Csak még egy kicsit...

Az éjszaka csendesen telt. A levegő hűvösebb lett, és néha egy kis szellő is borzolta a fákat. Volt igaz némi zörgés, szöszmötölés a szomszéd bokorban, de ahogy jött, úgy múlt el, és utána csend lapult a szomjas ágak között. A nyomorult nagy kutya érezte, nemsokára felkel a nap. Tudta, hogy a könyörtelen forróság tovább gyengíti és a nap sugarai korbácsként csapja, égeti megkínzott testét. Elbújva akarta tölteni a nap legkínzóbb részét, mélyen behúzódva a bokrok alá ahol nagyobb esélye van ennek a napnak az átélésére is.

Tovább nem gondolkodott, hiszen nem adatott meg neki a jövőbe látás képessége, egyébként is a dolgok jelenlegi állása szerint nem nagyon volt mibe néznie. Talán már holnapja sincs. Vizet kell találnia, tápászkodott fel lassan, reszketőn. Tudta, ha élni akar, innia kell. A kiszáradás, ez az alattomos gyilkos, szinte észrevétlenül szívja ki maradék életszikráit, és ő ezt nem hagyhatta. Legbelül, mélyen valahol az ezer kín, megcsalatás, fájdalom sötétje alatt pislákolt benne a lélek törékeny, repdeső, halvány pici mécsese.

Egy sötét, nyomorúságból teremtett keserű óceánon imbolygó eltűnőben lévő leheletnyi élet. Nehezen felállt, és a könyörtelen ágak csapkodásán keresztül elindult, hogy valahol, talán egy régi kiszáradt patak mélyén találjon egy korty büdös, mocsokkal teli vizet. Meleg lett, és ahogy tántorgott, egyre több vérszívó csatlakozott az aszott vén eb testét gyötrő férgekhez. Elkésett szúnyogok, korán kelő legyek ölték, szívták vérét. Nem tudni honnan volt neki, de ez kínzóit nem érdekelte. Tették amit a természet könyörtelen törvénye kiosztott számukra.

A vak óriás botorkált tovább, makacsul, érthetetlen elszántsággal. Néha megállt, orrát magasba emelve olvasott a környező világ üzeneteiből. Hirtelen ledermedt, mélyet szippantott, és miközben agya elemezte a szagok számára alapvető sorrendjét, izgalom fogta el. Vizet érzett. Kicsit gyorsabban baktatott az eddigiekhez képest. Most már tudta, nincs tévedés. Ez víz. Mégpedig friss, nem az a poshadt, áporodott bűzös lé, amit mostanában találni szokott. Nem tudhatta, honnan is tudta volna, rövid ideje annak, hogy egy vízszállító lajtos kocsi sofőrje, talán lustaságból az útmenti árokba engedte a megmaradt terhét. Szerencséje volt. Száraz nyelvével mohón lapátolta szájába a friss, hűvös, életmentő vizet. A nap közben apró felhőként szippantotta, párologtatta a kicsi pocsolyát. Meleg lett, és a beteg kutya vackot keresve behúzódott a sűrű bokrok közé.
Folyt köv.