Szeretem az öregeket. Szeretem emberben, állatban, fában, mindenben ami él. Apám tisztelettel emelte sapkáját a szigeti vén fának, fiam elnézően mosolyog az öreg kiabáló utcaseprőre. És hát a kutyák. Az út mellett baktató,kukák szemetében keresgélő, esőben, hóban reménytelenül tengődő véneket. Tegnap jött a kérés, öregecske, tacskószerű ebet találtak. Helyünk nincs, az irodában raktuk el. Reggel mikor beértem, kis kék plédecskéjén ott horkolt . Nem szégyellem, meghatódtam. Apró szafaládé testecske, ősz arc, öreg, homályos szemek. Kicsi lábain elszántan nyomul, ismerkedik. Leülök mellé a földre beszélgetni. Mozdulatomra megáll, vár. Mikor jól nevelt úriemberek eszmecserét folytatnak, meg kell pecsételni a beszélgetés komolyságát. Megesszük tehát a virslimet. Közben nézegetem. Ismeri az érintést, dugja a fejét. Bizalommal nézeget, szopogatja a virslit. Barátom vagy, billenti a denevérfülecske. Nézem, és nem tudok mit mondani. Egyszerűen szép. Talán csak elkóborolt, világgá ment. Talán nagyon várják valahol. Nyögve feltápászkodom, és megköszönöm neki. A lányok furcsán néznek rám. Nem tudják, hogy én olyan bölcsességet kaptam Benő bától amit emberek ezrei egy életen át kutatnak. Buddha mondta " emlékezz a tegnap tanításaira, készülj a holnap nehézségeire, de éld teljességgel a mát". Megtanultam. Egyszerű volt. Ott van egy vén kutya szemében...