Túl a félelmen nincs más csak az üresség...Nézem a postát. Minden nap kicsit félve, idegenkedve olvasom a leveleket. Ritka a jó hír, többségében kétségbeesett, segítségkérő üzenet. Mint most. Nincs ennivaló, szétestek a kutyaházak, tartoznak az orvosnak. A nagy nyomor tükre.

 Hoppá. Egy idézés. Távoli város bírósága küldte,tanúkénti meghallgatásra. Nézem a papírt, fáradt agyamat próbálom az emlékek ködös ösvényére kényszeríteni. Hogy is volt? Jönnek a képek, gyomromban lassan györcsöt csomóz az idegesség. Igen. Ő volt az. A halottszemű. Mélyen vésett, életen át tartó találkozás. Illegális kutyatelep, tele szeméttel, penészes kenyérdarabokkal. Örjöngő, sebes, dögszagú kutyák, légyköpte rothadó fülek, gennyes szemek. Szokásos.

A rutinná fásult mozdulatok segítenek legyűrni a hányingert. Ordító, zsírtól fénylő arcú embertetvek, sápadtan intézkedő rendőrök. Csinálom a dolgom. Hordom az életre ítélt kevés menekültet a kocsik biztonságába. Ruhámról csomókban hullanak a lelkes bolhák. Csendben forgok, nem figyelek, bekapok egy harapást. Mint a pancserek sziszegek, átkozom figyelmetlenségemet.

Már az első körnél bekúszott valami, ami a düh, undor és gyűlölet mellett furcsa totyorgásra késztet. Zavar, idegesít. Körbenézve meglátom,  hogy mi okozza furcsa érzésemet. Egy szép, kicsit deresedő arcú nagyobbacska kutya fekszik mozdulatlanul nem messze tőlem. Szeme a semmibe mered, teste nem moccan. Odalépek, leülök szembe vele. Nem néz rám, messze jár. Ismerem ezt a nézést. A kétségbeesés lassan elönti a belsőmet. Tudom mire vagyok képes. Azt is tudom, nem sokszor győzött le életem során probléma amit ne lettem volna képes érzéssel, ösztönnel, hittel orvosolni. Csak néha... És ezek között a néhák között csendben megbújva ott kisértenek a halottszeműek. Azok akik szemében elaludt a létezni akarás fénye. Láttak már annyi bűnt, gonoszságot, fájdalmat, hogy bezárták magukat a csend, a vakság, süketség óvó vastag falai mögé. Ott lassan kialszik bennük az élet szikrája.