Háromazegyben...

Valami hiányzik. Biztos voltatok már így. Fogalmam sincs, hogy mi, de legbelül az apró manó csiklandoz. De jó lenne... De mi lenne jó? Biztos parányka. Ínyenc módján cuppogok, felidézve a mennyei zamatot. Nem ez az. Közel van, de mégsem. Ahogy bambulkodok, hirtelen felszínre kerül a rejtélyes érzés. Kávé! Kávéhiány! Ez az. Csoszogok az iroda pici konyhája felé, miközben sorolom a kávézásom főbb akadályait. Például nincs kávéfőzőm. Meg kávém se. Van viszont, "háromazegyben" mágikus porocskám. Löttyintek hozzá egy kis melegvizet a csapból és kész a nirvána. Elégedett nyikogással ereszkedem az ósdi fotelembe, kezemben az ütött-kopott piros bögrémmel. Arcomon vigyor, öt perc pihi.

Miközben műanyag kávémat szürcsölöm, gondolataim vágtatnak vissza az emlékeim homályába. Előtűnik anyuék régi konyhája, a fehér gáztűzhely, az apró gomba alakú kávéfőző, apu fehér kávés pohara, minek széléről már elkopott az aranycsík. A pici kávéfőző mérgesen pöfögve, szortyogva köpködte a fekete levet, miközben a kicsi konyhát betöltött a meleg kávéillat. Békéje volt a percnek, mosolya a családi szertartásnak. Sokszor veszekedtek velem, mert a közértben a nagy darálóból nem csapkodtam ki a legapróbb kávészemcséket. - Mert mindig futsz, kapkodsz,szólt az ítélet.

Íze volt ezeknek a perceknek. Jó volt együtt lenni a meleg,kávéillatú kicsi konyhában.
Lassan kortyolom csészém aljáról a kihűlt "háromazegybent". Valahogy picit keserű. Mint ez a mostani világ. Én még jól jártam. Emlékszem a régi kávékra...

A csend...

Ólomlábakon vánszorgott az idő. Az izzó napsugarak fénytűkkel szurkálták, perzselték a szomjas növényeket. Mikor egy-egy résen át megtalálták a kutya pucér bőrét a levelek között, fájdalmában mélyebben húzódott a bokrok alá. Rovarok zümmögtek, hangyák rótták véget nem érő munkaútjukat. Minden él, lélegzik, teszi a természet adta dolgát. Az öreg eb is része a körforgásnak, hiszen az elmúlás is feladat, az utolsó lecke a végső csengetés előtt. Szégyenét, sebeit, aszott, pucér testét elrejtette a bokor. Elege volt már az egészből. Tűrte a fájdalmakat, az éhezést.

Az ősi múlt, a rideg kemény évszázadok alakították ilyenné a fajtáját. Harcoltak farkassal, rablóval, átéltek éhínséget, aszályt,pusztító időket. Rengeteg ősét háborúkban ölték meg, mikor a rászabott kötelességgel védték a tanyát, nyájat a rabló katonáktól. Büszke nép a komondorok népe. Rettegés nélkül szállt szembe a fagyos viharral, és a jószágrabló bitanggal. Vérében zakatol az ősi parancs, a kötelesség. Még most is ez tartja életben. Élni, menni, szolgálni kell.

Lassan délutánba pereg az idő, és a vén, beteg feltápászkodik, talán utoljára. Csoszogva, botladozva viszi magával átkos szégyenét. Tudja, nem lesz holnap. De a ma még a harcé. Harc a méterekkel, a fájdalommal, az őrjítő meleggel. Aztán majd jön valami békés, nyugtató, csendes semmi. Lehajtott fejjel szippant egy nagyot a még midig forró levegőből, nekifeszül az útnak. Szinte öntudat nélkül botorkál be egy elhagyott istálló nyitva hagyott kapuján.

Megáll, megremeg, és lassan a földre rogy. Nem látja a testével felkavart apró porpöfetegeget a levegőben. Sötét lett minden, csak zihálva pumpáló oldalán látszik, még él.
Folyt köv.

Csak még egy kicsit...

Az éjszaka csendesen telt. A levegő hűvösebb lett, és néha egy kis szellő is borzolta a fákat. Volt igaz némi zörgés, szöszmötölés a szomszéd bokorban, de ahogy jött, úgy múlt el, és utána csend lapult a szomjas ágak között. A nyomorult nagy kutya érezte, nemsokára felkel a nap. Tudta, hogy a könyörtelen forróság tovább gyengíti és a nap sugarai korbácsként csapja, égeti megkínzott testét. Elbújva akarta tölteni a nap legkínzóbb részét, mélyen behúzódva a bokrok alá ahol nagyobb esélye van ennek a napnak az átélésére is.

Tovább nem gondolkodott, hiszen nem adatott meg neki a jövőbe látás képessége, egyébként is a dolgok jelenlegi állása szerint nem nagyon volt mibe néznie. Talán már holnapja sincs. Vizet kell találnia, tápászkodott fel lassan, reszketőn. Tudta, ha élni akar, innia kell. A kiszáradás, ez az alattomos gyilkos, szinte észrevétlenül szívja ki maradék életszikráit, és ő ezt nem hagyhatta. Legbelül, mélyen valahol az ezer kín, megcsalatás, fájdalom sötétje alatt pislákolt benne a lélek törékeny, repdeső, halvány pici mécsese.

