Mi jár a fejemben? Merengek. Bambulok. Mert azt is kell. Nagy súlya van a bennem dúló érzelmeknek. Az élet furcsa cikkcakkjai, egy kósza mozdulat, egy parányi érzés. Halk, elfúló hangocskák, nyöszörgések. A spirituális lét selymesen tünékeny, a bőrödön átcsiklandozó magassága..

Alig két perce estem egy ordenáré nagyot, mikor banánarcú Nudli kutya előttem érthetetlen okokból a hátam mögé ejtette a papucsom. Mikor rálépvén letottyantam az egyébként nem is annyira nagy hátsó felemre, ordításom végigverte a szobát, elém állt farkát pörgettyűzve, szájába kapta a papucsot, és visszavitte a helyére. Azóta alszik. Én pedig gondolkodom. Miért? Szerintem ez titok marad...

Ott messze...

Szeptember. Furcsa, de mintha lágyulnának a nappalok. Simább, selymesebb a fény ahogy átszökik a fák levelein. A fű is más. Gyengébb az a nem is rég haragos zöld, és már nem ugrik annyira gyorsan vissza, ha egy-egy szöcske pattanva lendül el róla. Ha sokáig maradok, elhúzódik az öregek tutujgatása, halkan, messziről a csűrbogár esti muzsikáját hozzá a szél.

Szép ilyenkor a kutyasuli. Békés, zárt kis kuckó itt a város lélektelen betonszoknyája szélén. Itt jó. Ott kint már más. Idegen.

Mint ködben úszó, alaktalan, vizenyős rémek suhannak az embertelenné vált világ bűnösen közönyös alakjai a falak mellett osonva. Gyerekeket vernek, kutyákat, macskákat kínoznak, szép magyar madarakat csapdosnak téglával agyon. Nem a mi időnk ez. Ez a szörnyek ideje. Lehet kardot rántva, ordítva szembemenni velük, de hiába. A csapás keresztül siklik rajtuk, a szitok lepereg, a könnyeket kinevetik. Hol van a megoldás? Talán ott, messze, túl mindenen. Ott,  ahová most Bencekutya merengve néz. Ott ahol gyermekléptekkel, de biztosan jön a holnap. Jön a jó. Ne nagy dolgokra gondolj. Világmegváltó csatákra. Apróságokra. A néni ráncos kezére, amivel megsimította karomat, mert segítettem kihozni jócskán krinolinra hajazó ebecskéjét egy lakatlan kertből. Vagy a kisgyerekre, aki hangosan nevetett Nudli irgalmatlanul idétlen bakugrásain.

Ott van valahol a remény az öreg Bencekutya (és persze párom) izgalmában. Szinte mint két gyerek a karácsonyra, már napok óta készülnek a jövő szombatra. Nagy a várakozás. Megszámlálhatatlan mennyiségű munka, idő, szeretet, kudarc után nagy nap közeleg. Öreg barátunk, Bencebá, a borsodi halottlelkű, üres szemű, süket kutyánk iskolába megy. Életében először tanulni fog. Elvégzi az alap tanfolyamot. Ezek az apró pici győzelmek adják az erőt megvívni a csatáinkat.

Szorítsatok nekik! Megérdemlik.

Már szinte fáj a nap. Izzasztó, bőrperzselő sugarai fullasztóvá hevítik a kis tér levegőjét. A veríték lassan csordogál a homlokomról, és csípős pislogásra kényszeríti szemeimet. Itt a flaszteren még jobban érezhető az elviselhetetlen forróság. Az öreg zöldséges sziszifuszi munkával és ósdi spricnijével vizet szuszogtat fonnyadt árujára. A sarkon egy középkorú férfi szorgalmasan ütögeti a parkoló-automatát. A csapkodást néha monoton mormogás színezi, melyben részletesen elsorolja, hogy kinek kivel kéne szexuális kapcsolatba lépnie. Kezdi a polgármesterrel, de egy idő után már a magasabb potentátok is előkerülnek. Ballagok tovább. Ócska autó fékez mellettem. Régi, gyerekkori cimborám ordít ki az ablakán. Ez milyen randa vénember lett... Pár perc, és mindketten továbbállunk.

