Sokszor vannak különös dolgok egy ember életében. Most ülök, picit zavarban vagyok. Nézem azt a rengeteg embert, aki olvassa a kis történeteimet, életem, emlékeim, érzéseim cseppnyi szilánkjait.
Nem szégyellem, néha pirulok mikor látom dicsérő szavaitokat. Köszönöm. Kényszerből kezdtem, magamnak szántam őket.
Egyszer mikor már nagyon elfáradtam a napi szélmalomharcokban, a szomorú keserűség állt nyerésre, találkoztam egy régi barátommal. Sokan ismeritek, rengeteg idézet származik tőle, sokukat magam is kiraktam már. Elpanaszoltam neki halálos fáradtságomat, elhatározáso mat hogy feladom, nem bírom tovább. Megöl a vér, a szenny, a gonoszság, a fájdalom. Öregnek érzem magam, vesztettem. Fejét csóválva csak annyit mondott: beszéld ki magadból. Nem baj kinek, nem baj ha nem akarják. Ez egy gennyes seb benned. Ki kell tisztulnia. Ha nem hallgatnak meg, írd le. Bólogattam miközben azon járt az eszem, hogy fognak menekülni a barátaim egy idő után. Teltek a napok, mikor egyszer csak az fb oldalamat nézve megakadt a szemem egy kis kockában virító kérdésen. " Mire gondolsz?" És én leírtam. Gondolkodás, finomkodás nélkül. Ez volt az első szösszenet. Önző módon magamnak. Aztán csak lestem mikor egyre több helyen találkoztam velük. Örülök, mert jobb így nekem. Boldog vagyok ha közel engedhetlek magamhoz benneteket. Jó veletek. Ezt kaptam,és most már tudom,nektek is jó a kis baráti tüzemnél beszélgetni, mesélni, ismerk edni. Köszönöm Nektek.