Furcsa az élet.

Az ember mindig vár valamire. Hol erre, hol arra. Most épp a hatósági dokira. Ügy van. Az elkövető magyaráz,a rendőrök hallgatják. Én a lehetőséget lesem, hogy legalább egyet bele tudjak rúgni, hogy ne lássa senki...

Autó fékez, frissen kipattan belőle egy fiatalember. Ő a hatósági állatorvos. Kezet nyújt, egyenesen a szemembe néz. Szimpatikus. Elgondolkodva néz rám - mi már dolgoztunk együt t- mondja. Ühüm, gondolom. Biztos emlékszem rá. Reggelente még magamnak is köszönök a tükörben, olyan arcmemóriám van.     

- A kis bull terrier - emlékeztet. Elszántan bólogatok... Fogalmam sincs - bököm ki.

- Azt a szegényt biztos altatni kellett - komorodik el. Már a kocsim felé baktatok, mire eszembe jut, miről is beszélt. Hónapokkal ezelőtt az irodában készülődtem egy megbeszélésre, mikor Panka aki a bejelentéseket nézegette, felpattant és az ajtó felé vágtatott.- majd hívlak - kiáltott, és már el is tűnt az ajtóban.

Aki ismer tudja, nagyon érdekes fejet tudok vágni zavaromban. Már a kocsiban ért a hívás

 - Itt meg itt vagyok, erre tudnál kanyarodni? - szólt a kérdés. Nem tagadom, kíváncsi lettem. Vajon mi az a szitu amiben rutinos kollégámnak segíteni kell? Egy gyártelep kapuja volt a megadott cím. Késésben voltam, futtában mutatkoztam be a jelenlévőknek. Köztük volt a szimpatikus doki is. Miután megtudtam, bent már a rendőrök intézkednek, minden rendben megy, mentem tovább. A kutyát még nem is láttam.

Miután végeztem a tárgyalással, épp hívni akartam Pankát, mikor megszólalt a telefon. Rápillantottam és tudtam, nagy a baj. Kedvenc orvosunk hív.

- Igen - szólok bele.

- Be tudnál jönni a rendelőbe? - szólt a kérdés.

- Persze - mondom csendesen, és keményen összeszorított szájjal a rendelő felé veszem az irányt. Vannak dolgok az életben amit nem lehet megszokni. Ez közéjük tartozik. Ítélni életet vagy halált. Hogy küzdünk a végsőkig az életért, sokszor erőn felül, vagy engedjük el oda ahol már nem fáj semmi... Gyűlölöm a csendes biccentést, a halk szavakat. Tudom, napokig, évekig kísért. Miért én? Miért nekem? A választ is tudom. Ezt csak én tehetem. Nem adhatom másnak az emlékeket,az utolsó pillantást,a csikaró bűntudatot.

Amint beérek a doki siet felém. Kérdőn ránézek, csendben megrázza a fejét. Beléptem, szóra nyitott szám lassan becsukódott. A vizsgáló asztalon állt valami, ami talán valamikor kutyának született. Egy élő, fájó seb, rothadó arccal, kíntól görcsbefordult lábbal. Talán bull terrier volt valaha. Most egy roncs, egy rém... Ezzel meg mi történt? A történet rövid. Valaki egy telep őrzésére vásárolta. (bull terriert!)
Ott a mocsok,a bolhák allergiát okoztak, ez többszörösen felülfertőződött, élve rohasztva el szerencsétlent... A lábaiban sipolyok, amikből genny szivárgott az asztalra. Nyilt a szám, engedjük el, akartam mondani. Valami furcsa hang megállít. Halk nyüszítés. Ahogy a kutya felé nézek, megüti a szemem valami. Panka keze, ami a kis rémet támogatja, furcsán meg megrándul. Arca nem látszik, lehajtott feje eldugja előlem. Csak azok a lassú cseppek amik az asztalra hullanak, jelzi, hogy sír. Vigasztalva fordulnék felé, mikor a megkinzott kutya felemeli a fejét, apró szemeit rámszegezve topogni kezd. Mint az igazi bullok, akik örülnek valaminek. A toppantásokat a lábából szivárgó véres genny fájdalma sem tudja visszatartani. Nézem a szemeit, Panka lehajtott fejét. Torkomban lassan enged a görcs.

- Megpróbáljuk - mondom. Talán isten megszánja ezt a paprikafejű furcsa szerzetet. Panka feje lassan felemelkedik, már látni könnyben ázó szemét. De van benne más is. Öröm, remény, talán egy kis boldogság.
Hosszú harc volt. Ahogy tisztultak a sebek, ahogy lassan gyógyultak a sipolyok,nőtt az apró pihe szerű szőr. És mikor Damita fejhangú ugatása zeng a folyosón, vagy mikor Pankával együtt éneklik a közös dalukat (megjegyzem borzasztó hangjuk van). Igen, győztek. Ők ketten. Hm.  Arcomon mosollyal fordulok a még mindig szomorúan ácsorgó fiatal doki felé. Ja, Damita? Köszönjük jól van. Gazdát keres..