"Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen."

/Demjén Ferenc/

Várunk szeretettel!

Holnap is gyertek!

Nem lehet mindenkinek megfelelni, de nem is kell. :)

Az Év Kutyabarát Embere 2015.

Van, mikor az ember elfárad. Van, hogy elege van mindenből. És akkor jön valami, ami felébreszt. Hitet ad. Ti adtatok most nekem új erőt. Több ezer ember állt ki mellettem. Mindennél nagyobb kincs ez nekem. Úgy döntöttetek, hogy én legyek az év kutyabarát embere. Én úgy döntöttem, hogy nekem Ti vagytok az év csodája.

Köszönöm.

Meghalt majdnem félszáz kiskutya.

Ártatlanok voltak. Nem éltek még, nem voltak ember mellett, nem néztek istenként a kétlábúra. Fájdalmasan tépte el a farkasként ordító tűz apró lelküket, füstölve váltak könnyes álommá. És mit kapnak tőlünk? Nem tiszteletet, gyászt. Vádaskodást, huhogást, emberi szennyet.

Ki a felelős? - kérdezik. Megmondom. Mi.

• Akiknél születtek.
• Akik kidobták őket.
• A túltömött menhelyek.
• A csóróság.
• A közöny.

Kicsit álljunk meg. Nézzünk magunkba. És adjunk egy perc tiszteletet a kicsi életeknek. Köszönöm.

Gyerteeeeek! :)

Ő már tudja, neked is megtanítjuk hogyan tanítsd a kutyádat.

Szeretnél egy jól nevelt kutyát, de nem szeretsz korán kelni?
Most itt az alkalom, még van lehetőség csatlakozni délutános csoportjainkhoz!
A foglalkozások 2015. október 24-tól 6 héten át minden szombaton és vasárnap 15-től 17 óráig tartanak.
Bejelentkezés és további infó:
- cerbikutya@gmail.com
- www.facebook.com/cerberoskutyaiskola
- 06 70 372 1973

A kiskutya képzése a szocializációval és a neveléssel kezdődik. Ennek során megtanul közlekedni, elsajátítja, hogyan kommunikáljon fajtársaival, más állatokkal, és főleg: az emberekkel, kicsikkel, nagyokkal egyaránt.

Alapvető engedelmességi szintet ér el, ül, áll, fekszik, és természetesen gazdája hívó szavára mindig hozzámegy. A kertben, lakásban nem tesz kárt, képes arra, hogy türelmesen várjon, ha egyedül marad.

Ha a szocializációs folyamatban zavar keletkezik – nevelési hiba vagy a külső körülmények (kóborlás, éhezés, bántalmazás stb.) következtében – a kutya kezelhetetlenné, agresszívvá, félőssé – egyszóval: antiszociálissá válik. Mit tehetünk ilyenkor?

Rehabilitáljuk!

– Nem tudod, valóban problémás-e a kutyád? Gyere el, és segítünk felmérni! –

Mint esőcsepp az angyal arcán...

Kuporgok egy kábeldobon, a suli üres már, a tanulók hazamentek. Csodát nézek, kicsit értetlenül, tompa, furcsa érzéssel. Velem szemben egy ládában ücsörgő vén kutya a csoda. Most lassan tápászkodik, lépése bizonytalan. Mondta a doki a nyavalyáját latinul is, csak a fene emlékszik rá. Ami megmaradt bennem az annyi, nem operálható, lebénul, meg hogy sajnálom. Csengenek bennem a szavak, kicsit végérvényesnek tűnnek. Mint egy ítélet. Gyönyörű szemei vannak. Megfáradt, csendes, öreg szemek. Csodálatos emberek mentették, valahol Miskolc mellől. Most itt üldögél, nem érti, hogy a fenébe keveredett ide a nyomorúságos, mocskos, elhagyott udvarból. Ki lehet ez az őszülő, szakállas kétlábú, aki néha leveszi orráról azt a furcsa üvegdarabokat tartó drótot, és szipog . Biztos megfázott. Hűvösek már az éjszakák. Ő is fázott sokat életében. Rúgták is, az éhség is régi ismerős. Nézem a vén ebet. Nyomorék. Vén. Műthetetlen...