Egy sötét, nyomorúságból teremtett keserű óceánon imbolygó eltűnőben lévő leheletnyi élet. Nehezen felállt, és a könyörtelen ágak csapkodásán keresztül elindult, hogy valahol, talán egy régi kiszáradt patak mélyén találjon egy korty büdös, mocsokkal teli vizet. Meleg lett, és ahogy tántorgott, egyre több vérszívó csatlakozott az aszott vén eb testét gyötrő férgekhez. Elkésett szúnyogok, korán kelő legyek ölték, szívták vérét. Nem tudni honnan volt neki, de ez kínzóit nem érdekelte. Tették amit a természet könyörtelen törvénye kiosztott számukra.

A vak óriás botorkált tovább, makacsul, érthetetlen elszántsággal. Néha megállt, orrát magasba emelve olvasott a környező világ üzeneteiből. Hirtelen ledermedt, mélyet szippantott, és miközben agya elemezte a szagok számára alapvető sorrendjét, izgalom fogta el. Vizet érzett. Kicsit gyorsabban baktatott az eddigiekhez képest. Most már tudta, nincs tévedés. Ez víz. Mégpedig friss, nem az a poshadt, áporodott bűzös lé, amit mostanában találni szokott. Nem tudhatta, honnan is tudta volna, rövid ideje annak, hogy egy vízszállító lajtos kocsi sofőrje, talán lustaságból az útmenti árokba engedte a megmaradt terhét. Szerencséje volt. Száraz nyelvével mohón lapátolta szájába a friss, hűvös, életmentő vizet. A nap közben apró felhőként szippantotta, párologtatta a kicsi pocsolyát. Meleg lett, és a beteg kutya vackot keresve behúzódott a sűrű bokrok közé.
Folyt köv.

Kedves segítőink!

SOS szükségünk lenne acélsodronyra futók kialakítása miatt.
Ha van otthon és nincs már rá szükséged, vagy tudnál venni nekünk most nagyon jól jönne!
Szeretnénk még 3 futót kiépíteni, hogy 3 kutyust áttudjunk venni!
Ha tudnál ebben segíteni írj a cerbikutya@gmail.com -ra.

Bankszámlaszámunk:
17000019-12738063-00000000 (AXA Bank)
IBAN: HU72 17000019-12738063-00000000
Swift code: MAVOHUHB Volksbank Hungary

1%-os adószámunk: 18024492-1-42

Köszönjük!

Ahogy kezdődött..

Augusztus van. Lassan ereszkedik az este a borsodi mezőkre. Csendesedik minden, a nappali meleg még rátelepszik a vidékre, vegyülve az este fullasztó porával. Az emberek hazaértek már, kérdezve, mi a vacsora, ezzel is jelezve a nap végét. A tyúkok elültek, és az istállókból is csak néha hallatszik a tehenek hangos szusszantása. A róka most indul éjszakai vadászatára, reménykedve hogy az éber házőrzők nem rázzák meredt véresre rőt bundáját. Furcsa körforgás ez. Nap-nap után küzdenek az életért, miközben igazából minden időóra ketyeg az elmúlás felé.

Sötét lett, lassan már csak halvány körvonalak látszanak, elrejtve annak a furcsa rémalaknak a szörnyű, szemet kínzó képét, aki nyomorultul, vakon botorkálva, cél nélkül vonszolja magát előre. Valamikor nagy volt, és királyi.Tanyát őrzött, már látványára is hátrált a rosszban sántikáló ember, állat. Régen volt. Most nappalra elbújik a bokrok, cserjék közé, így nem égeti a kíméletlen nap, tovább kínozva elgyötört testét. Bőre csupasz, gennyesre marta a rüh, a bőr alá fúródó apró férgek milliói. Vak szeméből genny szivárog, messziről vonzva a gyötrő legyek hadát. Csontjai kiállnak, koponyájára, bordáira ráhűlt a bőr. Egy élő mementója az emberek érzéketlen világának. Szinte hihetetlen, hogy az a csepp szikra ami még ezen a világon tartja, vinni tudja előre. Dobog még az a rossz, öreg szív, levegőért zakatol a beteg tüdő. Tántorogva, mindennek nekiütközve kaptat tovább, talán maga sem tudja, miért, hová. Csak a makacssága hajtja előre. Néha megáll, szimatolva próbál egy kis poshadt, a melegtől opálosra színezett vizet találni, de csak a por lepi el cserepes orrát, taplóvá száradt száját. Nincs már más célja, mint megérni még egy reggelt, még egy napot.
Folyt köv.

Hát igen. Izgulok, na. Pár nap múlva elkezdődik valami. Évek makacs fogadkozása,tervei, álmodozása. Félve mondtam annak idején, szinte suttogva. Kéne egy kis hely. Meleg kuckó. A véneknek. És mikor egyre többen mondtuk, mindenhonnan nyúltak a segítő kezek. Hihetetlen volt, felemelő. Aztán jött az emberi gonoszság. Elpusztított sok értékes dolgot, mit emberek adtak, hogy elérjük álmunk.

Felálltunk. Csikorgó foggal, néha könnyes szemmel. Segítettetek. Nem voltunk egyedül. Hittel, szeretettel néztetek ránk. Igen, és most pár nap múlva elkezdjük. Nehéz út lesz míg elkészülünk.