Meleg van. Szemben a másik oldalon öreg néni húz maga után egy kerekes cekkert. Ütemes nyikorgásán csak a troli csörömpölése zeng túl. Járom az utam - dúdolom magamban, de az a vattaszerű, ragadós, száraz érzés a számban abbahagyatja velem. Inni kéne. Kibírod, mormogom, és ócska nadrágomat feljebb rántva folytatom az utam. Hm, itt volt a szenesek lerakata. Négerre csúzdáztuk magunkat rajta sráckoromban. Ott Sufnibá suszter-boltocskáját, emitt Ica néni trafikját fújta semmivé a rohanó idő. Semmi sem maradt kölyök világomból.  Aztán felnézek. Vaskerítések közé zárva ott áll a hatalmas bronzkutya. Apám rakott a hátára mikor még menni sem tudtam, aztán suliból, vagy mellőle hazabaktatva ott beszéltük a nap történéseit barátaimmal. Ő még ott áll. Tanúja egy emberibb világnak. Beosonok, lopva megsimítom. Jó látni öreg. Még nem múlt el minden...

A rendőrautó hangos nyikorgással kanyarodott be a suli parkolójába.

Pillanat, mondom a tanulómnak. Talán most megérkeztek a várva várt hatóságok. Napok óta vártam őket, hátha most valami lesz a nagy ellenünk indított leszámolásból. Vigyorogva nézek a kikészített oltási könyvekre. Ballagok a kapu felé, futólag pillantva Bencebára. Ő is szerepelt a vádak között. Se chip, se oltás, stb. Idióták. Legalább ne egy olyan kutyát mutogassanak, aki pár hónapja került hozzánk egy gyepiről. Onnan pedig alap hogy oltás, chip nélkül nem adnak ki ebet. Vigyorgunk egymásra. Sokat javult mostanában az öreg. A rendőrhöz érve elkezdeném a mondókám, mikor megszólal. Van nekem egy kiskutyám... Na ebből se lesz tetemrehívás. Útbaigazítom az ovisokhoz, majd visszazuppanok a tanulóm mellé. Csodálkozik mérgelődésemen. Nem érti, nincs titkolni valónk, és a legjobb lenne ha ezt a hatóságok állapítanák meg. De ezek meg a feljelentés, ehh! Csak a netpuffogás... Hogy bírod? - kérdezi. Elgondolkodom. Igazából jól. Sőt. Mintha minden szutyok támadással csak nyernék valamit. Mintha valaki ott fent a világmindenség tetején minden felénk repülő követ picit, talán csak hajszálnyit eltérítene a céljából.

A nagy gondok olyan közelségbe hozták a családomat, páromat, barátaimat, mint még soha semmi.

A suli újra él, a naptáram tele az új egyéni foglalkozások időpontjaival. Öreg barátaim a vén ebek jól vannak. Készül az új könyvem. Szóval, igazából csak jót tettek velem a nagy gyűlölködők. Na ez tényleg bosszantó lehet nekik. Nagyon vigyorgok. Aztán komolyabb dolgom akad. Csicsergő vidámsággal egy apró, gyönyörű emberke perdül elém. Csupa maszat, bogárszemű angyal. Az unokám.

 Papa, kutya amma? Igen? - persze bólintok halk boldogsággal. Nézem a kisembert, ahogy a vén kutyának viszi az "ammát". Jó élni. Köszönöm.

Csendes nap. Jellegtelen, olyan mint a többi. Megy az idő, lassan forog a világ kereke. Egy egyszerű nap. Jó lenne egy pillanatra megállni. Gondolkodni, érezni.

Állatok milliói kóborolnak szerte a világban. Étel, szeretet, otthon nélkül. Néha megtorpanva, félve falak mellett osonva, mint szürke árnyékok. Az ember teremtményei ők. Szükségtelen melléktermékek. Azok akiket most ütöttek el, és azok akiket holnap fognak. Azok akiket a vadász lő le, és azok akik egyszerűen éhenhalnak. A mi teremtményeink. Ma van a hontalan állatok világnapja. Egy csendes, bűnös nap.

