Hol van a nyugalom, hol van a béke?

Nézem a képeket. Fekete, sebekkel borított, sokat megélt arc néz vissza rám. Egy szempár,  ami mindent látott már az életben. Vért, harcot, halált. Veterán. Izomroppanóan, görcsösen verekedte végig az életét. Győzött a csatáiban, vesztett az életben. Nem várt már semmi többet sorsától, mint békében elszunnyadni sebek nélkül, fájdalom nélkül abba a semmibe, ami elcsitítja a kínt, békésre simítja a harcosok soha nem szűnő értelmetlen létét. Nézem a képet. Látok valamit a kőkemény szemekben. Hitetlenkedést. Csodálkozó megszeppenést. Meleg van. Puha kanapéra csalogatták. Szeretik  (virsli is van!) Nem érti. Nem meri érteni. Előbb bátortalanul billen a sérült farok, majd óvatossá szelídült léptekkel bejárja a csodát. Az ő szobácskáját. A párnáját. A békéjét. Pihenj Beton. Neked már jó, testvér. De tudnod kell. Én megyek tovább. Harcolok. Miattad is. Amíg tudok, bírok. Aztán talán én is meglelem majd a békét. Valahol...