Várj rám, és megyünk tovább...

Nem jól alszom. Egy keserv az éjszaka. Hol fáj valamim (mindenem), hol furcsa rémálmokban látok, nem hívott vendégeket. Most is hatodszor kepesztetek ki a konyhába, rágyújtani, vizet inni. Nudli ilyenkor álmos paprikafejét himbálva totyog velem. Leborulok ágyamra ismét, várom ritka vendégem, az alvást. Valahogy elszunyókálhattam, mert vastag vattaködön keresztül hallom, hogy a kutya szöszmötöl a szobában.

- Bobó, fejezd már be - mondom, és hirtelen visszatérek a valóságba. Nem Bobó. Ő nincs már. Elment, máshol jár évek óta. Fájdalom szalad a mellkasomba, nehéz a levegő. Barátom, hiányzol.

Sok-sok éve már, mikor egy napon furcsa üzenetet kaptam. Menjek másnap egy ismeretlen címre, segítenem kéne. Nem örültem, az üzenet küldője garancia volt a várható balhéra. Nagynevű hadura volt az akkori éjszakai életnek. Sráckorunkban még együtt snóbliztunk a téren, de azóta sok év telt el. Másnap pontos időben ácsorogtam a zsigulim mellett, várva a történéseket. Hirtelen három kocsi állt meg és nem szép emberek lepték el a környéket.

- Gyere - tette vállamra kezét meghívóm, és elindult a kocsija felé. - Emlékszel mikor gyerekfejjel elvertek a rendőrök, és te akkor sem mondtad hogy én csináltam a balhét? - Hogy a francba tudnám elfelejteni a csillagszóró, bőrrepesztő sallereket... Szó nélkül benyúlt a kocsijába, és a kezembe nyomott valamit. - Csak mert mindig kutyamániás voltál - nevetett rám, majd elhajtottak. Akkor beszéltem vele utoljára. Két hét elteltével a híradóból tudtam meg, hogy tőle már soha nem kapok semmit.

Mikor magam maradtam, szemügyre vettem ajándékomat. Homokszínű,gombszemű pit gyerek. Alig nagyobb az öklömnél. Nyakában örvként egy vastag arany karlánc.

- Na kisöreg, veled meg mit kezdek? - pislogtam rá, miközben bekászálódtunk a kocsiba. Értelmesen nézegetve ücsörgött az anyósülésen. Hogy nevezzelek, gondolkodtam, mikor az ebecske két rövidet röfögött, és ez a hang kísértetiesen hasonlított a bobó szóra. Légy Bobó,vigyorogtam. És elindultunk.

Megszámlálhatatlan napot, utat jártunk be együtt. Tanítottuk egymást, és azt kell mondanom nekem volt a több leckém. Beengedett a csodálatos világába.

Oktatott nyelvet, gerincet, bátorságot, büszkeséget.

Ha pecázni akartam menni csak ránéztem a cuccokra, ő már ott ült az első ülésen és vigyorogva várt. Vigyázott a fiamra, hűséges türelemmel üldögélt az asztalom alatt miközben dolgoztam. Teltek az évek és észre sem vettem, hogy egyre fehérebb az arc ami visszanéz az asztal alól. Egyszer aztán már nem várt a kocsiban. Sokat aludt, sokszor nehezen járt. De a barátság maradt. Majd két évtized telt el azóta, mikor az első alkalommal indultunk útnak. Aztán egy nap elment. Úgy ahogy élt. Rozogán ugrált vigyorgó arccal a vacsinak, majd hirtelen összeesett. Itt hagyott.

Ülök a konyhában, bámulom a cigifüstöt. Életében az embernek csak egy ilyen igazi barátja lehet. Hirtelen hideg kutyaorr hoz vissza ebbe a világba. Nudli vigasztalva nyomja vödör fejét az arcomba. Elnevetem magam. - Tudom kiskutyám. Ismerem a titkot.

Tudom hogy valahol vár rám, és akkor megint együtt megyünk tovább...