Bubu, Maci, Igor, Walter, Smylei és a többiek már izgatottan készülnek a nagy napra. Hiszen értük van. Lenyúltatok, felemeltétek, magatokhoz szorítottátok őket, kikre nem figyelt senki. Köszönjük, hogy vannak még emberek, és van még emberség. Tehát kezdjük. Veletek. Ha támogatni szeretnétek pár vén eb nyugdíjas évecskéit, hajrá. Tudjuk hogy megcsináljuk. Ne felejtsétek, ha könyvet rendeltek azzal is támogatjátok az EZÜST ÉVEKET!

Kicsi láng

Otthon hagytam a gyújtómat. Fene tudja mi történt velem, hiszen megszokott, öreg darabkája életemnek. Kutatom, számba a bagóval, amiből folyamatosan pereg a megszáradt dohány. Megint nem csuktam be a dohányos doboz tetejét, és tessék, most döglöttpuhára kornyadozik a cigim. Öregszem. 

Sebaj, keresek itt az apró pici lakásban valami elfelejtett műanyag kacat tűzcsiholót. És nincs. Egyre mérgesebben turkálok, mormogó kitartással, lassan fél órája. Semmi és megint semmi. Telik az idő, pirosodik a fejem, és már venném kabátomat, hogy vegyek egy átkozott gyújtót a boltban, mikor szemem megakad a mini konyha egyik szegletében megbújó gyufán. Talán ha ötvenszer ránéztem keresés közben, de annyira rég használtam a tűzgyújtás régi szerszámát, hogy automatikusan átsiklottam felette.

Leülök vénséges vén fotelembe, és szertartásosan rágyújtok senyvedt cigimre. Sokadszori csiholásra pattan ki sercegve az apró láng. Pár másodperc, míg megteszi feladatát, és lassan elalszik, egy pici, szenes rudacskát hagyva maga után. Istenem, pedig de sok közös emlékünk van együtt. A lopva elszívott cigik a téten (külön dugihelyem volt a kapu alatt a bűnös eszközöknek,gondolva egy szigorú szülői ruházat átvizsgálásra), a tábortüzek, ahol volt úgy hogy az utolsó szál tüze szülte meg az apró piros, sárga, orrunkat kellemesen csavaró lángocskát. Hány nagy tragédiánál segített fellobbantani a búcsú gyertyáját. Velem volt, és én elfelejtettem. Kitolta mindennapjaimból az idő. Igen. Elfelejtettem, mint annyi mást, pedig apró létükkel kísérték életemet. Elmosolyodom. Talán egyszer én is úgy járok mint ez a gyufa. Átlép rajtam az idő. De addig zsebre vágom. Jó helyen van az ott...

Kapkodom a fejem...

Van az a helyzet, mikor sem szép, sem okos nem lehet az ember. Hangos csatától zeng a net. Repkednek a rehabolni, felelőtlenség, mi tudjuk, ti nem tudjátok,kezdetű mondatok.

Ma elhoztak egy gyilkos kutyát egy telepről. Azok altatnák. A megmentők rehabilitálnák. Ott csapkodnak a ti meg akarjátok ölni az ártatlan ebet, itt süvít a nektek csak reklámra kell, száz tévés csapatot hoztatok. Nem tudom mi az igazság. Nem voltam ott. De a rehabot tudom. Csinálom kb azóta mikor még a vitázó felek csattogó lepkét tologattak maguk előtt. És igen, adtam örökbe olyan kutyát aki embert ölt. De tudtam kinek, mikor és milyen állapotban. Tíz évig élt még gazdájával gond nélkül. Lehet másnál gond lett volna vele. Azt is tudom mikor nem lehet kiadni. Láttam már ezt is. Ez az eb, aki most az egészből semmit nem ért, nem tudom hova tartozik.

Viszont az a harminc év, és megrágott kezem, lábam mondatják velem, nincsenek született gyilkosok. Leginkább az ember teszi azzá. Aztán meg a nagy magyar mentalitás, hogy én már hú de értek hozzá. Kiképzem, mert úgy ócsóbb, mint a szakember. Aztán meg jön a - jé, megette a Jani bácsit. A randa öldöklője. Tegyük hozzá azokat a baromságokat amiket a "szakcikkek" ontanak kutyatámadás esetén. Magzatpóz, énekeljük hangosan a micimackót, stb. Ja, meg ugye mi elég gyengécskén vagyunk összerakva kutyaszemmel nézve. Elég egy közepes harapás rossz helyre amitől mondjuk Dezső a szomszéd tacsi nyikog egyet, hozzánk már repülnek is a pletyimagazinok.

Új divat mostanában a szakértőzés is. Ennek is megvannak a veszélyei. Pl., hogy nem ért hozzá eléggé. Vagy egyperces videóról alkot megfellebbezhetetlen ítéletet.

Tehát. Jó szakember, mondom szakember, meg tudja csinálni, amennyiben egészséges az eb. A média hercehurcához, boldoggá avatáshoz nincs mit mondanom. Szurkolok a kutyának. A többi esti mese.

Még nyomot sem hagyok...

Sétálunk. Én bambulok, Nudli szokása szerint szötyörög, néha megáll, aztán minden ok nélkül bambán mered egy fűcsomóra. Lassan szokássá vált nálunk ez a lomha esti ballagás. Párom, Eni frissebb mozgásával már jóval előttem megy két (szerintem jócskán dagi) kutyájával.