Mit kezdjek veled barátom? Ahogy gondolkodom, a kutya szemében lassan megjelenik egy könnycsepp. Nem, nem sír hangosan. Néma vád az értelmetlen keserűségekért. Az éhkoppért. A rúgásért. Mindenért , ami nem járt volna neki egy igazabb életben. Feltápászkodom. Emeli fejét, vicsorog csorba, hiányos fogaival. Hátha

Kedves Bubu mániások!

Rengetegen jeleztétek, hogy szeretnétek személyesen talizni a vén gyapjassal. Mivel ez elég megterhelő lenne patinás szervezetének, ezért kitaláltuk. BUBUBULIT hirdetünk!

2015. szept. 20-án (vasárnap), találkozhattok Bubuval a Cerberos kutyaiskolában. 17 órától fogadja barátait. Hajrá BUBUBU!

Esemény

Van egy ország..

Szégyellem magam. Soha nem gondoltam volna, de szégyellem, hogy itt élek. Itt, ahol nincs becsülete a kornak. Ahol egy leszolgált élet jutalma egy csavarhúzó a bordák közé. Ahol öreg kutyák soványan, bénán próbálnak elcsúszkálni a hóhéraik elöl. Megint egy öreg. És még nem tartunk sehol. Lassúak vagyunk.

Nincs hely. Egy szemét aljas világban nem elég az igyekezet. Belenézek a szemébe, és nem tudok mit mondani. Mit mondjak? Hogy ne haragudjon rám? Hogy nem tudok még többet menteni? Hogy őt még elhozom, de a holnapit már hagyom az emberi patkányok áldozatának? Ásó, kés, csavarhúzó? Vagy az éhség,a rüh,esetleg egy autó?

Mit mondjak? Hogy szégyellem,hogy egy barbár országban élek és tehetetlen vagyok?

Előzmény:

Az unoka itt még kezekkel...

Tisztelt Tóth Krisztina!

Nem tisztem (tudásom sincs hozzá), hogy verset kritizáljak. Nem is teszem.

Van viszont pár fura gondolatom az Ön versével kapcsolatban, melyet szeretnék megosztani Önnel.

A pitbullról írt fergeteges műre gondolok. Valószínűnek tartom, hogy Ön a büdös életben nem találkozott ezzel a fajtával. Sorolhatnám előnyeit, erényeit, szépségét, de nem teszem. Mi, akik láttunk már ilyen kutyát, ezt tudjuk. Inkább arra szeretném felhívni a figyelmét, mekkora kárt okoz gyermekeinkben, unokáinkban az Ön remeke. Mert hülyeséget irkál. És emberek ezreinek munkáját, millióinak barátját gyilkosozza le. Kérem gondolkozzon el ezen. Maradtam tisztelettel

Akarom...

Talán egy éve már, mikor ültem egy tárgyalóasztalnál, velem szemben két nagyhatalmú potentát vigyorogva nézte, hogy kínlódva magyarázom, miért ne lődözzék ki a kutyákat gazdájuk mellől. Jópofiztak, összenéztek, látszott szívük szerint kidobatnának onnan. Kifelé jövet az utálat kaparászott a torkomban, tehetetlen gyilkos dühömben robogtam autómmal anyámék felé. Az út mellett egy kutya feküdt, csak néha próbálta felemelni fejét. Fékeztem, odaszaladtam hozzá. Öreg, zsemleszínű eb volt, mocskos, véres bundáját megritkították az évek. Kicsit megmozdult, el akarta vonszolni magát. Szeme vak, orrából vér szivárgott. Ej, öreg, gondoltam mi fenét kóborolsz itt az úton egyedül?
Ujjaimmal óvatosan végig tapogattam darabokra tört öreg testét. Sovány volt, tele ragadós bogánccsal. Tudtam, elindult már a nagy úton, és ami emeli fejét, az már csak a búcsúzó akarat. Lehuppantam mellé az út szélén, és csendesen mesélni kezdtem neki. Meséltem egy szép helyről, amit csak azért építenek, hogy a hozzá hasonló vénségek méltósággal tudják leélni kevéske megmaradt életüket. Aztán csend lett. Mindketten befejeztük. Én a mesét, ő az életét. Akkor már tudtam, megcsinálom. Eltelt egy év, és megérkezett Bubu. Csontváz teste imbolyogva álldogált a suli füvén. Nem látott, félt. És én neki is meséltem. Már másodszor, egyforma érzéssel. Megígértem neki is, úgy mint annak a másiknak a véres járdaszélen. Hát kérem. Ezennel belevágunk a "fedelet a vén tekergőknek" projektbe. Mert tartozom nekik. Azt mondtátok írjak könyvet. Megírom. És minden fillért, ami bejön belőle azt egy Cerberos Ezüst Évek nevű otthon létrehozására ajánlom fel. Egy könyv, egy tégla. Ha kell, koldulok, lopok, mindegy.

