Már nem félek..

Furcsán rohan az idő. Az évek peregnek, eltűnnek a semmibe. Emberek jönnek, kisétálnak, űrt vagy mérget hagyva maguk mögött. És vannak, akik veled maradnak. Változnak, felnőnek, és szinte észrevétlenül beleszövik magukat a lassan vénülő éveidbe.
Sulizok. Mert cerbizni jó. Mindenki sürög, tesz vesz, ügyködik. Ott ovi, lent a törzscerbisek kunsztokkal szórakoztatják, ugratják egymást. A kis úton érkeznek a kocsik, gyülekeznek a szocializációra váró kutyák. Lassan ballagok, tudom hogy lent már a kiképzők várják őket. Sokan jöttek ma. Rémült, bújós jószágok, nagyszájú harcimakik. Épp kérdezem fiamtól hogy kezdhetünk-e, mikor egy ember lép hozzánk. Mosolyogva, barátságos szóval kér segítséget. Van egy hatalmas, elkényeztetett amstaff kanja, aki ha nem tetszik neki valami, hát bizony csúnyán odaharap. Mutatja sebes karját, reménykedve néz ránk. A hatalmas kutya pokol mélységű hörgéssel áll a kocsiban. Körülnézek és magamhoz intem Csabi barátunkat,az egyik leglelkesebb rehabos kiképző tanulónkat. A mese ősrégi. Gazdi kiveszi, én megragadom a füle mögött a nyakát, a fiam beköti a száját, Csabi ráadja a kosarat, leszedjük a kötést és jöhet a foglalkozást. Kezdjük. Kutya kiugrik, én mozdulok, megragadom. Számát sem tudom hányszor csináltam. Ismerős a mozdulat, enyém az évek ereje. Csak egy valami idegen. Az az iszonyú görcs, ami beletép a kutyát markoló tenyerembe. Az a messziről jött üzenet az agyamban, ami szinte ordítja, vesztettél. A csattogó kutya szinte akadálytalanul kitépi magát és őrült izomgolyóként robban a legközelebb állónak, a fiamnak. Halk a ne, amit tüdőm kiprésel, a kétségbeesett nyögés, aggódó sóhaj. Egy pillanat alatt ezer gondolat vágtat át rajtam. Csak őt ne... Ahogy fejem odakapva ordítanék, egy mozdulat megállít tehetetlen őrjöngésem közepén. Egy apró, szinte láthatatlan mozdulat. Ezt nem tanítják könyvek, iskolák nagytudású trénerei. Ez van. Valahol a régi messzeségben született, és száz meg száz kutyázós óra nevelt, sok-sok gyakorlat adott. Szinte lassúnak látszanak a mozdulatok, végtelenségig csiszolt ez a tánc. Pisti egy icipicit elmozdulva fogadta a nekivágódó testet,karját előretartva,két perc múlva már az értetlenül pislogó kutyát szorítva a földre. A többi ment magától. Leroskadtam a padra, csendes dühömben a tehetetlen kezeimet bámulva. Haragudtam rájuk, félelem fogott el. Mi van, ha rosszul sül el ez az egész. Az én hibám. Sötét lett minden, ahogy ismét átfutottak rajtam az események. Aztán beúszott egy apró fénycsík. Azért az a mozdulat ott volt. Hirtelen mosoly szalad át az arcomon. Eszembe jut a döbbenetet követő másodpercek egyetlen biztos pontja. Mindenki rémülten kapkodott, egyedül a fiam mély csokiszín szemében ült valami végtelen nyugalom. És most már tudom. Már nem félek..