Kicsi láng

Otthon hagytam a gyújtómat. Fene tudja mi történt velem, hiszen megszokott, öreg darabkája életemnek. Kutatom, számba a bagóval, amiből folyamatosan pereg a megszáradt dohány. Megint nem csuktam be a dohányos doboz tetejét, és tessék, most döglöttpuhára kornyadozik a cigim. Öregszem. 

Sebaj, keresek itt az apró pici lakásban valami elfelejtett műanyag kacat tűzcsiholót. És nincs. Egyre mérgesebben turkálok, mormogó kitartással, lassan fél órája. Semmi és megint semmi. Telik az idő, pirosodik a fejem, és már venném kabátomat, hogy vegyek egy átkozott gyújtót a boltban, mikor szemem megakad a mini konyha egyik szegletében megbújó gyufán. Talán ha ötvenszer ránéztem keresés közben, de annyira rég használtam a tűzgyújtás régi szerszámát, hogy automatikusan átsiklottam felette.

Leülök vénséges vén fotelembe, és szertartásosan rágyújtok senyvedt cigimre. Sokadszori csiholásra pattan ki sercegve az apró láng. Pár másodperc, míg megteszi feladatát, és lassan elalszik, egy pici, szenes rudacskát hagyva maga után. Istenem, pedig de sok közös emlékünk van együtt. A lopva elszívott cigik a téten (külön dugihelyem volt a kapu alatt a bűnös eszközöknek,gondolva egy szigorú szülői ruházat átvizsgálásra), a tábortüzek, ahol volt úgy hogy az utolsó szál tüze szülte meg az apró piros, sárga, orrunkat kellemesen csavaró lángocskát. Hány nagy tragédiánál segített fellobbantani a búcsú gyertyáját. Velem volt, és én elfelejtettem. Kitolta mindennapjaimból az idő. Igen. Elfelejtettem, mint annyi mást, pedig apró létükkel kísérték életemet. Elmosolyodom. Talán egyszer én is úgy járok mint ez a gyufa. Átlép rajtam az idő. De addig zsebre vágom. Jó helyen van az ott...