Háromazegyben...

Valami hiányzik. Biztos voltatok már így. Fogalmam sincs, hogy mi, de legbelül az apró manó csiklandoz. De jó lenne... De mi lenne jó? Biztos parányka. Ínyenc módján cuppogok, felidézve a mennyei zamatot. Nem ez az. Közel van, de mégsem. Ahogy bambulkodok, hirtelen felszínre kerül a rejtélyes érzés. Kávé! Kávéhiány! Ez az. Csoszogok az iroda pici konyhája felé, miközben sorolom a kávézásom főbb akadályait. Például nincs kávéfőzőm. Meg kávém se. Van viszont, "háromazegyben" mágikus porocskám. Löttyintek hozzá egy kis melegvizet a csapból és kész a nirvána. Elégedett nyikogással ereszkedem az ósdi fotelembe, kezemben az ütött-kopott piros bögrémmel. Arcomon vigyor, öt perc pihi.

Miközben műanyag kávémat szürcsölöm, gondolataim vágtatnak vissza az emlékeim homályába. Előtűnik anyuék régi konyhája, a fehér gáztűzhely, az apró gomba alakú kávéfőző, apu fehér kávés pohara, minek széléről már elkopott az aranycsík. A pici kávéfőző mérgesen pöfögve, szortyogva köpködte a fekete levet, miközben a kicsi konyhát betöltött a meleg kávéillat. Békéje volt a percnek, mosolya a családi szertartásnak. Sokszor veszekedtek velem, mert a közértben a nagy darálóból nem csapkodtam ki a legapróbb kávészemcséket. - Mert mindig futsz, kapkodsz,szólt az ítélet.

Íze volt ezeknek a perceknek. Jó volt együtt lenni a meleg,kávéillatú kicsi konyhában.
Lassan kortyolom csészém aljáról a kihűlt "háromazegybent". Valahogy picit keserű. Mint ez a mostani világ. Én még jól jártam. Emlékszem a régi kávékra...