Jellegtelen, mint a többi?

Gyertek! Beszéljük meg a részleteket!

Hosszú Katinka háromszoros olimpiai bajnok. Gratulálunk! (A 2012-es olimpia után nem sok jövőt jósoltak neki az úszásban.)

Van még kétség bárkiben, hogy a következetes, kitartó munkának beérik a gyümölcse? És ez a kutyával való kapcsolatunkban legalább ennyire érvényes. Nem működik gombnyomásra. Hónapokig tartó apró, türelmes tanítás, foglalkozás, és jön az eredmény. Tudom. :)

Te eggyel se bírsz?

Gyere, megtanítunk!

Várok...

Az ósdi utcai csap köhögve, cuppogva csurgatja magából a vizet. Húsz perc alatt telik meg egy vödör. Hat vödör, két óra. Lemértem már, tudom. Van idő gondolkodni.  A meleg mozdulatlanul ül az egész tájon.  Ingem lassan átizzad, vizes rongyként tapad rám.  Néha egy-egy autós húz el mellettem, arcukon meghökkent grimasz.  Egy ember és hat vödör. Várok. Közben a csap tömítésén át szivárgó víz apró lények tucatját vonzza magához. Méhek, bogarak, sőt még egy pici gyíkocska is buzgón dőzsöl a kis pocsolya vizéből. Várok.  Egy kész, ezt félreteszem. Hőségtől bugyogó agyam tompán kalandozni kezd. Vajon a párom, a lányom, a többi segítő mire gondolhat, miközben ő engedi a cseppenként szivárgó vizet a kutyák vödreibe? Majd megkérdezem.  Csak most sétálnak. Sétálnak a zsibbasztó melegben, közben folyton figyelve, hogy az öregek ne pörögjék túl magukat. Mikor megjönnek, szúnyogcsípte, izzadt testükre tapad a ruha, poros arcukon fáradt mosoly.  Eni, aki szétszakadt cipőben fut kilométereket  FületlenBencebával. Kata lányom, aki unokámmal naponta átbumlizza a várost, ha kell hajnalban, csak azért, hogy kutyázhasson, segítsen apjának. Regi és Teca, akik legtöbbször egyenesen munkából esnek be, mert az ebek várják őket. Fiam,  aki állandóan morogva, de mindig azonnal kapja ki kezemből a vödröt. Mire gondolhatnak? Várok.

Közben lassan egy közterületes terepjáró oson le a földúton. Állítólag a rendért. A tapasztalatom viszont az, hogy kizárólag a kutyások vegzálása a feladat. Irgum-burgum, pórázra az összes kutyát. Itt a susnyásos pampán nagy értelme van. Nem is olyan régen természetvédelmi területté nyilvánították a környéket. Valami védett pocok vagy ürgepopuláció védelmében. Mondjuk, én tíz éve járok ide, de nemhogy ilyen rágcsálóval nem találkoztam, de embert sem ismerek aki látta őket. A közterek védelme pedig megreked a szerencsétlen kutyások megbüntetésében.  A kábelégetők, tonnányi szemetet odahányók nem számítanak. Érdekes, hogy ennek a kútnak a hibáját is bejelentettük vagy ötször. Azt mondták fúrassunk sajátot.  Mondjuk ez is igaz. Miből? Mindegy. Várok.  A meleg szinte ököllel üti arcomat. De telik a vödör. Nem is olyan régen volt,  hogy kézben cipeltük fel a vödröket. Aztán jött a csoda.
Drabálka.  Andrea Boros szinte felfoghatatlan segítsége, egy platós kisteherautó. Drabálka hátára felpakolva már könnyebb az élet. Mert vannak jók is. Sokan. Szerencsére. Várok. Időközben megteltek a vödrök. Fiam is megjött Drabálkával. Indulunk. Menet közben egy fiatal pár egy kajla vizslát sétáltat. Szólunk nekik a rend és környezet zord bírságolóiról. Arcukról eltűnik a mosoly. Mesélik, hogy a kerületben már a parkokon keresztül sem vihetik a kutyát. Még pórázon sem.

