A csend...

Ólomlábakon vánszorgott az idő. Az izzó napsugarak fénytűkkel szurkálták, perzselték a szomjas növényeket. Mikor egy-egy résen át megtalálták a kutya pucér bőrét a levelek között, fájdalmában mélyebben húzódott a bokrok alá. Rovarok zümmögtek, hangyák rótták véget nem érő munkaútjukat. Minden él, lélegzik, teszi a természet adta dolgát. Az öreg eb is része a körforgásnak, hiszen az elmúlás is feladat, az utolsó lecke a végső csengetés előtt. Szégyenét, sebeit, aszott, pucér testét elrejtette a bokor. Elege volt már az egészből. Tűrte a fájdalmakat, az éhezést.

Az ősi múlt, a rideg kemény évszázadok alakították ilyenné a fajtáját. Harcoltak farkassal, rablóval, átéltek éhínséget, aszályt,pusztító időket. Rengeteg ősét háborúkban ölték meg, mikor a rászabott kötelességgel védték a tanyát, nyájat a rabló katonáktól. Büszke nép a komondorok népe. Rettegés nélkül szállt szembe a fagyos viharral, és a jószágrabló bitanggal. Vérében zakatol az ősi parancs, a kötelesség. Még most is ez tartja életben. Élni, menni, szolgálni kell.

Lassan délutánba pereg az idő, és a vén, beteg feltápászkodik, talán utoljára. Csoszogva, botladozva viszi magával átkos szégyenét. Tudja, nem lesz holnap. De a ma még a harcé. Harc a méterekkel, a fájdalommal, az őrjítő meleggel. Aztán majd jön valami békés, nyugtató, csendes semmi. Lehajtott fejjel szippant egy nagyot a még midig forró levegőből, nekifeszül az útnak. Szinte öntudat nélkül botorkál be egy elhagyott istálló nyitva hagyott kapuján.

Megáll, megremeg, és lassan a földre rogy. Nem látja a testével felkavart apró porpöfetegeget a levegőben. Sötét lett minden, csak zihálva pumpáló oldalán látszik, még él.
Folyt köv.