Tényleg ennyi?

Hétfő van. Iszonyú nyüzsgés, tolakodás. Szellemarcú emberek rohannak el egymás mellett, tekintetük közös, mozgásuk szinte gépies. Fejükhöz szorított mobiljaikba magyaráznak, billentyűket nyomkodnak. Nincs már a napilapokat böngésző, szertartásosan buszon helyet foglaló, kicsit emberibb tömeg. Ácsorgok a nyugatinál, gyötröm az agyam, hogy csináljam, mit, mikor mondjuk a miértet legalább tudom. Kéne egy kávé. Esetleg kettő. Ezen rágcsálódva ballagok, közben nézegetem a civilizáció robotjait.

Meglátok egy kéregetőt, nála kicsit elidőzöm. Sráckoromban, ha a mongol hódításról tanultam, valahogy ilyenfélének gondoltam a tatárokat. Alacsony, résszemű ember, karika lábakkal, fekete hajjal. Letelepedek mellé egy cigi erejéig, nem törődve meghökkent tekintetével. Pár szó után leporolva nadrágomat battyogok tovább.

Elgondolkodom, lehet, ezért nem hallom elsőnek, valaki a nevemen szólít. Talán sokadjára figyelek fel a korombeli felém integető emberre, aki lelkesen szuszakolódik utánam a tömegben. Megállok, megvárom. A kötelező: na, ki vagyok én szöveg alatt nézegetem, hátha beugrik valami, de nem leszek okosabb. Vagy nagyon rég láttam, vagy a szokásos valahol egyszer már beszéltünk helyzet. Előbbi. Régi iskolatársam, derült ki a mosolygós kézrázás közben. Nem lett szebb - gondoltam magamban -, de közben már cibált is be egy közeli gyorsétterem bejáratán. Pár perc múlva már rutinosan rágcsálta hamburgerét, vigyázva hogy ne ejtsen foltot öltönyén. Én miután a kilencedik szalvétával is megpróbáltam kidörzsölni a nadrágomból a furcsa szószt, lassan feladom. Pörögnek a szavai. Munkáról, amit nem szeret, asszonyról, akit meg már megunt, gyerekről aki messzeföldön keresi a betevőt, de kétnaponta beszélnek a neten. Az éves spórolásról, hogy mehessenek nyaralni, az új kocsiprojektjükről. Az egész élete belefér öt percbe. Aztán kérdez. Mit mondjak? Meséljek a küzdelmekről? A családommal vállvetve folytatott napi harcokról? Minek? Hogy eggyel több ember nézzen rám, hogy ez is bolond? Valamit makogok, aztán jön a megszokott kérdés. Mi a jó fenének nem csinálom azt, amit kéne, és mi a jó fenének teszem aminek kívülről semmi értelme sincs? Csendesen elmélázok. Hogy mondjam el, hogy amit teszek az színtiszta önzés. Hogy érezzem, élek. Hogy megpróbáljak ember maradni, mert annak neveltek a szüleim? Hogy ha jót teszek egy állattal, az nekem jó? Attól én is boldog vagyok? Megrázom a fejem, és megkérdezem. Hogy múlik egy napja? Mondjuk a mai. Mesél. Rohan ide meg oda, bevásárol, kifizeti, beugrik, sorolja. Holnap mit csinálsz? Mondja, mondja, már a pénteknél tart. Furcsa. Ha egy nagy mágus hirtelen kártyalapokká változtatná az életét, mind egyforma lenne. Lassan búcsúzunk. Megkeresem öreg autómat a parkoló leglehetetlenebb zugában, és kipöfögök a suliba. Gandi papa lelkesen megugat, majd kölykös ugrálásba kezd. Elmesélem neki a mai találkozásomat. Furán leskelődik az ősz szemöldök alól, majd letelepszik mellém. Ujjaimat bundájába fúrom, és közben a fejemben motoszkáló gondolatokra hangosan csúszik ki számból a kérdés. Tényleg ezért vagyunk ezen a világon? Ez jár nekünk? A méhkas élet? A rutin? A szürkeség? Miért? Tényleg csak a megveszemben lehet értelmet találni? Tényleg ennyi? Nem hiszem. Minden életnek célja van. Valami nagyobb. Szebb. Én tudom. És Gandi is...

Joó István