Szeretlek Apu..
Nézem a mély beesett szemeket,a meggyötört arcot. Apám fölé hajlok és kétségbeesetten próbálom kifürkészni állapotát.
Hallgatom anyu csendes mondatait, szinte nem is értem szavai értelmét. Tüdőgyulladás, láz, félelmetes szavak. Lassan leülök és a kezembe temetem az arcom. Nehéz, nagyon nehéz. Lassan ötven éve ő nekem az aki tanított, példát mutatott, segített megértenem ezt a mocskos életet . Mikor kicsi voltam ő mutatott bogarat,pillangót,madarat,világot Ő mesélte el hogy az életet tisztelni kell,hogy ne tűrjem a bántást és ne bántsam a gyengét. Kézenfogva mentünk moziba, matinét nézni, és akkor mi voltunk a vad indiánok. Aztán repültek az évek. Nagyobb lettem, és ő egyre csendesebben figyelte, hogy térek le arról az útrol amit ő mutatott nekem. Szigorú lett, házsártos, később tehetetlenségében szótlan. Én pedig jártam az éjszakát, az utcát, a kocsmát és a tereket. Hordában mentünk mindennek ami elénk került. Vad voltam és nagyon erős. Félelem nélkül másztam bele életveszélyes verekedésekbe, nem érdekelt ha megszúrtak vagy megütöttek. Hajtott a vér, a nagyképűség.
Egy éjjel különösen nagy csata után hazafelé ballagva észrevettem hogy a kabátomat végigvágták jó húsz centi hosszan. Megelőzendő anyám ijedtségét és apám veszekedését, levettem és a kukába dobtam. Ezzel letudva az ügyet kirámoltam a hűtőt és falni kezdtem. Még az elején jártam mikor a hátam mögött megszólalt apu. Gyere, mondta csendesen, és rápillantva a kabátomat láttam a kezében. Na csak ez hiányzott. Hallgathatom órákig a szentbeszédet. Dacosan mentem utána, várva a veszekedést. Halkan szólalt meg és szavai szinte belenyomódtak az agyamba. "Hiába kérnélek hogy élj normális életet,úgysem tennéd meg. Így csak annyit kérek, bármit csinálsz, előtte gondolkodj. És mindig gyere haza egyben." Aztán valami olyant mondott amit még soha nem hallottam tőle. Az apám,a kőkemény, szigorú apám halkan maga elé mormogta " szeretlek kisfiam". Nem. Nem változtam meg. De attól a naptól fogva mindig gondolkodtam, mérlegeltem és vigyáztam. És megint egy nagy ugrás.
Eltelt vagy harminc év. Ott állok a kórház folyosóján vizsgálatra várva. Apu már csak járókerettel tud csoszogni mellettem. Vizsgálati eredményekért jöttünk. Az az alattomos kór ami rohamosan lopta értelmét, mozgását, szavait , most megmondja a nevét. Futkosok a papírokért, jövök megyek. Néha rápillantok, ellenőrzöm mint egy kisgyereket. Aztán mikor rápillantok az öreg arcra, elfutja a szememet a könny. Olyasmit látok rajta, amit még soha. Félt.
Zavartan megtöröltem a szemem és belekaroltam. Itt vagyok, apu.Lassan hazaballagtunk, majd segítettem lefeküdni. Fáradtan, halkan szólt, és életemben másodszor hallottam tőle, "szeretlek". Rövid idő után a gyilkos betegség teljesen bezárta elméjét, mozdulatlan némaságra ítélte. Ennek három éve. Három éve harcol a lelke, szelleme, testi börtönében. Nagyon sok idő. Anyám panasztalan szeretete, unokái csendes mondatai kísérik napjait. És most is harcol
A tüdejét égető forrósággal,a lázzal, az ismeretlennel. Felkelek, odalépek hozzá és a fülébe súgom azt amit nyomorult életemben sok ezerszer el kellett volna mondanom.
Szeretlek Apu.
