Ezer színes kép...

Pár éve már, hogy valahová mentemben (vagy jöttömben) sikerült parkolót találnom egy szép,fákkal teli, kicsi térnél. Siettem mint mindig, szinte futtában próbáltam rágyújtani. Öreg barátom szikrázott, krákogott, de lángocskát nem vetett. Kifogyott a benzin - korholom feledékenységem, miközben zsebre süllyesztem a használhatatlanná vált eszközt. Körülnéztem, hátha látok valakit akitől tüzet kérhetek. Érdekes páros kerül a látókörömbe. Két ember vitatkozik. Az egyik ordít, a másik csendesen odavet néha pár szót. Emberből vagyok, tehát kíváncsi. Odaballagok, figyelem a vitát. Az egyik negyvenkörüli, öltönyös (olyan konfekciós, műszálnyakkendős, kamu üzletember féle) piros fejjel, zsáknyi tokával, hordó hassal. A másik hetven feletti, kopottas ruhában, ragasztott sztk keretes szemüvegben. Nem szólok, csak nézem. A pirosfejű ordít, az öreg halkan válaszolgat. Várok, hátha rájövök a vita lényegére. A dagadt felháborodásában megragadja az öreg kopottas kabátját, ami hangos reccsenéssel végigreped.

- Engedd el - sziszegtem, és éreztem, ez nem lesz az ő napja.

- Miért? - röfögi felém.

Most, hogy mert vagy harminc évvel öregebb és negyven kilóval könnyebb mint te. Aztán rövidre zárom.

- Mert megmarkolom a tokád, és ráhúzom a homlokodra - súgom kedélyesen.

Elmegy, magában puffogva.

- Tíz éve még helyreraktam volna - mondja az öreg, szakadt kabátját nézegetve, simogatva, hátha eltűnik a repedés.

-  Mi volt a gond, fater, mit hisztizett a fókafejű? - érdeklődöm vigyorogva.

Tetszik az öreg, önérzetes, kimért mozdulatai, tiszta kék szeme azonnal a rendes emberek kategóriámba sorolja.

- Szögeket vert a fákba, cetliket rakosgatott rájuk - bólogat mérgesen - én meg kihúzgáltam. Szeme csibészesen villan.

- Igyunk egy fröccsöt - invitálom, rámutatva a sarki borozóra. Órákig beszélgettünk fákról, időről, politikáról. Csendesen csörgedezett belőle a keserű panasz, a mindennapok valósága. Az apró nyugdíj, a drága gyógyszer, a negyven éve lelépett feleség, az azóta nem látott gyerek. Egy élet. Fájdalmak, ütések, pénztelenség.

- De van ám nekem kincsem is - mondja, felragyogó szemmel - gyüjjön megmutatom.

Kíváncsian követem a papát picurka, kopott, de makulátlan kicsi lakásába. Belépve csodálkozásra nyílt a szám. A falakon százszámra voltak képeslapok,a világ minden országából.

- Gyűjtöm, én így járom a világot - hangja elérzékenyült, büszkeség zörög benne. Nézegetem, egyre-másra tűnnek szemembe az ismerős helyek. Nevetve mutatom, merre mit láttam, hová sodort idáig ez a furcsa élet. Az öreg gyerekes kíváncsisággal figyelte minden szavam. Mire észbe kaptam késő este lett.

- Ha van ideje jöjjön már el, meséljen már - kérlelt az öreg. Belenéztem a vén szemekbe, gyermeki kíváncsisággal várta válaszom.

- Jövök - bólintottam megértve fontosságát a kérésnek. Másnap felpakoltam. Kutattam régi képeslapokat, néhány használható ruhát apu cuccai közül. Hónom alá csaptam egy üveg bort,és elmentem mesélni földekről, népekről, furcsa helyekről. Ahogy telt az idő, rutinná vált ez a félévente ismétlődő beszélgetés. Most is készülődöm. Bor, pogácsa megvan, indulhatok. Üres a parkoló a kis térnél, sietek a pici lakás felé. Rég láttam öreg barátomat, hiányzik már. Kopogtatok. Az ajtó nyitására görcsbe szorul a kezem az üveg nyakán. A küszöbön egy ismeretlen, jólöltözött korombeli férfi áll.... Jaj,ne, őt ne! - kong a fejemben a gondolat. Mondom reszkető szájjal miért is jöttem.

- Édesapám - szólt hátra az idegen - magát keresik.

És jött az öreg. Kiöltözve, boldogan.

- A fiam! Megkeresett - büszkén mutatva az idegenre. A belőle áradó tenger boldogság könnyet cseppent a szemembe. És mesél, nevet, hangja tiszta, örömtől csengő. Lassan kibontakozik a filmbe illő történet. Az öreg felesége nagy szerelmében míg szökött a férjétől szeretőjével, a gyereket bevágta egy otthonba. Felnőve kiment Ausztráliába, és onnan kerestette eltűnt édesapját. Véletlen, hogy rátalált, és most eljött érte, együtt mennek majd a messzi világba, csodát lesni, mesét élni. Sokáig beszélgettünk, eljött a búcsú ideje. Tudtam többé nem látom. Meghatódva fogtuk meg egymás kezét. Telt az idő, peregtek a hónapok.
Elmúlt egy év. Anyunál nézegetem a postámat. Kezembe kerül egy képeslap. Messziről jött, ismerős a táj. Megfordítom. Nagy öreges nyomtatott betűkkel egy mondat van rajta, hangosan olvasom, vén barátom hangja cseng a fülemben.

"Pistám, szebb ám mint a képeken"