Megcsináljuk. Értük. Veletek.

Talán..

Valamikor a puszták koronázatlan királya volt. Öblös hangja megrezegtette a tanya udvarát, elgondolkodásra bírva a rosszban sántikáló embert, állatot. Hatalmas bundájában élő vigyázója volt az ember tanyájának. Néha kapott valami maradékot ebéd gyanánt, de legtöbbször maga kereste betevőjét az elpusztult csirkék, birkák között. Nem bánta, mert övé volt a pusztai szél, a hóvihar hideg fehérsége, a szabadság. Telt az idő, és egyszer arra ébredt, hogy szeme nem látja tisztán a vidéket. Furcsa fehér tejszerű szivárgott belőle, és szúró, viszkető érzés kényszerítette állandó dörzsölésre. Attól a naptól kezdve megváltozott az élete. A fiatalabb kutyák, de még a rókák is ellopták előle a dögöt, a koncként elé vetett csontokkal pedig már nem bírt az öreg, csorba fogsor. Gyengülni kezdett, csapzott, sovány teste lassan éltetője lett a férgeknek. Kívül-belül rágta a paraziták hada. Aztán egyszer az őrjítő viszketés hajtotta vakarózás közben kihullott az első maroknyi szőr. Ez volt az a pillanat, mikor tudta, eljött az ideje. Látta már sokszor az öreg kutyák utolsó perceit. Jön az ember a baltával, és vége mindennek. Utolsó fizetség egy leszolgált életért. Bujkálni kezdett, kerülte a szemeket, meghúzta magát. Lassan lenyúzta az összes szőrét a kín, a gyilkos viszketés. A meztelenség felfedte csontra aszott testét, melyen itt-ott már legyek rágta sebekben vígan dorbézoltak a nyüvek. Érezte, ahogy élve eszik maradék életét. Ez a vég, gondolta, és már nem is volt olyan ijesztő gondolat az ember a baltával. Lassan, vakon, megadóan ballagott a tanya felé. Aztán megtorpant. Egy apró, ősi hang csilingelt fel benne alig hallhatóan. Nem ezt érdemli. Ő, aki királya volt birodalmának, nem adhatja meg magát. Harcolj! - mormogta magának. Menekülj, élj! - szólt a lelkébe ültetett örök parancs. És a roppant akarat legyűrte a nyüvektől, férgektől csontvázzá szikkadt testet. Útra kelt. Ágak verték gennyben fürdő szemét, legyek kínozták meztelen testét, de ő baktatott tovább. Hajtotta a büszkeség, az ősi harci tűz. Nem feladni, menni. És ment. Sokáig botorkált, míg egyszer ismerős szagot érzett. Istálló. Bevonszolta magát, és méltóságteljesen készült a halálra. Itt az út vége - gondolta. Nem láthatta annak az embernek a rémült arcát, aki az elhagyott istállóba lépve megpillantotta őt. Nem látta a némává jegesült iszonyatot, a hitetlenkedő, gyomrot szorító sajnálatot.

