Majd megmutatom...

Készülődök. Furcsa, megmagyarázhatatlan, feszült mozdulataim nem is az enyémek. Bánt minden. A fények, hangok, még Nudli kutya aggódó totyogása is idegesít. Gyűrött az ingem. Anyu meglátja, és csak némán csóválja majd fejét. Nyakkendő. Utálom. Hogy kell? Áttekerem, lehúzom ,begyömöszölöm, kész. Nem jó. Tisztára mint Macilaci. Mégegyszer. Elkések. Tuti elkések. Pénz, iratok, minden megvan. Hol a bicskám? Búcsúztatóra mi a fenének bicska? Mert kell. Minden tisztességes férfiembernek kell egy bicska, mondta valamikor apám, mikor kezembe csúsztatta a piros svájci bicskát. Nagy kincs volt, drága holmi. Mikor aztán megtalálom, mint öreg barátot simítom végig kopott nyelét. Eddig bírtam. Bámulom a kést, és zokogva mondogatom - apu, ne, apukám... Ma elengedem őt. Lesz virág, rokonok, barátok. De ő nem lesz már. Erőt veszek magamon, készülődök tovább. Hol a cipőm? Megvan. Jól becsomóztam egy zacskóba, nem tudom kibontani. Ösztönös a mozdulat,nyúlok a bicskáért. Ügyetlen a kéz, ha nedves a szem, vacakolok, mikor lelkem mélyén megszólal egy hang.

- Várj, megmutatom - hangzott sokszor gyerekkoromban. És egyszerű lett a tűzgyújtás, a faragás, a fütyülés, és a szalonna sem esett le többet a nyársról. Ősi volt a mozdulat amivel kanyarította a kenyeret, húzta a vizet.
Tátott szájjal néztem az apró csodákat,míg egyszer kiszaladt belőlem a kérdés.

- Honnan tudsz te ilyen sokat?

- Édesapám mutatta - hangzott a félmosolyos válasz. Igaz, századok tapasztalata, tudása megy tovább. Múltba veszik honnan jön és senki nem látja ki lesz az utolsó akivel kihal a tudás. Apáink tapasztalata fiaink segítője.

Jaj, tényleg elkések, virág,beszéd, biztos elfelejtek valamit.. Mire a lakáshoz értem már többen sürgölődtek,segítettek. Nyakam kicsit behúzom, korábbra ígértem magam. Anyu készülődik, lassan feketébe borul az apró, ősz asszony. Istenem, de nehéz is bármit mondani. 55év mit együtt éltek, nélkülözésben, sok munkával, hittel, bizalommal, szeretettel. Most is szigorúan végigmér, és bevallom, átfut rajtam az a gyerekkori érzés, mint mikor lógtam a suliból. Átnézek mindent. Rendben. Gyors kávé, két pogácsa. Hoppá!
Pogácsa finom. Még kettő. Enikő sütötte, fiam kedvese.(Rossz kölyke, meg sem érdemli ezt a lányt, tényleg jó a pogi).

Mindenki csinál valamit, csak ne kelljen egymásra nézni, ne kelljen még elindulni. Hiszen akkor végérvényesen lezárul életünk egy nagy fejezete. Pisti fiam, akinek a vállán volt az egész szervezés, most is cipel, sürög. Nehéz ez neki is, tudom. Szerette nagyapját. Lassulnak a mozdulatai majd rám néz.

- Nincs nálad egy kés? - kérdezi, egy madzagra bökve a kezében. Adom a bicskát, nézem, hogy csinálja. Elmosolyodom, és számból apám, nagyapám, dédapám szól hozzá.

- Várj,kisfiam megmutatom...

Apám emlékére.