Ejjjj,  azt a szabályhozó nagyhatalmú polgárdöbrögit! Azért élnünk még szabad, mert van kutyánk? Hirtelen döntök. Csak dacból. Minden X-ik kerületi kutyásnak adunk 20% engedményt, ha eljön a suliba. Csakazértis! Mert nem várok tovább...

A szemek mögött...

Sok világ van a szemek mögött. A félelem jegesen kék belefagyott, állandóan csikorgó mindent félreseprő világa, az agresszió ordítva robbanó,tűzvörös lobbanása. Ismerem őket, volt már dolgom velük. Ami leginkább megrémít, az a tekintet halott, közömbös sötétsége. A jég felolvad, a tűz ellobban, de ez a sötétség az más. Ott, bent a szemek mögött, önkéntes rabságban rója a lélek végeláthatatlan köreit. Vakon botorkál, nekiütődve a saját maga által épített cellának. Közömbös, rideg, kiúttalan folyosók,mely halkan verik vissza a legrejtettebb vágyat, kijutni innen. Hátha lesz még fény, lesz hit, egy kéz aki kivezet.... Ám ez szinte soha, senkinek nem sikerül....

Nem lesz ez így jó - mondja csendesen a doki, és feltolja a homlokára szemüvegét. Valószínűtlen kék szemében a fáradtság mellé valami más is költözik. Mintha egy csepp aggodalmat látnék benne. Már vagy harminc éve ismerem, de ez új. - Mindig joo vagyok - próbálom elütni a kellemetlen hangulatot. Ez most komoly - zárja rövidre erőltetett viccemet. Állj le, vagy tepsi lesz a vége - mondja a rá jellemző kedves tapintattal. Szar a ketyegőd, tropák az idegeid. Minden leleted ocsmány. Vagy változtatsz, vagy vége. Most pedig legalább két hétre húzzál nyaralni. Utána gyere.

- Ezt most hogy? Meg van ez zakkanva. Egy fityingem sincs, a suli majdnem kész, ezer dolog. Nyaralni... Lassan ballagok a kórház furcsán nyüzsgő folyosóján. Tudom, hogy valami nem százas velem, nem tudok aludni, itt szúr ott fáj, de ez már így megy évek óta. Ejnye már. Még egy kicsit bírom. Nem lehet ez ennyire komoly. A kapuhoz érve megszédülök, le kell ülnöm a lépcsőre. Szóval pihenjünk. Okos. Mint mindig ha nagy a gondom a suli felé veszem az irányt. Osztok, szorzok. De nincs mit. Ahogy kiérek, jobb kedvre derülök. Gandi papa üdvözöl. Látszik jobban van. Leülök, ősz, szép fejét a kezem alá fúrja.

- Tudod Gandi - mormogom -, én sem vagyok jól. Azt mondta a doki pihenni kell. Érzem, érti, sőt talán régebben tudja mint én. El sem mozdul mellőlem, szeme az arcomat nézi. Lassan elmerülünk a hangtalan ősi beszédben. Szeretetfoszlányok simítják az ócska szívemet. Repülünk vissza az időben, ahol még ember és állat vállt vállnak vetve harcolt az életért. Szinte érthetetlen nyugalom költözik belém. Már nem félek a holnaptól. Eltűntek a zsibbasztó árnyak, szétfoszlott a nyomasztó homály. Ezt szeretem. Ez amit igazán tudok. Megértem, megérzem őket. Beengednek kínjaikba, megosztják örömüket. Az utóbbi időben elhagytam őket. Elvette örömünket a napi ügyek, borzalmak sora. Mentettem, koldultam, veszekedtem naphosszat. Négylábú barátaim lassan előbb képekké váltak a számítógép monitorán, aztán adatokká silányultak. Elhitettem magammal hogy fontos dolgot teszek, csak épp azokat hagytam el akikért csináltam az egészet. Cigit keresek a zsebemben mikor Nudli egy ócska labdát ejt elém a fűbe. Malac szemei csillognak, játszani hív. Mennem kell. Most már tudom. Nyaralni fogok. Itt a sulimban. Velük. Mert itt a helyem. Hazaértem.

Várok.

