Adtatok már mini kutyára csepp ruhát? Nahát kérem nem egyszerű. Utoljára a Rubik kockára néztem hasonló indulattal. Hogy lehet, hogy egy nyüves mini pulóver állandóan változtatja a méretét,nyílásait,helyzetét? Mikor megpróbáltam belegyömöszölni Fatert, hol a feje jött ki a lába helyén, hol eltűnt egy luk, és csak a csontos segge állt ki a zokniszerű öltözékből. Nagy nehezen végeztem, és lihegve néztünk egymásra. Kicsit nagy a gönc. Kicsit nagyon. Úgy néz ki az öreg, mintha egy közepes medve bundáját rántotta volna magára. Na mindegy. Marad. Van valahol kisebb is, de én el nem kezdem újra a dzsiudzsicut. Lefelé baktatva még az járt a fejemben, hogy el ne felejtsem feltűrni, mert becsurog a pisi a ruciba. Csörög a telefon, öt másodpercen belül már jogászkodok, szaktanácsot osztok, szóval a rutin. Közben elgondolkodva nézem, hogy a Fater telepakolja a rucit kinevezve azt mobil Toi toivá. Ááá ordítok, repül a telefon, aztán a gönc. Benne a rakomány. Rezgő Fater meg csak les meglepett arccal. Vágta vissza. Ruha fel, vágta vissza. Kocsiba be, uccu iroda.

Ott felvesszük Éduát (őt szánom arra hogy műtét utáni szállításnál rögzítse a roskatag ebet), és robogunk tovább. Időben érünk a Városligeti Állatorvosi Rendelőbe. Tele a váró, csak úgy nyüzsög a sok beteg jószág. Fater megszeppenve ücsörög a lábamnál. Szuri következik, visítás, szemrehányó tekintet, majd elkábulva eltűnik az ajtó mögött. Ücsörgünk. Várunk. Cigi. Szájt rág. Cigi. Morgás. Cigi. Dokinéni kijön, és sorolja. Öt fog, egy dagi, két golyó. És Édua ölében ott a vén harcos. Kicsit kornyadozva, de töretlenül pislog a világba. Be a kocsiba, vágta vissza. Útközben Édua felvisít
Meghalt, meghalt visszhangzik az autóban. Ijedtemben majdnem beleszálltam az előttem totyorgóba.

Ja, nem, csak elaludt megint, szólt a halkra nyugodt hang. Verejték csorog a szemembe. Ezek megölnek. Megérkeztünk. Felcűg a negyedikre. Lenyugodva lehuppanok a kanapéra. Jajjj, a kajája. Csak csirke mellet ehet megfőzve, felkockázva, cseng a fülembe a doktori ukáz. Vágta üzlet. Vissza négy emelet. Ebbe beledöglök. Konyha, svájci bicska, kislábas. Úgy kockázok, de úgy, hogy a Jamie Oliver nyálat csurgatna a konyhapultra. Nem is szólva arról a másikról a Gordonról, aki akkora suttyó, hogy ha nálunk ott a hétbenyócba előadná így magát, akkor már csak egy sorozatban játszhatna, mentősöknél gumi gyakorlóbabát. Közben elkészült a csirkeleves á lá én. Fater alszik. Még mindig. Telnek az órák. Lassan ébredezik.
Még rogyadozik, tántorog

Aztán visszafekszik. Aggódva fekszem le. Szurkolok. Hajnal felé apró körmök ütemes kopogására ébredek. Kis szöszmötölés, majd enyhe röfögés hallatszik. Aztán csámcsogás. Ízlik a főztöm. Minden rendben, gondoltam. Aztán elaludtam. Talán mosolyogtam is egy kicsit álmomban.

Írta: Joó István