A kerítés nem korfüggő avagy Rezső és a költözés.

Ez sem tegnapi történet, de felettébb tanulságos. Egy szeptemberi napon, miközben töpörtyűs pogácsámat csócsáltam, megszólalt a bejelentős telefon.

Öreges hang dörmög bele, érződik rajta az idegenkedés a technika ezen vívmányától. Újmódi huncutság.

- Maguk azok az állatos rendőrös mentősök? Tiszteletlen vigyorral a fejemen helyeselek.

- Tunnának segíteni? Hátra kéne pakolni Rezsőt. Tavaly még megpenderítettem magam is, de mán nem megy. Jövő héten belépek a nyócvanötbe, nehezen zegernyélődik mán az ember.

Miközben a pogácsa gigámon keresztbe álló töpörtyűreszlijétől fuldokolva lefirkantottam a címet, letette az öreg.

Zegernyélődjünk Rezsőt penderíteni, mondom a kollégámnak. Ez egy csöppet meglepi, de felkészültségét jelzi, egy pillanat alatt elkészül. Kocsi, vágta, világvége. Ez út nem ez az út, de már közel járunk. Megállítunk egy szemmel láthatólag helybélit útbaigazításért. Öt perc és célnál vagyunk. Apró pici házikó, rendezett udvar, tébláboló tyúkok. És egy nagy bozontos kutya. Rezső, mondtuk egyszerre. Kiabáltunk, vártunk, az öreg sehol.

- Te, mondom kezdjük becserkészni Rezsőt, legalább azzal nem kell cücögni, ha megkerül a gazda.

- Penderítsük meg - mondta a kolléga, villogtatva újdonsült tudományát. Nem tűnt nagy feladatnak, az eb békésen álldogált az udvaron. Mondjuk nem értem miért nem csalta az öreg kajával oda ahova akarta.

- Mán meg mit akarnak a kutyámtól? Felnézek, és meglátom a gazdát. Rögtön áldott emlékű Fekete István Matula bácsija ugrik az eszembe.

- Jöttünk Rezsőt penderíteni.

- Haha, ez nem a Rezső! Ez Sára!

Ezen elmerengtem egy kicsit. Sára egy kb. negyven kilós kan, akkora zacsival mint egy tescós szatyor.

- Miért Sára - bukik ki belőlem.

- Hát mer' mikor ráordéntok, úgy néz rám, mint a kocsmárosné mikor hitelt kérek, na azt híjják Sárának.

Lássuk Rezsőt hápogom, és közben fáj a hasam a visszafogott nevetéstől.

- Ehun van ni -  mondja és kinyit egy nagy fa ajtót. Az a Rezső! A sarokban ácsorogva békésen rágcsálódik egy akkora kos, mint egy kamaz billencs.

- Höhő - mondom, és rögtön kiáll belőlem a röhögés. Apró gonosz szemeivel nézeget minket, közben izgatottan toporog. Nem vagyok birkaszakértő, sőt még életemben nem harcoltam eggyel sem. És nem is Rezsővel szeretném elkezdeni. Adjunk neki répát, jut eszembe. Arcom határozottra igazítom és kiadom az utasítást.

- Répát a gonosz teremtménynek! Később, mikor az elválasztó fal tetején üldögéltünk, immár biztonságban, megállapodtunk abban hogy ez a módszer a pancseroknak való. Én megyek szemből mondja a kollégám, te meg oldalról letepered. Biztos vagy benne? - kérdezem. Mégiscsak egy birka, hangzik a válasz. Ő kettő, én három méter repülés után úgy döntöttünk, hogy ez is pancserság.

- Huncut ez, velem is mindig ezt csinálja - dörmögi bajusza alatt az öreg.

Nem húzom tovább, két óra harc után helyére került Rezső, mi pedig egy hét múlva már alig bicegtünk, sőt én már fogni is tudtam valamennyire. Aztán jöttek más ügyek, koptak az emlékek. Kollégám megnősült, elköltözött.
Teltek az évek, egyszercsak látogatóm érkezik az irodába. Messzire sodródott volt kollégám látogatott meg. Beszélgetünk, idézgetünk emlékeket. Aztán egyszerre kirobban belőlünk a nevetés. Tudod, a Rezső...már nem bírnánk vele. Megzegernyéltek az évek.