Még nyomot sem hagyok...
Sétálunk. Én bambulok, Nudli szokása szerint szötyörög, néha megáll, aztán minden ok nélkül bambán mered egy fűcsomóra. Lassan szokássá vált nálunk ez a lomha esti ballagás. Párom, Eni frissebb mozgásával már jóval előttem megy két (szerintem jócskán dagi) kutyájával.
Ahogy bandukolok, magam elé nézve, hirtelen nekiütközök. Kicsit megszeppent arccal valamire mutat. Egy kupac ruha éktelenkedik a futtató mellett. A tetején egy jellegzetes színű hálózsák összetéveszthetetlenül jelzi a bugyor tulajdonosát. Jé, mondom ki hangosan, ez Sebaj Tóbiás motyókája! Csak nem történt vele valami baj? Tóbiás a mi különbejáratú hajléktalanunk. A ház oldalába lapulva vészeli át a teleket, kihasználva a szusznyi kis meleget ami a szomszédos üzlet ajtaja alól szivárog ki. Nem nagyon figyelnek fel rá, csendes,magának való ember. Nevét én adtam, mikor egyszer a trafikban nagyon kutyaütő, szemcsorgató dohányt vettem, és gondoltam neki adom, hátha ő jobban bír vele. Miután megkérdeztem tőle, és igenlő válaszát adta, kotorászni kezdtem zsebeimben. Persze fenn hagytam a lakásban. Sebaj, vágta rá mosolyogva és már rá is aggattam a nevet. A dohányt később megkapta, de a név maradt.
Aztán repültek a napok, de Tóbiás menetrendszerűen a bolt zárása után megjelent, bevackolt, és megpróbálta a legapróbbra összehúzni magát. Néha pár szót beszéltünk, Eni takarót adott neki, lassan része lett az utcának, kutyasétáltatásainknak, életünknek.
Jött a karácsony, mindenki sürgött-forgott, fát cipelt, csomagokat hurcolt. Tóbiás is nagyobbakat mosolygott mindenkire. Aztán eljött szenteste. Ebekkel az élen, az ünnep kicsit meghitt, meleg furcsán finom érzésével léptünk ki a házból. Párom hirtelen megállt, és Tóbiás felé mutatott. A hajléktalan utcakuckója mellett egy dunsztosüvegben apró gyertya égett. Ünnepelt. Csendesen, némán kucorogva engedte magába a csodát,az emberség halvány reményét. A séta végeztével, már a melegben Eni kis batyut készített. Édesség, bor, kevéske jó falat. A csomagot felkapva, a válla fölött szólt vissza a folyosóról, hogy mindjárt jön. Aztán vártam. Teltek a percek, és aggódni kezdtem. Még rendesen fel sem öltözött,morogtam, és egy sállal felszerelkezve elindultam utána. Az utcára érve azonnal megláttam törékeny kislányos alakját, ahogy szöszi fejét előre hajtva figyel valamit. Tóbiás ott ült, ölében a csomaggal, és szemében valami furcsa meleg homállyal szájharmonikázott. A kis hangszer derekasan nyekergett, néhol még valami dallamfélét is mertem hallani benne. Tóbiás koncertet adott köszönetül. És ez a furcsa kis harmonika valahogy szebb érzést adott, mint a templomok rutinná harsogott igéi. Telt az idő, vadabb lett a tél. Muzsikusunk kitartott, és aki épp nem kereste, annak fel sem tűnt hogy ott van.
Egyszer aztán később értem haza, mikor a sötétből halk zörgést hallottam, a kapunk mellől. Meresztgettem a sasnak nem mondható szemem, mikor megszólalt Tóbiásunk jellegzetes hangja. Elmondta, hogy eddigi helyéről elzavarták, és ha nem baj, átvackol ide.
- Nem zavarok én itt se senkit. Tudja, még nyomot sem hagyok...
Bólogattam, miközben azon járt az agyam, kinek szúrta jó kispolgári ízlését Sebaj Tóbiás.
Ismét repültek a hónapok, március van, és én értetlenkedve nézem a batyut a futtató szélén. Csak sikerült elűzni, gondoltam. Rendőrt hívott rá valaki, és most gyerekes, bűzösen együgyű győzelmének örül valahol a házban.
Sebaj Tóbiás valahol ballag, vagy kucorogva másik helyet keres. Ahol nem zavar senkit. Mert ő nem hagy nyomot. Csak bennünk...