Ahogy bandukolok, magam elé nézve, hirtelen nekiütközök. Kicsit megszeppent arccal valamire mutat. Egy kupac ruha éktelenkedik a futtató mellett. A tetején egy jellegzetes színű hálózsák összetéveszthetetlenül jelzi a bugyor tulajdonosát. Jé, mondom ki hangosan, ez Sebaj Tóbiás motyókája! Csak nem történt vele valami baj? Tóbiás a mi különbejáratú hajléktalanunk. A ház oldalába lapulva vészeli át a teleket, kihasználva a szusznyi kis meleget ami a szomszédos üzlet ajtaja alól szivárog ki. Nem nagyon figyelnek fel rá, csendes,magának való ember. Nevét én adtam, mikor egyszer a trafikban nagyon kutyaütő, szemcsorgató dohányt vettem, és gondoltam neki adom, hátha ő jobban bír vele. Miután megkérdeztem tőle, és igenlő válaszát adta, kotorászni kezdtem zsebeimben. Persze fenn hagytam a lakásban. Sebaj, vágta rá mosolyogva  és már rá is aggattam a nevet. A dohányt később megkapta, de a név maradt.

Aztán repültek a napok, de Tóbiás menetrendszerűen a bolt zárása után megjelent, bevackolt, és megpróbálta a legapróbbra összehúzni magát. Néha pár szót beszéltünk, Eni takarót adott neki, lassan része lett az utcának, kutyasétáltatásainknak, életünknek.

Jött a karácsony, mindenki sürgött-forgott, fát cipelt, csomagokat hurcolt. Tóbiás is nagyobbakat mosolygott mindenkire. Aztán eljött szenteste. Ebekkel az élen, az ünnep kicsit meghitt, meleg furcsán finom érzésével léptünk ki a házból. Párom hirtelen megállt, és Tóbiás felé mutatott. A hajléktalan utcakuckója mellett egy dunsztosüvegben apró gyertya égett. Ünnepelt. Csendesen, némán kucorogva engedte magába a csodát,az emberség halvány reményét. A séta végeztével, már a melegben Eni kis batyut készített. Édesség, bor, kevéske jó falat. A csomagot felkapva, a válla fölött szólt vissza a folyosóról, hogy mindjárt jön. Aztán vártam. Teltek a percek, és aggódni kezdtem. Még rendesen fel sem öltözött,morogtam, és egy sállal felszerelkezve elindultam utána. Az utcára érve azonnal megláttam törékeny kislányos alakját, ahogy szöszi fejét előre hajtva figyel valamit. Tóbiás ott ült, ölében a csomaggal, és szemében valami furcsa meleg homállyal szájharmonikázott. A kis hangszer derekasan nyekergett, néhol még valami dallamfélét is mertem hallani benne. Tóbiás koncertet adott köszönetül. És ez a furcsa kis harmonika valahogy szebb érzést adott, mint a templomok rutinná harsogott igéi. Telt az idő, vadabb lett a tél. Muzsikusunk kitartott, és aki épp nem kereste, annak fel sem tűnt hogy ott van.

Egyszer aztán később értem haza, mikor a sötétből halk zörgést hallottam, a kapunk mellől. Meresztgettem a sasnak nem mondható szemem, mikor megszólalt Tóbiásunk jellegzetes hangja. Elmondta, hogy eddigi helyéről elzavarták, és ha nem baj, átvackol ide.

- Nem zavarok én itt se senkit. Tudja, még nyomot sem hagyok...

Bólogattam, miközben azon járt az agyam, kinek szúrta jó kispolgári ízlését Sebaj Tóbiás.

Ismét repültek a hónapok, március van, és én értetlenkedve nézem a batyut a futtató szélén. Csak sikerült elűzni, gondoltam. Rendőrt hívott rá valaki, és most gyerekes, bűzösen együgyű győzelmének örül valahol a házban.

Sebaj Tóbiás valahol ballag, vagy kucorogva másik helyet keres. Ahol nem zavar senkit. Mert ő nem hagy nyomot. Csak bennünk...

Nudli és a szülinaaaap.

Papa vigyorog. Na jó, nem annyira lelkesen mint mikor én megtaláltam azt a fél teniszlabdát a virágtartó alatt, de azért vigyorog. Sőt! Az ő fejére nem borultak virágtartó bödönök se. Azért megérte. Ha lerázom magamról a földet, még a megmaradt zöld fenetudjami kórókat is meg lehet rágcsálni. Ilyenkor mindenki kiabál, meg ugrál. Biztos szurkolnak. Vagy lehet hogy nem. De menjünk tovább. Szóval papa vénebb lett. Bár eddig is elég öreg volt, még a lábát sem emeli fel mikor pisil. Egyszer kilestem mikor rosszul csukta be az ajtót. Kölyöknek tuti nem kölyök, már őszül a bundája. Meg nagyokat nyög mikor beszorul az autónak nevezett vaskalickájába. Tehát öreg. Foga se valamilyen jó, még a csontokat sem tudja megrágcsálni, pedig az még a vén Gandifaternak is megy a sutyeszban. Kapott is valami fura rágcsát, amivel vadul döfködi a száját. Olyankor kerülöm mert habzik a szája, és ez ősidők óta nem jelent jót.

Adtak neki ajit is. Az egész falka vinnyogott közben, de ezeknek ez sem megy igazán. Nyekeregnek, nyekeregnek, de hol van ez ahhoz mikor én megtutulok mondjuk egy szirénát? 

