Ülök a sulin. Nem vagyok éhes. Nem nézegetem a lányok kajáját. Most nem. Fájok.

Őrületesen, nyilallóan, parázsforrón égnek a csontjaim. Egy egy mozdulat felér egy életrajzi regénnyel.

Mozdulnék, de 1983 nem engedi. Három darabba tört térdem szinte vigyorogva emlékeztet egy éjszakára a keletinél, ahol akkori baráti jugoszláv vendégmunkásokkal történő huncut civódásunk nyomaként most ülve maradok. És mesél a többi seb, kopás, törés is, eddigi unalmasnak nem mondható életem emlékei. A bunyó, a csibészség, a kocsik, Afrika, balkáni háború. Morogva ücsörgök.

A többiek ilyenkor türelmesebbek velem, néha megsimítják a vállam, sokszor azt veszem észre, aggódva nézegetnek felém. És ez jó. Meleg érzés a csípős hidegben. Azt is tudom, hogy nem tudhatják, nem érthetik mit jelent a mozdulatokra eltorzuló száj, a kiszakadt fájdalmas nyögés. Szerencsére. Az ő életük már békés. Isten vigyázza, hogy az is maradjon! Ezen bambulok még egy kicsit, mikor hirtelen kérdés röppen. Kihozzuk neked valamelyik rehabos kutyát szocizni? Már a számon a keserű válasz, melyben inkább egy járókeretre tartanék igényt. Aztán eszembe jut valami. Betonnak lejárt a soros antibigyó kúrája. Megnézem az öreg legényt. Hozzák. Mit hozzák??? Ő hoz. Mindent. Embert, asztalt, széket. Ez egy fekete szőrös dömper. Tele jóindulattal, erővel. Még van pár perc szociig, addig üldögélünk, nézegetünk. Felmászik mellém a kukkoló kábeldobomra, és éjsötét szemével követi az eseményeket. Néha ötletszerűen csutakossá nyalja a fejem. Nevetek. Kell. Mókás jószág.

Ballagjunk, mondom. Nyögve emelkedek, mikor félúton megállít egy apró, vékony hang. Ismerős. Az akarat hangja, mikor legyőzi a fájdalmat. A nyilallásé, ami átcikázik a testen, és késként áll az agyba. Villan a felismerés. Ketten harcolunk az indulás szabadságáért. A kutya és én. Csak ő erősebb. Már újra ott a szemében az a másolhatatlan szeretet, amivel az emberre néz. Végigfuttatom a kezem a sokat szenvedett testen.

Szétharapott ízületei, szétroncsolt, deformálódott csontjai égnek. Néha rántaná el magát, mikor ujjaim az élő fájdalomhoz érnek, de mormogásomat hallva engedi tovább a vizsgálatot. Szó nélkül huppanok mellé, és fejemben kavarognak a gondolatok. Még én nyekergek??? Én magamnak éltem az életem. Magamat törtem, daráltam. De ő? Más pénzéért, undorító passziójáért hordja a rettentő batyut a kínt.

Tudod mit, nézek rá. Ma nem szocizunk. Üldögélünk, nézegetünk és beszélgetünk. Nehéz idők ezek. Jön a tél, a hideg. Meleg kéne neked barátom. De közben már jelzi a telefonom, hogy egy másik csonttá soványodott szerencsétlennel vágtat kórházba a kocsi. Neki kell a hely. Azt kapával verték fejen, sos befogadó kell neki... És mi maradunk. A két veterán a lassan előbújó gyenge őszi napfényben...