Hivatal furcsa rideg folyosóján. Sárga csempe, a kortól hálós, lepattogott,tompa fénytelen. Harminc fok, fáradt, türelmetlen emberek. Mindenhol olvadt zsírszerű izzadság a fásult arcokon. Ügyeik vannak. Fontos és halaszthatatlan. A dolgozók bennfentes papucsos vonulása, az elmaradhatatlan papírlobogtatás. Ajtókban kulcs, a felkentek automatikus zárása, apró jelentéktelen kulcstartók műanyag zörgése. Beszédfoszlányok. Száraz sonkászsemle a büféből. Morzsái lekaparhatatlanul feszítenek a köpenyek hajtókáiban. Furcsán pittyegő mobilok, néha feszült vagy bárgyú beszélgetések. Repkednek, mint hamupernyék egy égett papírlapból. Várok. Szemben, egy ócska széken egy szürkére kopott, jelentéktelen, érdes emberke ücsörög. Ritkás, fakó haját homlokára mossa a verejték. Bütykös kezében az irattartó idegenül, szinte bántóan hat. Eltelt egy fél óra. Anyuka érkezik, két gyerekkel. Szeme fáradtan rebben egyikről a másikra. Mozdulata szinte gépies rutint láttat. Várunk. Nézem a folyosót, nézem az embereket. Mai valóság. A szürke, jövőtlen magyar jelen.

Mind eltűntek, köddé váltak...

Tíz éve már, hogy egy keservesen didergő reggelen pöfögtem egy pestmegyei kis falu felé. Az útmenti fák jégköntösén megcsúszott a kocsim fényszórója, a dér fagydarával hintette be a tájat. Halkan nyüszögök a rádióból szivárgó zenére. Derekasan fűtök, kezem vakon kotorászik a kihűlt kávét rejtő műanyag pohár után. Az apró falvak elmaradnak mögöttem, és már azon kezdem gondolkodni, eltévedtem. Aztán hirtelen tábla villan elém, megérkeztem. Nem kell sokáig keresgélnem. Lekanyarodva hirtelen emberek, autók csoportja úszik a szemembe. Rendőrök, kíváncsi toporgó járókelők, sustorgó mindentudók. Megérkeztem.

Az állatorvos, egy apró pirospozsgás emberke, régi ismerősöm. Arcára pillantva furcsa, zavart, talán döbbent kifejezést látok. Baj van. Nagy baj. Már a hajnali telefonnak is baljós hangja volt. Mikor kérdeztem, hogy hány kutyát kell elhozni, a rendőrségi ügyeletes zavart válasza sokáig kongott a fülembe még az indulási után is. Nincs már itt mit elvinni -mondta, majd megszakadt a vonal. Most itt vagyok. Kicsit félve, megpróbálva felkészülni mindenre ami csak érhet. Sokmindent láttam már. Cafatokra tépett szerencsétleneket, éhségükben a saját húsukat tépőket. De erre nem voltam, nem lehettem felkészülve. Egy udvaron, egy fa gyökerei között a jeges földbe vájt kuckóban jéggé fagyva találtuk még a kis családot. A mama még halálában is takarta, óvta négy apró kölykét. Csonttá aszott apró teste szinte ráfonódott megfagyott kicsinyeire. Csendesen néztem a kiterített családot. Még halálukban is ott ragadt az igazi szeretet. Volt bennük valami nyugodt csoda, valami megdermedt vád a kegyetlen, közömbös világgal szemben. Feküdtek csendben, testüket lassan befedte a hó. Szorít a torkom, zsibbad a kezem. Cigi után kutatok, közben fél füllel hallom hogy csak a kinézetében emberszerű lény, a tulajdonos azt makogja, hogy pont most akart nekik ólat csinálni. Egy szó nélkül arcon köpöm és kifordulok az udvarról. A hazaútra már nem is emlékszem.