Ettek is. Nekem meg nem adtak. Ezért szereztem magamnak. Ez tuti tetszett nekik, mert mindenki kiabált, és versenyeztek hogy melyik tud megfogni. Szerintem meg akarták vakarászni a buksimat. Szerénységem megakadályozta, hogy megengedjem nekik. Mondtam is a spanomnak, Babpürének, hogy jó a buli.

Sörtötöt nem ittam, mert nagyon vigyáztak rá. Aztán hazamentünk és elaludtam. Jó buli volt. :)

Egyszer majd észreveszed, hogy remeg a kezed. Az elfojtott düh beeszi magát a sejtjeidbe, és leveskilöttyentő rángásokkal üzen, itt vagyunk.

Egyszer majd észreveszed, hogy szavaid mit gyerekednek, anyádnak, kedvesednek adsz, már furcsán csikorognak. Buggyan belőle a düh, az értetlen harag. Eddig ott ült a gyomrodon, és most az édest mit szeretteidnek mondanál epeízűvé keseríti a szádban.

Egyszer majd észreveszed, hogy hirtelen kibuggyannak a könnyeid akkor, mikor mindenki nevet. Zavartan próbálsz elfordulni, hisz nem tudod mi ez a hirtelen jött görcs, gyengeség.

Egyszer észreveszed, hogy mikor a benzinkúton tankolsz öreg autódba, magad elé motyogsz. Félhangosan számolsz, vagy benzin, vagy vacsora.

Egyszer észreveszed, hogy éjjel az ágyad szélén ülve halott szemek néznek rád vádlón, mert elkéstél.

Egyszer észreveszed, állatvédő lettél.

Csörögnek a telefonok.

Minden csörrenés egy szép mosoly, egy szeretetcsepp ami építi, emeli fel a sötét semmiből az öreg állataink békés kuckóját. Nyugdíjasok, kispénzűek, diákok építik smseikkel a közös álmunkat. Mint a hangyák, morzsákból várat építenek. Én pedig csak a legnagyobb tisztelettel tudom mondani, köszönjük.

Ha elfáradtál, mert az életed nem úgy alakult ahogy szeretted volna, ne add fel! Van egy csodálatos varázslat ami segít. Szorítsd magadhoz akiket szeretsz, és fogadd meg, holnap újra megpróbálod. Sikerülni fog.

Joó István

Nya van pár percem.

Hol is van a gubanc 2.

Nem szeretnék vakbelet műteni. Sőt szaktanácsot sem szívesen adnék hozzá. Miért? Mert nem értek hozzá, és szerintem a páciens sem mászna örömében a kikiricsre. Viszont itt vannak ezek az állatvédelmi ügyek. Rengetegszer belefutok abba, hogy évek óta mentők nem tudják az alapokat. Kinek szóljak? Ki a hivatalos dönteni? Ez állatkínzás? Stb. Nem is az ő hibájuk. Honnan tudnák? Van ennél furább is. A szervezetek vezetői között is van nem egy olyan aki vörös fejjel ordítja, ez nem jóóó! Aztán mikor megkérdezik, hogy hogy lenne jó akkor pislog mint zsiguli az olajválság idején. Nincs mögötte szakma. Állatvédelmi átfogó tudás. És ezen sincs mit csodálkozni. Nincs is nálunk még egy vacak felsőbb szeminárium sem. Nem tudjuk átfogóan kezelni a problémákat. Nekilendülünk, elérünk részeredményeket, aztán mint aki jól végezte dolgát hátradőlünk. És minden marad a régiben. Nincs egy általános,egymásra épülő stratégia. Nincsenek szakmai javaslatok a hogyanokra. Egyszerűen nem látjuk meg, hogy ezek a problémák egymásra épülnek, és külön nem megoldhatók. Tehát felkészült, tapasztalt állatvédelmi szakemberek kellenek,akik jogászokkal, törvényhozókkal és törvényalkalmazókkal együtt elkészítenek egy komoly, végrehajtható hosszútávú állatvédelmi projektet. De ez ma itthon lehetetlen. A mindenkinél okosabb, hangosabb, keményebb országa vagyunk.
Folyt köv

Hol a gubanc?
Induljunk a kályhától. Mindenki azt hozza amit otthon kap. Tehát az oktatás. Romániában már bevezették, nálunk híre sincs. Tudom sokan szajkózzák, de értjük is hogy miről szól? Hogyan kéne, hogy eredménye is legyen? Átnéztem sok oktatási anyagot, csináltam is párat, és rá kellett jönnöm, nem igazán ezen múlik. Sokkal inkább meghatározó az előadó viszonya a gyerekekkel. A személyes kontakt, a hit abban amit tanít. Motiváltság, elkötelezettség. Apró mozdulat az állóvízben. Hiába tennénk kötelezővé, csak akkor használ, ha el is jut a gyerekhez. Rendben, mondhatnánk, de nem elég felhozni a problémát, megoldást is csatolni kéne hozzá. Lássuk.

Régen voltak szakkörök, klubok ahová azok jelentkeztek akiket ez a téma érdekelt. Egy idő után ezek a srácok nagyobb tudással rendelkeztek mint társaik, és sokszor szakértőként térítették a többieket. Hogy egy ilyen klub hogyan működhet tényleg hasznosan? Előadókkal, érdekes emberekkel akiket mozgósítani lehet egy-egy jó ügy érdekében. Lehet forróvonal, verseny, közös megmozdulásszervezés a klubok között. Internetes oldal, saját e-világocskával. Ha elfogadjuk hogy kicsiben kell kezdeni, és megértjük hogy az igazi eredményekhez éveknek kell eltelni, eredményként kapunk egy saját iskolájában ismert, elfogadott,profi állatvédő kis csapatot akik már tudják szervezni a későbbi képzéseket.

