Könnyű vagy ember...

Majdnem elütöttek. Csak úgy. Miért ne? A furcsán gusztustalan csicsás terepjáró nemtelen, kortalan sofőrje megteheti. Mert gazdag. Vagy annak hiszi magát. Övé a világ. A spanja jól fekszik valahol. Dől a lé. Mit érdekli, kin gázol át...

Egy vidéki történet. Egy mai sikoly. Életkép, Magyarország. Kerítés mellett vitatkozó, könyörgő emberek. Állatvédők. A kerítés másik oldalán közömbös arcú alkalmazott. Rázza fejét a kérések hallatán. Telnek a percek. Percek, amik cseppenként lopják a szaros, véres, hányásban haldokló fekete fiatal kutya életét. Egy talicskában hanyagul a szemétdomb mellé tolva vívja a csendes kínnal, görcsökkel, tüdőt, gyomrot tépő, parázsló utolsó perceket. Egy napja. Egy egész, ordító, keserves napja. Ma kapták a bejelentést a kollégák, hogy tegnap megmérgezték. Várják a rendőrt, hogy a törvény szavával megkaphassák a megalázott, meggyilkolt állatot. Ekkor megcsördül a flegma ember telefonja. - A főnök megengedi, hogy kihozzam - mondja. A gazdag ember kegyet gyakorol. Kitolja a talicskát, beletaposva a szürke földbe a taligából lassan cseppenő vért, szennyet, halált. A kutyát azonnal segítő kezek tapogatják, betakarják, miközben csendes szipogással nyelik a könnyeiket. A sötét, fájdalomban megtört szemekből ordít a hangtalan kérés – segítsetek -! Nincs mit tenni. Ezt a csatát nem lehet megnyerni. A doki készíti az injekciót. A lehető legnagyobb segítséget. Aztán már csendesül a fájdalom. Egy gyönyörű lélek útra kél. Nem érdemeltük meg őt. A homályosodó szemekben ott a búcsú legnagyobb ajándéka, a köszönet. Elmarad már a mocskos talicska, az udvar, a gazdag ember pökhendi érzéketlensége. A kiszálló sóhaj a legtisztább vád. Még egy emlék, még egy keserű éjszaka. A segítők elmorzsolják könnyeiket. Menniük kell. Sok a dolog, a néma segélysikoly. Valahol egy gazdag ember már el is felejtette ezt a kis bosszantó helyzetet. Megy, mert kell a pénz. Még csicsásabb kocsira, nagyobb medencére.

Megigazítom harminc éves kabátomat, és beülök kis ócska autómba. Mégis mi vagyunk a gazdagabbak. Miénk a sötét, beteg szemek utolsó köszönete. És tudom, egyszer, valahol lesz egy mérleg, gazdag barátom, amiből nagyon fog hiányozni ez az utolsó köszönet. Akkor majd hallasz egy hangot - "Megmérettél és könnyűnek találtattál"