Ahogy kezdődött..

Augusztus van. Lassan ereszkedik az este a borsodi mezőkre. Csendesedik minden, a nappali meleg még rátelepszik a vidékre, vegyülve az este fullasztó porával. Az emberek hazaértek már, kérdezve, mi a vacsora, ezzel is jelezve a nap végét. A tyúkok elültek, és az istállókból is csak néha hallatszik a tehenek hangos szusszantása. A róka most indul éjszakai vadászatára, reménykedve hogy az éber házőrzők nem rázzák meredt véresre rőt bundáját. Furcsa körforgás ez. Nap-nap után küzdenek az életért, miközben igazából minden időóra ketyeg az elmúlás felé.

Sötét lett, lassan már csak halvány körvonalak látszanak, elrejtve annak a furcsa rémalaknak a szörnyű, szemet kínzó képét, aki nyomorultul, vakon botorkálva, cél nélkül vonszolja magát előre. Valamikor nagy volt, és királyi.Tanyát őrzött, már látványára is hátrált a rosszban sántikáló ember, állat. Régen volt. Most nappalra elbújik a bokrok, cserjék közé, így nem égeti a kíméletlen nap, tovább kínozva elgyötört testét. Bőre csupasz, gennyesre marta a rüh, a bőr alá fúródó apró férgek milliói. Vak szeméből genny szivárog, messziről vonzva a gyötrő legyek hadát. Csontjai kiállnak, koponyájára, bordáira ráhűlt a bőr. Egy élő mementója az emberek érzéketlen világának. Szinte hihetetlen, hogy az a csepp szikra ami még ezen a világon tartja, vinni tudja előre. Dobog még az a rossz, öreg szív, levegőért zakatol a beteg tüdő. Tántorogva, mindennek nekiütközve kaptat tovább, talán maga sem tudja, miért, hová. Csak a makacssága hajtja előre. Néha megáll, szimatolva próbál egy kis poshadt, a melegtől opálosra színezett vizet találni, de csak a por lepi el cserepes orrát, taplóvá száradt száját. Nincs már más célja, mint megérni még egy reggelt, még egy napot.
Folyt köv.