Telt-múlt az idő, és újabb emberek jöttek. Itt a baltás – gondolta -, és utoljára menekülni próbált. Nem volt esélye. Most - gondolta -, mikor elkapták, megfeszült testtel várta a mindent szebbé tevő iszonyú csapást. Nem jött. Bebugyolálták, egy nagy ládába rakták, és életében először nem a saját gacsos lábain útra kelt. Vitték kézben, kocsival, kapott vizet, és még valami nagyon finom, puha valamit is, amit rágni sem kellett. Virslit szereti, hallotta az egyik embertől. Hm. Virsli. Ez nagyon jó zsákmány. Öreg, fogatlan komondornak való eledel. Utazott tovább. Bizony el is szundikált mire végleg megállt az autó. Furcsa helyre került, tapogatták, nézegették, dünnyögtek felette. Aztán betették egy nagy kényelmes vacokba. Később szurikat kapott (nem is fájt ám egy kemény, öreg fickónak), és sokszor enni. Mondjuk elég keveset! Nem szabad többet, mondták. Fájni fog a hasad. Micsoda kényes városi pudlinak nézik... Egy igazi kominak nem fáj a hasa. Főleg ételtől... Fürdő is volt. Mondjuk azt nagyon utálta. Megpróbált csontos fenekét tolva kimászni a fehér vályúból, de legyűrték. És még nevettek is rajta. Tiszteletlen embertacskók. Lassan nem viszketett a bőre, a férgek elpusztultak, eltűntek. Emberek jöttek hozzá, beszéltek neki, simogatták meggyötört testét. (Némely galádok még a feje búbján lévő négy szál szőrt sem átallották hegyesre pödörni.) Egy napon aztán feltűnt valami. Foltokat látott. Fényeket. Mozgást. Tompán ugyan de biztatóan. A bőrén pihés szőrök bújtak. Hosszú-hosszú idő óta most érezte, hogy él. Elégedetten szundikált. Álmában újra a pusztákon járt. Öblös hangja megrezgette a levegőt. Tudta, álom. De egyszer talán...

A Cerberos Állatvédő Egyesület védence Bubu. Oldalukon kísérhetitek végig sorsát.

 a 13600 szám hívásával, majd a 31 tárcsázásával vagy
SMS üzenetben a 13600 számra küldött 31-es számmal 250 Ft-tal támogatsz minket.

Gondolkozz...

Meghalt egy kutya. Ismertem, jó barát volt. Futott, játszott, megállíthatatlan volt. Imádták egymást a gazdival. Mint minden terrier, éhezte a mozgást, élete a kihívások napi legyűrésével ünnepelt. Aztán egyszer tragédia történt. Az egész napi meleg okozta zsibbasztó tétlenség után futni, úszni mentek. Izmai szomjasan nyelték a futás métereit. Neki ez semmi. Tonnákat húzott, súlyokat cipelt. Neki ez volt a boldogság. Most is rákerült a súlynyakörv, de ez csak dísz volt neki. A vízhez érve meg sem várta, míg gazdi leszedi az örvet, bevágtatott, és nem merült fel többet. Tragédia. A gazdinak, nekünk. De másnak két perc hírnév. Igazolása a " harcos állatszeretetnek". Feljelentjük, dörgött az állatvédelem. Pusztuljon a gazdi, hörgött a nép. Bizonyíték nélkül. Tények nélkül. Mint a vadkutya falka csipkedtek darabokat abból az emberből, aki mélyen gyászolja barátját. Elűzték a netről, keserű könnyeket idézve a fájó tragédiájára. Nemsokára elkészül a boncolás. Szinte biztos vagyok benne, agyérgörcs, vagy szívleállás. De az már nem számít. Csak az a fontos, hogy vélt tudást, hatalmat mutogatva megtiportak egy szomorú embert. Mer’ ugye egy közepes szőrű kutya bundája kb. kétszeresét szívja magába, mint az áldozaton lévő súly. De ez csak gondolkodás.

Sajnálom Viki. Részvétem.

Talán...

Orvos, hőség, értetlen arcok, sajnálkozó tekintetek. Kora reggeltől tartó ámokfutás. Gennyes szemek, fogatlan száj, rohadó bőr, csöpögő, nyüvektől nyüzsgő sebek. Ócska autó, ami nem indul, defekt, sóherság.

