komoly ebnek jár.

Sokáig nézek utánuk. Csodákat ad az élet. Nap mint nap. Csak szem kell hozzá hogy meglássuk....