Kutassunk tovább. Az állatos rendezvények mindig nagy siker. Csak mi nem tudjuk megfelelően kihasználni. A megszokott kifestelek, ezt nem szabad programok már nem megfelelők. A szülők meg közben szét unják a fejüket. Nem lehetne mondjuk közös feladatokat kitalálni? Na, mindegy.

Vissza a realitáshoz. Meg kell újítani az állatvédelmi oktatásokat, jobban bevonva a gyerekeket. Zseniális állatbarát művészeink, íróink, zenészeink vannak. Lehet segítenének...
Folyt köv.

Szöszmötölünk, szöszmötölünk..
Azzal kell! Neeeem, a másikkal! Nézd meg most kukoricasárga lett az egész! Hol vannak a betűk? Mi az hogy rajta? Okos, ha ugyanazzal a színnel csinálod mint a hátteret, akkor nem látszik... Dolgozunk. Marketingelés van. A mi alkotó csoportunkat ketten képviseljük. Pisti fiam és én. Ja, meg Nudli aki néha hangosan szörtyögve álomrohamban fetreng a kanapén. Ülünk a gép előtt és plakátot gyártunk. Zegyszázalékra! Nem mindig sikerül. Ez például inkább húz a régi Dörmögő Dömötör címlapjára, mint egy komoly kampányplakira. Én például szuroksötét vagyok hozzá, pedig az összes jutyub videjón átöszpontosítottam magam. Még egy szakkönyvet is elolvastam, de igaziból azon kívül  hogy órákig jártattam az agyam, hogy hogy a manóba lehet több tucat oldalon át úgy írni hogy egy árva kukkot ne értsek belőle, nem lettem okosabb.
Szóval dühöng a vadmarketing. Nézegetjük a hasonló hirdetéseket (nem lopni akarunk, csak hátha) és közben ismerős szervezetek termékei is elénk kerülnek. Szépek, profik. Hitelesek. Mert profik csinálják az állatoknak szánt pénzekből elrekesztett forint milliókból.
Bugyog a "bízz bennünk majd mi megmentjük" meg hogy "ide a pénzeddel mert ki akarom cserélni a mellemet nagyobbra, vagy kinőttem a terepjárómat" ja, bocs, ezt nem írják le. Ez csak a végcél. Sokkal egész évben nem találkozni. Csak most. De most nagyon. Viszont minek? Profik, milliókért alkalmaznak pr,meg marketing, meg fittyfene tudja milyen szakértőket. Közben vidéken Mari néni két napja nem eszik, hogy kihívhassa az állatorvost. Mert nincs pr meg marketing. Van viszont száz állata akikről gondoskodik. Ha tud. Tehát barátom kérnék én tőletek pár dolgot. Nézzétek meg jól mit támogattok.
Ha ismerősötök szintén adományoz, hívjátok fel az ő figyelmét is. Sokszor a legnevetségesebb, amatőr plaki mögött van a leghihetetlenebb munka.-
Na tehát, nyomjuk tovább. Neeeem jóóóó, nincs rajta a fele szöveg! Igyunk még egy kávét...

........................

Aszongya, állapot.

Hát kérem a ködösödő agyroham, a tűzhányós elmerotty határa. Mert ugye irodába be. Nudli elmélyülten szöszmötöl a parkoló maréknyi fűvegetációján. Kérlelem. Gyere mááááár! Fülét vízszintbe csapva, jó szamár módjára megmakacsolja magát. Huzigálom, dörmögök. Esküszöm, lecserélem egy porszívóra. Ennyi erővel azt is vontathatnám. A régi Rakétának még az alakja is hasonló. Porzsák ebben is van, szipkorászni szeret, mi kell még? Na végre.

Bedeportáltam a szuszkába. Kissé idegesen végzem a kultikus hogyafenébeállokiinnen napi gyakorlatát. Miközben tekergetem izomból a kormányt ismerős hang üti meg a fülem. Nudli pont úgy szuszmákol, mint előbb a fűcsomóval. Derékból hátrapenderedve (nem kis mutatvány nálam) meglátom a szotymorgás forrását. A paprikafejű elhozta magával kedvenc parkolói fűcsomócskáját. Neki útifüvecskéje van. Kicsit piros fejjel vágtázok az úton. Hirtelen dermedtszemű, üvegrészeg járókelő tippen elém. Satufék, jóindulatú "szakadt volna arra cserepes pofádra a keleti" hangdörgés után cikázunk tovább. De hallga csak! Hátulról megszűnt a szötyörgés. Vagy megette, vagy elaludt - gondoltam magamban. Esetleg mindkettő. Kicsitsárga majdnemzöld. Sipirc tovább. Piros. Nagyon. Fék. Közben beszélgetek.

Nudli csendben van. Zöld, indulás. Nincs hely. Egy nyamvadt se. Az eget hívom tanúnak, hogy ez már méltánytalan egy deresedő vénecske autóvezetőnek. Hoppá, ott egy hely. Fenéket, nem láttam meg a szotyola nagyságú minikocsit, ami gonoszul megbújik a nagyobb kocsik között. Még egy kör. Na végreeee. Beparkolok, kigyömöszölődök a kocsiból. Nyitom a hátsó ajtót, gondolván Nudli jön. De nem jön. Jobban besandítva, elsőnek négy lábat látok az ég felé ágaskodni. Majd egy szafaládé test, utána egy nyugodtan vigyorgó bull fej kerül a látóterembe. Szájában az útifüvecskével.

