Ketten vannak a boxban: egy Ember, meg egy Ló. Az Ember a boxajtóban ül a szalmán, a Ló a box túlsó végében áll a falnál - köztük félúton egy eperfa-ágacska. A levelek vidám zöldje élesen elválik a halványsárga szalmától, köztük látszik egy pár fehér faeper-szem.

- Még tavalyi szalma - gondolja az Ember -, lassan itt a kaszálás, a szűkös kasszából elő kell teremteni a negyven lónak elég éves mennyiséget...

A Ló a falat nézi, néha gyanakodva az Emberre pillant. Nem tudja, mit várjon. Sosem tudja, mit várjon. Kobzásból került ide, a múltja homályos, de annyit biztosan tudni, hogy születése óta bezárva élt egy mocskos, koszos, sötét, szűk, fojtogató ammóniaszagtól bűzös istállóban. Most két és fél éves, életében talán most a menhelyen lakott jól először. Vagy talán kiscsikó-korában, mikor még szopott, mikor elvette anyjától azt, amiből annak is kevés volt, de az anyakancák önfeláldozóak, a saját szervezetüket is felemésztve adnak a kiscsikónak. Azután csak azt és annyit evett, amennyi éppen jutott, és az nem lehetett sok, ezt elárulják a gyenge izületek, a vézna nyak, a csúnya, csontos test, ami olyan, mintha nem egy lóhoz tartozna, hanem csak maradék darabokból lenne összedobálva.

Eperfalevelet biztosan nem evett - nem ismeri. Nem tudja, hogy az eperfalevelet minden ló imádja. Néha gyanakodva ránéz a gallyacskára, de aztán inkább tovább nézi a falat.

Vár.

Próbálja kibekkelni, hogy az Ember elmenjen végre. Nem tud mit kezdeni a helyzettel, de azt biztosan tudja eddigi rövidke életének minden tapasztalatával, hogy akkor lehet nyugodt, ha az ember nincs ott. Azt a keveset, amit enni kapott, az embertől kapta ugyan, de tőle kapta a rúgásokat és a verést is, hiszen minden hirtelen mozdulatra hátrahőköl és félrekapja a fejét. A simogatást csak merev testtel, mozdulatlanul, szinte visszafogott lélegzettel tűri, és csak akkor lazulnak el a satnya kis izmai, mikor az Ember odébb lép. Olyankor a Ló még utána sandít, de a szemében ott a megkönnyebbülés, hogy ezt most szerencsésen megúszta.

A boxból még most sem szívesen jön ki. Nem tud mit kezdeni a nagy fényességgel, a térrel, de még magával a járással sem nagyon. Az Ember olyankor szánakozva nézi, próbál vele elidőzni kint, de Ló siet vissza a boxba, a biztonságot jelentő, ismerős falak közé. Az első napokban egyre kevesebbet kellett unszolni, hogy kilépjen az ajtón, aztán egyszer mégis azonnal riadtan visszahátrált, ahogy kilépett. Az Ember nem értette meg azonnal, hogy mi történhetett, csak a harmadik próbálkozásnál vette észre, hogy a Ló attól rémül meg, ahogy szél belekap a sörényébe. - Nem ismeri a szelet - gondolta összeszoruló torokkal.

Az Ember most is erre gondol a szalmán ülve. Szánakozva és szomorúan nézi a Lovat. A töredezett, vékony szálú sörényt, a csámpás lábakat, a fakó, gombától foltos szőrt, a kiálló csontokat, az ijedt szemet, ami a falat nézi most is.

- Fogsz te még versenyt futni a széllel, kiscsikó! - fogadkozik magában az Ember - Fogsz te még eperfalevelet kunyerálni a legelőn! Magadtól oda fogsz jönni hozzám és nem kapod félre a fejed, mikor feléd nyúlok, kiscsikó!

Az Ember nézi a Lovat és arra gondol, hogy vajon mikor ütötték meg először. Talán még egészen pici kiscsikó korában? Talán a sötét mocskos zárkában meglökte az embert, mikor vidáman ugrabugrált? Vagy később, talán túl mohón kapott oda az elé vetett takarmányért? De talán ez mindegy is. Már nem számít.

De mégis, a szánakozást lassan felváltja a tehetetlen düh az Ember szívében, amiért a Ló ide jutott, amiért ilyen állapotba került. Közöny, tehetetlenség, érdektelenség, nyílt agresszió - ez nem lehet alapja két élőlény kapcsolatának, különösen akkor, ha az egyik a másikra van utalva. Hogyan lehet tovább lépni innen, ha a Ló számára nem az a természetes, hogy ha fúj a szél, akkor szembe fordul vele, kitágult orrlyukakkal nagyot szippant belőle és aztán ruganyos léptekkel megindul és versenyt fut vele? Hiszen még ügetni sem tud, életében akkor ment egyenes vonalon pár méternél többet, mikor kiszabadult a börtönéből és felszállt a lószállítóra. Megtanulhatja még valaha élvezni, ha a marját vakargatják?

Az Ember fejében gondolatok kavarognak, a tehetetlen gyűlölettől ökölbe szorul a keze, feláll a szalmáról és inkább kilép a boxból, még mielőtt a falat néző állat megérezné és félreértelmezné a dühét.

A Ló óvatosan utána pillant, lassan kioldódik vézna kis testéből a feszültség és arra gondol, hogy ezt megúszta most is...

Kedves Barátaink, Támogatóink!

Bizonyára sokan emlékeztek a mocsai lovak esetére.
Már két éve húzódik eddigi legszörnyűbb lómentésünk bírósági ügye. Nem hittük, hogy megtörténhet az, aminek bizonyítéka sajnos ma a kezünkbe került A komáromi bíróság úgy döntött, hogy a lovak tulajdonosának, aki állatkínzásért másfél év felfüggesztett börtönbüntetést kapott, vissza kell szolgáltatnunk a lovakat....