Volt egy kicsi házikó....

Állok, nézek, és hitetlenkedek. Nézem a szenes maradványokat, és fejemben vadul vágtatnak a gondolatok. Tűzoltók, rendőrök nyüzsögnek, füst mindenütt. Ég a pici cerbikuckó. Az, ahol annyi tervet szőttünk, szerveztünk mentéseket, tábla előtt állva magyaráztam a mit, miértet.

Ott voltak a hűtőink, a tavaszra váró ablakok, ajtók a vének otthonához. Sok remek ember ajándéka, adományából vett vénjövő. Porrá lett minden. Bubu stikában levágott egy tincse,(egy a négyből) , szülinapi emlékek, papírok, jegyzetek. Közben folyamatosan cseng a telefonom. Párom, lányom, barátaim. Aggódnak. Értem. Tudják, mit jelent nekem a suli, az egyesület, a cerbi. Mellettem fiam haragvó barna szemét a tűzbe fúrja. Látom az elfojtott dühöt, az értetlenséget rajta. Ő is félt, érzem sokszor pillant rám, féltőn, de kicsit lopva. Nincs baj, mormogom.

A kutyák jól vannak, a többit meg felépítjük újra. Van sejtésük kik lehettek? - lép oda a helyszínelő. Hogyne lenne, vágtatott bennem végig a gondolat. Félrevonom, és sorolom azokat az ügyeket, amikről még otthon sem beszélhetek. Fejcsóválva csak annyit mond - miközben elrakja füzetecskéjét - Azért vigyázzanak magukra! -

Tudom az utolsó ügyünkkel oda ütöttünk ahol nagyon fáj. És itt a válasz. Október környékére ígérik, publikus lesz. De addig is dolgozunk. Csendben.

Balerinaállatmentő allűrök nélkül. Kuckótlanul. De szerintem egész jól.