Fuldokolva kutatok a telefonom után. Le kell fényképeznem. Nem várja meg. Egy furcsa mozdulattal (leginkább egy oldalra boruló fánkra emlékeztet) kikászálódik, és kiköpi a füvecskéjét. Valószínűleg már a satuféknél begurult a hátsó ülés elé és nagy izgalmában elaludt. Nézek rá. Visszanéz. Lassan hisztérikus farokpörgésbe kezd, jelezve, szép a világ. Megérkeztünk.

Furcsa dolog a tudás.

Még furcsább, amit hiszünk róla.

Miért van az, hogy itt mindenki mindent tud? Szakért?

Megjött Inci. Teljes nevén Insomnia. Mert ő nem alszik. Nem is fog. Nagy cécóval kikanalaztuk a szállítóketrecből. Ment mindenre, ami az orra előtt mozog. Szörcsögve rágcsált mindent, amit szájba tudott venni. Nézem a törött, ferde állkapcsát, öklömnyi testét, ahogy megpróbál mindent elpusztítani. Mert ezt tanulta. Az ember ezt várta el tőle. És cseppnyi testében lévő minden erejével, ropogó állkapcsával, teljes szívével megpróbálja tenni azt, amit elvárnak tőle. Belenézek a szemébe, mély, tiszta,nyílt.

Fiam mintha kitalálná a gondolataim, hirtelen lehajol,felkapja, magához szorítja. A vékony test a megdöbbenéstől lemerevedik, szája kinyílik, a rostává rágott bőrdarab szinte lassítva hull a földre. Apró rángások futnak át rajta, majd hitetlen arca lassan felenged. Habozva picit kinyílik a roncsolt száj, és egy gyors pici nyalintás szántja végig Pisti arcát. Egy villanás csak, de nedves lesz tőle az ember szeme. Tudom hosszú, nehéz út lesz, de azt is tudom sikerülni fog. Mert ez a kutya jó. Ott belül, a tanult gyilkoson túl, ott lakik benne a mindent, mindenkit szeretni akaró kölyök. És mi kihozzuk belőle. Ezúton üdvözölve a szakértőket...

Kedves Tanulóink!

2016. 02. 20-án, szombaton a foglalkozások elmaradnak.
2016. 02. 21-én, vasárnap minden foglalkozást megtartunk.

Tényleg ennyi?

Hétfő van. Iszonyú nyüzsgés, tolakodás. Szellemarcú emberek rohannak el egymás mellett, tekintetük közös, mozgásuk szinte gépies. Fejükhöz szorított mobiljaikba magyaráznak, billentyűket nyomkodnak. Nincs már a napilapokat böngésző, szertartásosan buszon helyet foglaló, kicsit emberibb tömeg. Ácsorgok a nyugatinál, gyötröm az agyam, hogy csináljam, mit, mikor mondjuk a miértet legalább tudom. Kéne egy kávé. Esetleg kettő. Ezen rágcsálódva ballagok, közben nézegetem a civilizáció robotjait.

Meglátok egy kéregetőt, nála kicsit elidőzöm. Sráckoromban, ha a mongol hódításról tanultam, valahogy ilyenfélének gondoltam a tatárokat. Alacsony, résszemű ember, karika lábakkal, fekete hajjal. Letelepedek mellé egy cigi erejéig, nem törődve meghökkent tekintetével. Pár szó után leporolva nadrágomat battyogok tovább.

Elgondolkodom, lehet, ezért nem hallom elsőnek, valaki a nevemen szólít. Talán sokadjára figyelek fel a korombeli felém integető emberre, aki lelkesen szuszakolódik utánam a tömegben. Megállok, megvárom. A kötelező: na, ki vagyok én szöveg alatt nézegetem, hátha beugrik valami, de nem leszek okosabb. Vagy nagyon rég láttam, vagy a szokásos valahol egyszer már beszéltünk helyzet. Előbbi. Régi iskolatársam, derült ki a mosolygós kézrázás közben. Nem lett szebb - gondoltam magamban -, de közben már cibált is be egy közeli gyorsétterem bejáratán. Pár perc múlva már rutinosan rágcsálta hamburgerét, vigyázva hogy ne ejtsen foltot öltönyén. Én miután a kilencedik szalvétával is megpróbáltam kidörzsölni a nadrágomból a furcsa szószt, lassan feladom. Pörögnek a szavai. Munkáról, amit nem szeret, asszonyról, akit meg már megunt, gyerekről aki messzeföldön keresi a betevőt, de kétnaponta beszélnek a neten. Az éves spórolásról, hogy mehessenek nyaralni, az új kocsiprojektjükről. Az egész élete belefér öt percbe. Aztán kérdez. Mit mondjak? Meséljek a küzdelmekről? A családommal vállvetve folytatott napi harcokról? Minek? Hogy eggyel több ember nézzen rám, hogy ez is bolond? Valamit makogok, aztán jön a megszokott kérdés. Mi a jó fenének nem csinálom azt, amit kéne, és mi a jó fenének teszem aminek kívülről semmi értelme sincs? Csendesen elmélázok. Hogy mondjam el, hogy amit teszek az színtiszta önzés. Hogy érezzem, élek. Hogy megpróbáljak ember maradni, mert annak neveltek a szüleim? Hogy ha jót teszek egy állattal, az nekem jó? Attól én is boldog vagyok? Megrázom a fejem, és megkérdezem. Hogy múlik egy napja? Mondjuk a mai. Mesél. Rohan ide meg oda, bevásárol, kifizeti, beugrik, sorolja. Holnap mit csinálsz? Mondja, mondja, már a pénteknél tart. Furcsa. Ha egy nagy mágus hirtelen kártyalapokká változtatná az életét, mind egyforma lenne. Lassan búcsúzunk. Megkeresem öreg autómat a parkoló leglehetetlenebb zugában, és kipöfögök a suliba. Gandi papa lelkesen megugat, majd kölykös ugrálásba kezd. Elmesélem neki a mai találkozásomat. Furán leskelődik az ősz szemöldök alól, majd letelepszik mellém. Ujjaimat bundájába fúrom, és közben a fejemben motoszkáló gondolatokra hangosan csúszik ki számból a kérdés. Tényleg ezért vagyunk ezen a világon? Ez jár nekünk? A méhkas élet? A rutin? A szürkeség? Miért? Tényleg csak a megveszemben lehet értelmet találni? Tényleg ennyi? Nem hiszem. Minden életnek célja van. Valami nagyobb. Szebb. Én tudom. És Gandi is...