Aztán remény. A rendelő biztonsága, hitet adó profizmusa. (Film a vizsgálatról.)

Haza, ruha mosógépbe, mi zuhany alá. Lassan lecsendesedik minden. Fáradtan nézem a netet. Szurkoló emberek,hit, biztatás. Egy vén ebért, vak, vérző pislákoló életéért. Szorul a torkom. Van aki a szülinapi pénzecskéjét küldi, van aki a saját kutyáival szurkol. És persze a kritikusok. A tudorok, akik még egy platán levelet sem mentettek soha. De a lényeg a többiek. Bububa már csepeg az infúzió. Nem fáj a csikorgó kín. Talán évek óta először.

Mi pedig szurkolunk neki. Sokan.

Biztosan lesz róla  történet is. Most csak ennyi. Kommentár nélkül...

(Előzmény:

Jött az üzenet, legyengült, rossz állapotban lévő kutyát kellene megmenteni. Egy bejelentés a sok közül. Utána érkezett a kép is...
Tapasztalt, sokat látott állatvédőknek gondoltuk eddig magunkat. De ezen a ponton belénk fagyott a szó.
A prioritást azonnal megkapta, félredobva mindent és mindenkit indultunk érte. Falusi tanya, a kuvaszt az istállóban keressük. Bár már képen láttuk, ahogy feltápászkodott a sarokban és elkezdett menekülni, ismét nem találtunk szavakat, csak döbbent tekintettel néztünk egymásra. Ilyen nincs, ez nem lehet a valóság, ez csak egy rossz álom....
Szegény pára bár nem lát rendesen, közel 3/4 órán át menekült, istállóból ki, kerítésen át, vissza a tanyára, vissza az istállóba.. Végül sikerült elkapni a félelemtől remegő testét, mely súlyban töredéke annak, amennyinek lennie kellene. Ezután a boxban összekuporodva várta, mi fog most vele történni. Még nem is sejti, hogy örökre megváltozott az élete, már nem kell elbújva várnia a megváltó halált....)

https://www.youtube.com/watch?t=17&v=cxlkQ4DWqUU

Angyalok nélkül nincs mennyország..

Meleg van. Bambán üldögélek a gépem előtt, gondolataim elcsavarognak egy kellemesebb elképzelt világba. Tisza part, dunai kövek, árnyékos fák, szolid sör, mely glugyogva pancsolja nedvesre porzó torkomat. Arcomon a félnótások bamba vigyorával tocsogok az elképzelt paradicsomban. Halk csippantás rángat vissza a fojtó irodai valóságba. Üzenet. Nézem a küldőt, és már tudom, hogy az elképzelt Kánaánt hosszú időkre száműznöm kell a fejemből. Borsodi kolléganőm nem szokott játék felhívásokat küldeni. Ha onnan jön hír, az sok munkát, vaskos káromkodást, dühöt, fojtogató órákat jelez. Nem értem, hogyan bírja ez a törékeny lány ezt a terhet. Félve nyitom meg a levelet, és az első szónál tudom, nem sok mosoly maradt mára.

- Segíts! - szólt az üzenet.

Ujjam bátortalanul tapogat a csatolt képek kibontása felé. Utálom ezt az érzést. Ez egy olyan zsákbamacska, ahol csak azt remélhetem, hogy talán nem a legszörnyebb a nyeremény. Bőszen kattintgatok, aztán lassan szorosra feszül a szám, mikor kibontakoznak a képek. Idősödő német juhász látszik rajtuk, megfáradt tartással. Ezüstre dermedt arccal, furcsa nézéssel hányja szememre emberi voltomat. Háta közepétől csendesen rohadó, kopaszra gyalázott gennyes, levedző pucérsága belém rekeszti a levegőt. Cigi után kaparászok, agyam kattog a következő lépéseken. Lépni kell. Intézni. Nincs idő elkeseredni, most fontos a gyorsaság. Csak az a furcsa valami ott az öregedő szemekben. Ismerem, láttam már, csak nem ugrik be hol, mikor. Talán egy másik életben, egy gyilkos világban.

