Menni tovább...

Nem is régen még gondterhelten ücsörögtem, és elgondolkodva nézegettem Rezgő Fatert és Makkát.

Csodák nincsenek mormogtam, és szinte tehetetlenül simogattam a két kis megszeppent öreg árvát. Nem éreztem jól magam, mert hittem, tartozok valakinek aki már messze jár, hogy a földön maradt kis családjának otthont, kényelmet, biztonságot szerezzek. Ment az idő, szaladtak a napok. Egyszer csak történt valami.

Egy üzenet jött, egy fény csillant. Szeretnék befogadni a két gyámoltalant. Eleinte félve, de aztán egyre biztosabban éreztem, ő az. Soha még ekkora várakozással nem lestük a napok múlását. Aztán elérkezett. Rezgő Fater örömmel üdvözölte a leendő gazdit (fene az ősz pofáját, úgy otthagyott, mint a sicc.) Papírok, beszélgetés, mosoly. Aztán a búcsú, elindultak.

Furcsa, mély örömöt érzek, csöpp fájdalommal. Jó utat apró vándorok. Nézem a zsebkendőnyi kis helyet, néha ránézek a pamlagra. Furcsán üres minden. Aztán hirtelen nevetni kezdek. Eszembe jut a zsíros kenyér, a bejárati ajtó, a mókás ősz pofácska. És világosan érzem, tudom, nem nevetek egyedül. Valahonnan a felhőkön túlról velem nevet Mamika. Boldog, mert tudja, vigyáznak a törpe ebre és a durcás cicára, addig míg újra nem találkoznak egy másik, szép helyen. Kicsit nedves szemmel írom most ide ... CSODÁK MÉGPEDIG VANNAK!

Írta: Joó István