Joó István

Cerberos Állatvédő Egyesület

Adószám: 18024492-1-42

Jó élni.

Jó érezni.

Igen, van szeretet.

Van hit, és van barátság.

Amit most hétvégén átélt az öreg Cerbi, az maga a tiszta felhőtlen csoda. Jöttek külföldről, vidékről. Hoztak kutyakaját, lámpát, ki mit tudott. Mindenki dolgozott, munkálkodott. Csak néztem csendben, picit fátyolos szemmel. Olyan volt, mint mikor a szomjas ember inni kap. A kiszáradt megfásult mindennapjaink kaptak éltető vizet. Nem tudom egyenként megköszönni, ezért mindenkinek mondom. Szeretünk benneteket.

Volt egy kicsi házikó....

Állok, nézek, és hitetlenkedek. Nézem a szenes maradványokat, és fejemben vadul vágtatnak a gondolatok. Tűzoltók, rendőrök nyüzsögnek, füst mindenütt. Ég a pici cerbikuckó. Az, ahol annyi tervet szőttünk, szerveztünk mentéseket, tábla előtt állva magyaráztam a mit, miértet.

Ott voltak a hűtőink, a tavaszra váró ablakok, ajtók a vének otthonához. Sok remek ember ajándéka, adományából vett vénjövő. Porrá lett minden. Bubu stikában levágott egy tincse,(egy a négyből) , szülinapi emlékek, papírok, jegyzetek. Közben folyamatosan cseng a telefonom. Párom, lányom, barátaim. Aggódnak. Értem. Tudják, mit jelent nekem a suli, az egyesület, a cerbi. Mellettem fiam haragvó barna szemét a tűzbe fúrja. Látom az elfojtott dühöt, az értetlenséget rajta. Ő is félt, érzem sokszor pillant rám, féltőn, de kicsit lopva. Nincs baj, mormogom.

A kutyák jól vannak, a többit meg felépítjük újra. Van sejtésük kik lehettek? - lép oda a helyszínelő. Hogyne lenne, vágtatott bennem végig a gondolat. Félrevonom, és sorolom azokat az ügyeket, amikről még otthon sem beszélhetek. Fejcsóválva csak annyit mond - miközben elrakja füzetecskéjét - Azért vigyázzanak magukra! -

Tudom az utolsó ügyünkkel oda ütöttünk ahol nagyon fáj. És itt a válasz. Október környékére ígérik, publikus lesz. De addig is dolgozunk. Csendben.

Balerinaállatmentő allűrök nélkül. Kuckótlanul. De szerintem egész jól.

Pirítós aranybarnán...

Lázban ég a net népe. Tüntetne, bezárna, ölne. Joggal.

Ma egyre kegyetlenebb, gusztustalanabb, embertelenebb a világ. Mindenhol háborúk, terroristák, fejnyeszetelők, családirtók. De ne is menjünk messze. Kutyákat lenyilazó polgármester, baseball ütős takony. És persze a rengeteg többi. A sintértelepek névtelen halottai, a szaporítók meggyalázott, életképtelen selejtjei.

Közöny, divatagresszió, műkeménység. Mit lehet itt tenni? Lassan már én sem tudom. De azt igen, hogy erőszakkal, börtönnel csak jobban kitanítjuk a gyilkosokat. A lelketlen embernek nem ad változást, szebb érzéseket a böri. Csak óvatosabban fog gyilkolni. Talán ha ennyien követelnék az emberibb oktatást, az állatbarát óvodákat, vagy a menő zene, film a jobb emberek keménységét ontaná, akkor lehet hogy lehetne majd egy jobb generáció, élhetőbb világ.

Egyszer régen pirítóst készítettem anyunál a konyhában. Elcucogtam az időt, és jó szenesre sikeredett. Bőszen kapargattam késsel, hogy ehetővé varázsoljam. Anyu csendben nézett, majd halkan azt mondta - Ha odafigyelsz, míg készül, most nem kéne kaparni. De így sem lesz aranybarna soha -...