Mentek az évek és a napok borzalmai lassan eltemették bennem a jeges testek emlékét. Egészen máig. A teraszon ülve, ahogy szívom a cigimet, körben pislákolnak a csillagok. Itt felettem egy apró csoportjuk. Négy kicsi, alig látszik, és egy nagyobb, fényesebb. Pont, mint ők. Lassan egy felhő kúszik eléjük, ködbe bugyolálva őket. Megint szorít a torkom, kapar a cigi. Eltűntek, köddé váltak. Már senki nem emlékszik rájuk. Talán csak én. Néha. Mikor ködbe burkolóznak a csillagok.

Kedves Tanulóink!

Június 4-től iskolánk bezárja kapuit. Egy hónapos felújítás veszi kezdetét. Július 2-án újult erővel és iskolával várunk Titeket. Megértéseteket Köszönjük. Addig is sok napsütést és boldog kutyás órát kíván a Cerberos csapata.

1996 telét írjuk.

Cudar szél vágja arcomba a fákról leszakadó jeges hópamacsokat. Öreg kabátom gallérját felhajtva topogok egy vidéki sintértelep mocskos, hólatyakos udvarán. Keresni jöttem, nyomorultat nézni, esélyt adni valakinek, hogy talán neki legyen holnap. Sokan vannak. Egymás után vágódnak a kerítéshez, hol ugatva, őrjöngve, hol az érintést koldulva. Megannyi rab. Halálraítélt. Honnan vegyem a döntés bátorságát, az életet adó jegyet? Talán Ő. Az a félszemű. Vagy az a kis őrjöngő szőrcsomó? Nem tudom. Mikor már majdnem eldöntöm, mindig félve kapom el a többiről a tekintetem. Úgy érzem, cserbenhagyom őket. Idegesen cigarettára gyújtok, szemem nyugtalanul pásztázza a nyomor falatka sárrá ragasztott darabját. Fáj belül valami. Az árulás sunyi hidegség. A hazug vigasz, egyet megmentek. Keserű a cigi, és hidegebb a szél. Ahogy nézelődök, pillantásom apró vércseppeket vesz észre. Egyenes vonalban tartanak egy düledező ól alá. Körbenézek, gondozót keresve. Miután találtam egyet, magammal cipelve mutatom neki a nyomokat. Ja, tudom, szuszogja apró páracsomókat büfögve ki a száján. Az a Puszedli. Ott lakik a lukban, az ól alatt. Soha nem jön elő, csak mikor este a többi ugatja az érkező őrt, akkor kirohan, összekapkod pár kenyérfecnit, és rohan vissza. A többiek, ha tudják, megtépik. Fél mindentől.

 Ezzel fejébe húzta füles sapkáját és elballagott. Puszedli. Hülye név. De ha ez, hát ez. Kikanalazom, gondoltam. Már előre tetszelegve a könyörületesség megtévesztő, ócska szerepében beléptem a kennelbe. Az ócska tákolmány alatt iszonyú mély gödörben, szinte elérhetetlenül egy apró fekete, jelentéktelen kutyácska kucorgott. Sokkos állapotban, testén erős rángásokkal feküdt a mélyben. Már félni sem volt ereje. Ölembe véve, a többi kutyát elhajtva futottam vele a kocsihoz. Kicsi volt, törékeny, kopott kénytelen szőrét barnára áztatta az alvadt vér. Bírd ki, kicsi, mormogtam, és közben majdnem kitörtem a bokám egy hó alatt rejtőző gödörben. Valamit kiabál a füles sapkás, de kit érdekel? Sietek. A vér lassan átáztatja a pulóverem. Hirtelen sikolt egyet, valami amorf, leírhatatlan hangon, és nem lélegzik többé. Állok, kezemben a kopott kis testtel. Hirtelen nem tudom, mit tegyek, zavaromban simogatni kezdtem. Furcsa ürességet érzek. Ez nem fájdalom. Ez valami más. Legalább megpróbáltam, próbálom vigasztalni magam. Frászt. Mit ér? Ezrek élik napjaikat a sötét odúkban, rettegve mindentől. Hideg, fagyos borzalmas menekülésben, míg örökre ki nem huny a szemükben a pici életszikra. Egyedül, megfeszülve a rémület minden percet ellopó keresztjén. Nincs holnap. Nincs esély. Nem nyúl feléjük senki. Páriák.

