Nem megy. Nem adja a sors....Írj jót. Vidámat. Legyen pozitív.

Hm. Ez jár a fejemben, miközben nézegetem azt a kicsi ebgyereket, aki a mellső lábán húzza előre lebénult, megnyomorodott apró testét. Nyolc hetes. Két hónap élet. Kis hátán lenyírva a szőr, mindenkinek mutatva műtétének helyét. Fáj ez a kiskutya. Fáj ahogy vonszolja magát, ahogy csúszik simogatást, szót, mosolyt kunyerálva. Szeretni akar. Szégyenkezve nézem görcsös akarását, beteg, fájdalmas küzdelmét. Ki az a féreg, aki zsíros patkány örömét abban találja meg,hogy egy kis testbe ólmot lő? Milyen lélek az akinek tetszik a fájdalomtól görcsbe csavarodott rémült kölyök szívet sanyargató sírása? Nem értem. Nem érthetem. Kapok puszit. Nyálas, lefety kutyapuszit. Nem érdemlem meg. Naponta küzdök érte, de nem vagyok rá érdemes. Majd egyszer, ha sok-sok vidám történetem lesz. Ha nem könnyeket nyelve simogatok megkínzott kutyagyerek testecskéket. Ha egyszer, ha ..... Áh, hagyjuk. Talán soha... Au. Megharapott. Vigyorogva les, játszani akar. Szinte kérdezi csillogó szeme, mi bajod van? Miért vagy szomorú?

És az ősi gyógyszer most is hat. Már mosolygok.

Már tudok vidám történetet. Ez a csepp kis lény élni fog. Menni, játszani, rosszalkodni. Mert akarjuk.

Ő, én, és még sokan. Tudom.