Talán majd egyszer…
Mikor megszületett, mint apró gombóc semmit nem tudott az életről. Evett, játszott, tanult. Lassan nődögélt, mikor egy nap eljött Ő. Nagy volt, meleg hangú, tetszett neki. Bizalommal szaladgálta körül, fenekét rázta, vékony hangon ugatott. Ő mosolygott, és nagy kezeivel felemelte a kiskutyát. És elindultak. A csepp kutya és a korosodó ember. Attól a naptól egymás mellett ballagtak hosszú éveken át. Megismerte Ő párját, akit magában csak Őanyunak hívott. Megszokta a kis lakást, a zörgő dobozt amibe mindig bementek, hogy az lassan felvigye őket az emeleti kis lakásba. Őanyu finom vacsorát adott neki a hosszú séták után. Szaladtak az évek, Ő már csak botra támaszkodva bírta a sétát, Őanyuhoz pedig sűrűn járt az a halk szavú, komoly ember, aki csendes fejcsóválással korholta az öregeket, ha elfelejtették bevenni azokat a rossz szagú bogyókat. A séták egyre lassabbak lettek, Ő egyre görnyedtebben hajolt botjára. Magán is észrevette, hogy nehéz már felállni, kevesebb a levegő, és bizony sokszor kiesik szájából a labda. Nem értette mit jelent, mikor Ő egyszer azt mondta valakinek, bizony ő már öreg, elmúlt tizenkettő. Aztán egyszer egy éjjelen kapkodásra ébredt. Őanyu sírva telefonált, izgatottan totyogott. Emberek jöttek, és valami furcsa taligán elvitték Őt. Csend lett, üresség. Furcsa feszült ideges üresség. Az öreg, kopott kampósbot magányosan dőlt a falnak, labdája mozdulatlanul ücsörgött a polcon. Reggel Őanyu vitte le sétálni. Szomorú volt, szeme könnyes. Még a labdát sem vitték. Aztán mikor a pár lépcsőhöz értek ahol Ő mindig segített neki, bizonytalanul megálltak. Vártak, míg jött az akinek az a szemtelen spánielje van, ő segített felkepesztetni. Mikor felértek a csepp lakásba, még hallotta, hogy Őanyu szipogva telefonál. Aztán csönd lett. Öregesen, nyögve heveredett helyére, közben azon gondolkodott, mikor jön már meg végre Ő. Fogja botját, és lehet hogy labdáznak is egy kicsit...
Karácsony volt. Hideg, szürke. Idegesen mantráztam az elfelejtett tennivalókat. Huhú hát még senkinek nem vettem semmit, kajánk is gyérül van. Fene a nyakamat, mindent elfelejtek. Megint csöng ez a rohadt telefon is. Idegesen szólok bele, csak mikor meghallom az öreges hangot, akkor szégyellem el magam. - Tegnap meghalt a férjem - mondja. - Itt maradt a vén kutyája. - Nem tudom levinni, segítsen. Csendesen ülök a kocsiba, indulok az öregért. Nemsokára már ott ücsörög a hátsó ülésen. Méregetjük egymást. Ősz arc, homályos szem. Süt róla a bizalmatlanság. Durcásan üldögél. Nem szeret. Miért szeretne? Egykedvűen veszi birtokba új helyét. Nem csóvál, nevére elfordul. Hagyjam békén. Én nem vagyok Ő. Teltek a napok. Nem változik semmi, kerül, lenéz. Elkeseredve nézegetem, tanácstalan vagyok. Aztán egyszer csoda történt. Kennel takarítás közben kiment a bokám. Boton sántikálva jöttem-mentem, mikor beállt mellém. Csendesen ballagtunk együtt rövid sétákon. Néha odapillantott, de nem engem nézett. Mindig csak a botot. Egy idő múlva labdáztunk is picit. Öregesen, megfelelő komolysággal. Még két évig lehettünk barátok. Pesten voltam mikor kaptam a hírt, haldoklik. Siettem haza, de előbb még megálltam egy kopottas, öreg emeletes háznál. Kértem valamit egy könnyes szemű idős nénitől. Ő botját. Mikor eltemettem az öreg kutyát, mellé tettem. Mert az az övék. Hátha szükség lesz rá ott abban a másik világban. Ővel.