Kollégáim pörögnek, fuvar, doki, hely. A szokásos. Lassan alakulnak a dolgok, forog a kerék. Már van idő megtudni a történetét. Szokásos. Alkoholista gazda, közömbösség, bőrféreg, demodex, élve rohadás. Talán korunk legaljasabb mocska a szeretet nélküli, szürke, monoton közömbösség. Öl embert, állatot, pusztít nemzetet, népeket. Mindenki okos, ítélkezni kész, ha nem a saját dolgáról van szó. Fene tudja, hányadik cigimet rágom elkeseredésemben. Közben szinte elvarázsolt makacssággal vizslatom a képeket. Láttam már, tudom, ezt a megalázottságában szégyenlős, valaha büszke tekintetet. És már tudom. A balkáni háborúban láttam hasonlót, mikor részeg hordák szórakozásból levetkőztettek öreg embereket. Az ő szemükben tompult így szégyenné az évek büszkesége. Pőreségükben kiszolgáltatott, megalázott életek. Mint ez az öreg eb. Közben szaladnak az órák, haladnak a dolgok. Lassan eljutok oda, amit az első pillanattól fogva legjobban féltem. Kire bízzam a vén huszárt? Embertelenül sok dolog lesz vele. A napi többszörös kezelések, törődés, munka, hit... Ezt csak a szent bolondok bírják. Vagy az angyalok. Hoppá! Én ismerek angyalokat. Nagy titkom, végső kártyám, csepp csodám az a két lány, aki szinte teljes névtelenségben gyógyítja, óvja azokat az állatokat akikről már szinte mindenki lemondott. Bizonytalan mozdulattal küldöm nekik a beteg vénség képét. Tudom, hogy tele vannak, sokszor már a saját egészségük rovására gondozzák a betegeket, öregeket. Nem telik bele tíz perc, válasz jön a kimondatlan kérdésre.

- Mikorra tudjátok hozni? - szól a felmentő, levegőt adó üzenet. Jupiii! – kiáltom, és furcsa kis örömtáncba kezdek. Miután megnyugtattam mindenkit, hogy nincs vesegörcsöm, nevetni kezdek. Ej, vénség, van még remény. Hát még erre a nyomorult, csendesen rohadó öregre is három angyal vigyáz. Kata, aki megmentette, Réka és Renike, aki meggyógyítja. Azért szép ez a világ.
Telt az idő. Aztán kaptam képet az öreg harcosról. Pihés új szép szőr ruhájában üldögél peckesen. A szeme pedig ragyog. Tisztára csókolták az angyalok...

Miért?

Intézkedek. Telefon, net, füstjel, postagalamb. Pénz kell. Hely kell. Fuvar, befogadó. Minden más van. Pörgök, intézkednek a kollégák. Közben nézem a képet. Miatta van a nyüzsü, az igyekezet. Egy szomorú szemű kutya van rajta. Gyulladt sebek borítják, fáradt beteg testét élve eszik a nyüvek. Sietni kell. Pénz, hely, fuvar. A mentési szentháromság.

Könyörgök, kunyerálok, rimánkodok. Lassan sikerül.

Emelem a telefont, indítani a fuvart, mikor rápillantok az üzeneteimre. Egy szó. Egy csendes, visszavonhatatlan, végérvényes szó. Meghalt. Kezemből kicsúszik a telefon. Vesztettünk. Megint. Remeg a szám széle.. Mi lett a világból? Meghalt, segítség nélkül. Mert nincs hely. Mert nincs pénz. Harcolunk nap mint nap. Emberek elkeseredetten vonszolják mentettjeiket. Könyörögnek segítségért, és nem felel nekik senki. Itt milliók mennek az állatok véréből műmellekre, terepjárókra, nyaralásra. Szervezetek mentenek nemlétező kutyákat, szellemmacskákat évtizedek óta. Az állam épít mindent, ami nem kell, látszat szervezeteket támogat fillérekkel, kiszúrva a közvélemény szemét. Ejnye hát. A francnak erőlködünk. Minek?
Csak. Mert kell. Sajnálom kutyus. Elkéstünk. Tiéd már a futás boldogsága, a szeretet csendje. Már a tiéd. Én pedig csendesen szégyellem magam.