A furcsa az furcsa. De attól még lehet szép...

Ülök a sulin. ÉS NEM VAGYOK ÉHES! Tadaaaam! Mert már Édua és Vera teljes élelmiszer készletét feléltem.

Na szóval üldögélek, morc arcomat süttetem a nappal, magvas gondolatokat melengetek, ősi kérdések ráncolják homlokomat. Kávét kéne szerezni valahonnan... Miközben rágódok a beszerzés lehetőségein, valami nagyon vörös villan át a szemem sarkán. Két lehetőség van. Vagy Édua (Édi,Éda,Móki), vagy egy túlméretes róka. Az első tipp volt az igaz
Robi urat nyüstöli épp. Robi úr egy korábbi mentésünk nyakunkon maradt képviselője. Kicsit német juhász,kicsit valami, meg talán még van benne egy kis koala maci is, kecses mozgását elnézve. Szóval pont a kell a francnak kategória. Volt.

Míg Édua eőször pártfoválni. Robi úr új nyakörvben feszített, pórázt kapott, Édua oldalára pedig felkerült egy akkora jutifalat tartó, amivel egy valamit is magára adó serpa megmászná kétszer a Csomolungmát. És múlt az idő. Nem volt olyan kutyás rendezvény ahol nem lehetett beléjük ütközni. Vágtattak egymás mellett a játékos versenyeken, bőszen ölelgették egymást a rekordkísérleten.

És közben tanultak. Egymástól,egymásról. Robi megfiatalodott,játékos lett, Édua egyre értőbben nyúlt a kutyákhoz. Aztán egyszer, nem is régen nagy eseményre készült a suli. Az éves Mikulás kupa közeledett. Szeretem ezt az évenként ismétlődő,röhögéssel, játékkal átszőtt versengést. Kedvencem a szépségverseny. Most is ott nézegetem a mocskos, zuhogó eső ellenére sok versenyzőt felvonultató látványosságot. Jöttek résztvevők az ország csücskeiből, jöttek régi és új barátok, cerbisek. Mikor már másodszor dicsérgetem a süteményt amit rágcsálok, elismerve a készítője magas érzékét, szokatlan ízvilágát, valaki halkan súgva elárulja hogyha még egy házi gyártású kutyakekszet megeszek, nem marad motiváció az ebeknek. Kislányos zavaromban letöttyenek egy üres székbe, és nézem a versenyzőket. Kicsiket, nagyokat,és Robi urat. Megakad a torkomon a kutyakeksz. Az öreg, cerbis kendővel a nyakán pompázik. Tartása egyenes, lépte könnyed. Egyszerűen szép.

Szemem elé villan egy kép. Egy üres kocsironcshoz kötött, furcsa sovány kutya, kicsit ősz pofával. Ott élte élete összes napját. Két méter lánc a világ. Nyári döglesztő melegben, téli csikorgó fagyban. Míg a halál, a szabadság igazi őrzője egyszer leoldja a láncot. Neki szerencséje volt. Ez az öreg kutya kapta az első djjat. És nem. Nem csaltunk. Van nála szebb. Van fiatalabb. De boldogabb,nagyon kevés. Nézem a lányt és az öregedő ősz arcú furcsa kutyát. Büszkék. Na nem a helyezésre. Egymásra. Hogy barátjuk van...