Valahonnan valahová...

Totyogok. Valahonnan valahová. Rossz sorsom (meg a most fordulj be de izibe, hova rohansz készülék jóvoltából) most épp a budai rakparton. Autók, bamba turisták, járókelők próbálják magukat erőszakosan kocsim kerekei alá gyűrni. Nézelődöm, mást nem nagyon lehet, lépésben haladok. Este van,  ragyog a város, a hidak,  csillan az öreg Duna vize. Várom azt a pici, meleg,aprófényű csengő valamit ami ilyenkor jólesően szememtől a szívembe löki az érzést, itthon vagyok. Nem jön. Hoppá! Hol az érzéském? A kis saját tenyésztésű érzetem! Évtizedek óta kísérőm, barátom, sokszor egyetlen társam világcsavargásaim során. Ellopta valaki? Elmerengek. Igen. Ellopták. Centinként, trafikonként, forintonként, útdíjanként. Az ásd el magadat, ha nincs pénzeddel. A megfagyott saját lakásában az öregnénikkel. Hogy éhes gyerekek járnak lebutított iskolákba, jövő nélküli időt tölteni. Hogy mennyire boldog az a pár ezer nyomorgó aki karácsonykor sorban áll egy tál ételért. Hirtelen 40 milliós terepjáró zúg el mellettem. Benne egy jólfésült pocokarcú mostani menő. Az élet császára. A valaki valakijének a haverjának az osztálytársa. Ja kérem, neki nem szól a záróvonal. Morgok. Aztán eszembe jut egy tegnapi kérdés egy állatvédő ismerősömtől.

- Lesz ebben az országban egyszer tisztességes élete az állatoknak is? Mi kéne hozzá?

 Hm. Nem tudja, honnan is kéne tudnia, hogy nemrég , Németországban megrendezett konferencián a fejlett nyugati országok küldöttei (állatvédelmi szakemberek, menhelyvezetők) tátott szájjal hallgatták, hogy itthon mennyi pénzből, milyen eredményeket értünk el az utóbbi években. Ők maguk megmondták, hogy oktatásban, kapcsolatrendszerben, rehabilitációban évekkel előzzük őket.

Hogy mégis miért vannak fényévekkel előttünk? Egyszerű. Van pénzük. És az embereknek is van. Tudnak jótékonyságra fordítani. Felvilágosítanak, ivartalanítanak, tisztességes menhelyeket építenek. Az emberek megélnek a pénzükből, nem kell szaporítaniuk. Nem véletlen hogy innen viszik a kutyákat eladásra. Nekik kint nem érné meg. Nincs államilag (urambátyám aranyjegyzőm, ha én leszek a sintér dobok ki neked a pénzből) finanszírozott sintérbiznic.

Hol a vége? Nem tudom. De már nem jó itthon. És nem csak nekem nem jó. Lassan a pár százezer csókoson kívül senkinek sem. Tenni kéne valamit , parázslik a gondolat fel bennem. Jó, de mit? Ha körbenézek, akinek nem tetszik azoknak a másik sem tetszik. Csak maguk. Röhögöm mikor a nagy tiltakozó megmondom emberek elsőnek a mellette tiltakozóval vesznek össze. Ütik egymást nagy szorgalommal, közben még a szemüket is kilopják. Magas ez nekem. Mások elferdült elmebeteg ideológiákhoz menekülnek, nem tudván hogy az nem jó. Sőt. Láttam Afrikában fejekből rakott dombokat, ahol a számomra tök egyforma emberek arra hivatkozva gyilkoltak le kétmillió honfitársukat hogy azok más törzshöz tartoztak. Láttam Európában egész családokat felakasztva fákra. Volt olyan ahol azok a szomszédok tették, akikkel húsz évig összejártak kártyázni. Hogy miért? Mert más volt a nemzetiségük, vallásuk...

Ide fogunk jutni? Miközben páran szemtelenül zsírosra gazdagodnak rajtunk. Nem értem én ezt. Lassan megérkezem célomhoz. Szemerkélő esőben baktatok, mikor megtalálom ellopott érzésem mostani helyét. Ott van az valahol egy bőr zsákocskában valaki derekán. Csendesen megfér azzal a haminc ezüsttel amit egy ács fiáért kapott...