Magunknak csináljuk.

Mi a fenének olvasok híreket? Megölte, kirabolta, ellopta, éhezik...
Egyre többször, egyre durvábban. Hiéna röhögésű fiatalok járják az utcákat, felrugdosva kukát, hajléktalant. Mások múmia arccal mennek el beteg emberek mellett. Rohadt durva, kegyetlen lett az élet. És azok lettünk mi is. Értem én, hogy szar a helyzet. Minden nap majmol bennünket valaki. A bank, a szolgáltató, a franc tudja ki nem. De azért bocsásson meg a világ, mi is tehetünk róla. Tessék mondani nagyon sokba kerül szólni a mentősnek hogy ne bottal piszkálja a hajléktalant? A nagypofájú majomnak hogy ne fogdossa a szerencsétlen suliba tartó kislányt? A közértesnek hogy ne csapja be az öregembert kétszázzal? Az a holnapi kenyere. Értem én hogy ciki. Meg hogy majd nekem lesz bajom belőle. De könyörgöm, ezért teszik, tehetik meg. Gyávák lettünk. Éljük a búra alatti vegetáló életünket. Aztán hazaérünk és otthon hangosan köpködve mondjuk a magunkét. Esetleg feltesszük vídia véleményünket a netre. Kőkemény mutogatós képek, vagány kitalált arcok mögé bújva. Szégyen. Tudom, persze. Ők erősebbek. Meg féltem a családom. Meg a csillagok állása sem megfelelő. Meg minden. Egyszer valahol láttam Afrikában ahogy az oroszlán megtámadta az öreg, beteg bivalyt. A csorda megfordult és pudinggá pépesítette csóró ragadozót. Talán így. Talán nekünk is ki kéne állni egymásért. Talán akkor jó lenne embernek lenni...