Elviszlek oda ahol már fájnak a napok...

Elnéztem. Nagyobb a szemem, mint a szám. Szegény apám jut eszembe, mikor a kenyérvéget komótosan becsomagolva, tisztelettel elrejti a táskájában. Jó lesz holnapra.. Hol van az az öreg táska? Apu sincs már. Csak a szavai maradtak bennem. A kenyér Isten mosolya az embernek. Kicsit bizonytalanul hajítom ebédem maradékát az étkezde púposra tömött kukájába. Van benne minden. Kolbászdarab, zsömle, talán mintha egy paprikát is láttam volna sárgállani. Kocsiba ülve egy rossz érzés kerülget. Nem élesen, inkább zavaróan. Nem jó ez így. Eldobáljuk azt ami másnak kincs. Sokáig gondolkodom, míg egyszercsak tudom mi a bajom. Éljük az életünket, bezárva a saját biztonságos falaink közé, nézzük a tévét, veszekszünk a gyerekkel, görgetjük napjainkat. Tudod mit? Gyere velem. Zárd be a lakásodat, kapcsold ki a tévéd. Ne félj, nem megyünk messzire. Minden itt történik szinte melletted. Hoppá, már itt is vagyunk. Üres ház, elhanyagolt kert. Nemrég még jobb világ járt errefelé. Az udvaron négy kutya élte egyszerű falusi életét. Aztán autók jöttek. Felpakolták a szegényes motyót, kulcs fordult a zárban, és eltűnt örökre a család. A négy kutya elsőre még nyugodtan szimatolt, nem értették ugyan, de nem aggódtak. Aztán ahogy telt az idő, úgy futkostak a kapu felé, idegesen, izgatottan. Nem csikordult a zár, nem zörög a lábos. Csak a csönd a régi. Furcsán, félve jött a másnap, és nem változott semmi. Csak az új vendég, az éhség lett egyre marcangolóbb, rettenetesebb. Előbb elfogytak a rég eldugott csontdarabok, majd a víz poshadt bele a vályúba. Telt az idő. Ették már a gyér füvet, szalmát, kavicsot. Néha esett az eső, akkor hasukat vízzel lefetyelték tele. A vékony zsírréteg már rég leolvadt, hátukat görbére rántotta az égető éhség görcse. Szemeikben óráról órára tompult a fény. Aztán az egyik feladta. Lelke halk fájdalmas nyüszítéssel szakadt ki a csonttá soványodott kis testéből. A másik hamar követte. Ketten maradtak egymásnak ebben a szürke közömbös világban. Egyszercsak kinyílt a kapu. Emberek jöttek, takarót, ételt hoztak. Másnap megint jöttek, és elvitték mindkettőt. Orvoshoz, gyógyulni. Talán majd valamikor gazdájuk is lesz. Igazi. Akkor már tompul a gyilkos fájdalom emléke. Én hiszem.
Ugye barátom, nem baj hogy elhoztalak ide, a kínok udvarába? Hiszen itt van melletted. Nem messze tőled...