Ki vagy, és miért jöttél...

Életem jó 35 évét át kutyáztam. Rengeteg barátot szereztem közöttük.

Voltak kicsik, nagyok, loboncosok, elegánsak, félősek és támadók, barátságosak és undokok. A legtöbb összemosódik, elfakul ahogy múlnak az évek. De volt pár, akik megmaradtak bennem. Tanítottak emberségre, tiszteletre, némelyik arra, hogy becsüljem az erőt, a bátorságot, ne szálljak el önnön tudásomtól.

Ezek a csodálatos kutyák úgy jönnek néha elő bennem, hogy sok év után is üt a tőlük kapott lecke. Nem kell felidéznem őket. Elég egy villanás,egy szag,hang vagy dallam.
Ülök a Soroksárin a dugóban. Mint mindig, most is késésben vagyok. A hangoskönyv is idegesít. Ingerülten nyomkodom a lejátszót. Araszolás közben csendül fel a dal, és mivel megindul a sor abbahagyom a keresést, lassan a gázra lépek. A zene betölti az autót, és a csoda hangú lány énekét dúdolva én is nyugodtabb leszek. Szól ez igazi, szinte ősi zene, gyönyörű vers a szöveg. Szeretem. Mostanában nagyon sokat ad nekem ez a dal. Furcsa érzésem támad hallgatása közben. Mindig ott, mindig annál a sornál. Mint mikor az ember egy régen nem látott barátot lát nagy tömegben. Megvan egy pillanatig, aztán továbbsodorja az emberáradat. Kezem az ismétlőgombon újra és újra. Már majdnem megvan...

"Ki vagy, és miért jöttél? Zavarod zord békém." Az érzés megint elér, de már hozza magával az emléket is.

Jó pár éve már, még a nagy alvilági leszámolások idején, csörgött a telefon. Egy merénylet következtében meghalt valamelyik nagyfőnök, és most a rendőrség házkutatást tart a házában. Azaz tartana, ha az udvaron posztoló kutya ezt engedné.

- Jó lenne épségben kihozni onnan - mondja barátom a vonal másik végén.

- Hívtak már valakit de biztos ami biztos - hangzik, majd elnémul a készülék. Nem tagadom, kíváncsi lettem. Vajon mivel őriztette palotáját az az ember, akivel napok óta tele vannak az újságok.

A kapuban ismerős őrmester csak int. Bemegyek. Az udvaron, egy hosszú ráccsal lezárva van a ház bejárata. Előtte áll egy hatalmas, hollófekete gyönyörű eb. A levegő belém szorul annyira szép. A rácson kívül két rendőr és egy hosszú hurkos botot szorongató kertésznadrágos ember totyog. Valószínűleg tudták hogy jövök, mert kérdés nélkül köszönnek, majd folytatják az eszmecserét.

- Vót má' dógom hasonlóva l - mondta a kertészgatyás - staffilssel terrier. Harapós.

Nem vitatkozom, minek. A ebbefogó határozottan benyit, majd elindul a kutya felé. Baj lesz,fut át az agyamon. Nézem a kutyát. Két lépést hátrál, figyel.

- Hö,hö,hö,nem lesz baj, má' menekül - bök rúdjával a kutya felé. Látszik, profi sintér. Százszámra fogdosta a különböző szerencsétlen kóbor jószágokat. Süt róla a rutin, ahogy magabiztosan tartja a hurkos botot. És még eszébe sem jut, hogy már akkor vesztett mikor belépett a kapun. Nem látta azokat az apró oldallépéseket, a fej várakozó tartását, a csatára készülő vérprofi harcos látszatra laza elmozdulásait. Nem vette észre, hogy amit ő menekülésnek néz, az igazából térnyerés. Hely kell neki hogy a botot kikerülve egyenesen az emberhez férjen. És akkor ott vége a játéknak. Örökre. Nem lesz így jó. A hurkosnak annyi, de a kutyát is lelövik az tuti. Már nyitom a szám, mikor a mellettem álló rendőr odakiált a kutyafogónak.

- Jöjjön ki, ember, mert ez megeszi!

- Meglepetten nézek rá. Több van ebben a közegben mint ami kinéz belőle.

- Megfogom - mormogja a kertészgatyás.

- Fogod ám a - motyogja mellettem a tizedes, mintha a sintér apukája ivarszervét is belefoglalná a litániába.

- Megpróbálja? - néz rám.

- Meg, bólintok.

- Maga se tudja milyen kutya ez? - néz rám.

- Bandog, - mormogom az orrom alá, és lecsúsztatom a kabátom a földre. Nézem. A csodálat lassan eltelít. Lassan mozdulok, nézem a választ. Bandog. Ritka jószág. Négy fajta kutyából keverték. Ha szerencsés a párosítás, akkor egy csoda születik. A média harsogja, a kutyások suttognak róla. Látni mégis kevés ember látta. Erősebb, vadabb, mint a pit bull, hangzanak róla a történetek. Legendák, mesék kutyája. Akikkel nekem dolgom volt, mind jó erős idegrendszerű félelmetes erejű jószágok voltak. Közben nézem a nagy fekete gyönyörűt. Hirtelen megváltozik a tartása. A szeme sárgán villan, hideg mint a jég. Eddig, és ne tovább, ordítja felém a pillantása. Megállok. Látszik, képezték. Méghozzá jól. Nagyon jól. Nem fél, és nem agresszív. Profi. Nézzük egymást. A kutya és az ember. Nála az évezredek ereje, a ragadozók rugalmassága, gyilkos csonttörő fogai. Nálam a rutin, a hit, és valami tisztelet. Mindketten ismerjük az ősi törvényt, mely az őskorban vésődött.

- Nem akarok harcot - billenti a váll.

- Ki vagy? Takarodj! - mondja a lejjebb hajtott fej. Mint valami hangtalan, mozdulatlan idők előtti tánc.

- Nem félek tőled, de nem bántalak - száll a néma üzenet.

- Megöllek - jön a válasz. Telnek az éveknek tűnő másodpercek. Izzadtság csorog végig az arcomon. Táncolunk, lassan, óvatosan, egyre jobban tisztelve a másikat.

- Jót akarok - küldöm századszor.

- Ígéred? - jött a kérdés, mérhetetlen idő múlva. Lassan beballag a kennele nyitott ajtaján. Becsukom az ajtót, megtörlöm a homlokom.

- Micsináltak maguk - kérdezte a rendőr.

- Magam sem tudom - morgom.

- Mi lesz most a kutyával? - kérdezem.

- Nem bánthatja senki, megígértem.

- Holnap jön az áldozat testvére,ő elviszi. Ő nevelte.

Duda harsan mögöttem, az útra kapom a fejem. Elfogyott a sor, indulhatunk. Kezem ismét a dalt keresi és mikor felcsendül felvillan emlékemben a sárga szem. Hogy mindig tudjam, rám is vonatkozik az a régi törvény...