 És ne hidd, hogy ez régen volt. Most is, ebben a pillanatban ezer és ezer élet kucorog valami lyukban. Hátha egyszer ők is láthatják a napot. Talán...

Előttem egy kockás papír....

Számolok. Napok, hetek óta. Igazából soha nem tudtam megszokni az elektronikus gépek tudományát. Agyammal tudom, hogy a végeredmény igaz, de legbelül nem érzem, nem látom hogy csinálja. És ez (is) zavar. A számok nem barátok. Gúnyosan, tévedhetetlenül köpik az arcomba az igazságot.

Egyre kétségbeesettebben vésem papírra az elvitathatatlan valóságot, de az eredmény csak ott szemétkedik konokul, megváltoztathatatlanul a pici kockák között. Mert írva vagyon.

Jönnek a kérések. Számolatlanul. Nézd, öreg, beteg, altatják, kidobták... Nem tudtok segíteni? Sérült, vérzik, fáj, némán haldoklik a rácsok mögött. Ilyenkor elfog az izzó tehetetlen düh. Elő a papírt. Csináljunk, szorítsunk, tákoljunk még egy helyet. Csak még egyet.. Aztán még le sem tettük a jövevényt, már tele az üzenőkém a következő nyomoroncokkal. Kezem sebesen irkálja a számokat. Talán ha még ebben a hónapban nem köttetjük vissza az áramot a suliba. Vagy ha nem most csináltatom meg az autót. Igen, de Tatát vinni kell dokihoz. Egyre nehezebben kel fel, nem szereti ezt a hirtelen hideg-meleg frontot. Annak ilyen bogyó ennek olyan vitamin. Nincs. A nincs van. De azok az arcok ott a képeken... Nem értik, mi történik velük. Kérnek. Szavak nélkül. Mit mondjak nekik? A számokat? Hogy most ez nem jó időszak? Hogy haladunk és majd akkor? Hol lesznek ők már akkor. Számolok. Egyre keserűbben, mérgesebben.

Elvállaltad, csináld, gúnyolom magam. Elkések. Tudom. Talán ha focistadiont építenék háromszáz embernek. Akkor talán. Eldobom a ceruzát. Méltatlankodva pattan egyet a falon, és eltűnik az asztal alatt. Számoltam. Míg ezt leírtam nyolcszor pittyegett az üzijelzőm. Még az előzőket sem tudtam befejezni. Mert ugye számolni kell..

Ötven után, így deres fejjel, álmosan kikászálódva az ágyból, buta, ügyetlen mozdulatokkal rágyújtok, és kinézek az ablakon. Éljen május elseje, zümmögöm önkéntelenül magamban egy letűnt kor félresikerült dalát, és közben szidom Nudlit, aki dömper módjára,mindent ledózerolva ugrál, örülve az új napnak.

Aztán egy percre megtorpanok. Anyák napja van. Egy lendülettel ezer emlék, érzés oson a fejembe. Kölyökkori virágcsenések, lendületes, kiabálós üldözők.

Az első foszlányok, mikor minden reggel bölcsibe menet kaptam egy ezüstpapírba csomagolt banános csokit. (Azóta is bölcsiíze van, és szeretem) A sulis "azonnal küldd be a szüleidet" rapportok nyaklevesei, a végtelen türelem, majd a titokban a zsebembe dugdosott százasok, a zöldbabfőzelék, és a hol a fenében tekeregtél eddigek, a furcsán féltő, aggódó szemek. Aztán a betegség, mikor igazán láttam harcolni Anyut. És még az elmúlás baljós, feketén zavaros köde is szétrebbent előle.

Felvillannak a történetek, melyek azóta már legendaként szállnak a mosoly szárnyán. Az első bull terrierem (abban az időben még igencsak kevesen ismerték ezt a fura fajtát) mikor hozzám került, rohanásban voltam. Gyorsan betettem a szobámba, vágtattam tovább. Mikor hazaértem, a kutya sehol. Anyu hangját követve kilestem a konyhába, ahol szegény bull ücsörgött,egy orrára tekert nedves konyharuhával, apró malac szemeit Anyura függesztve hallgatta, hogy a kamillás borogatás pikk-pakk lelohassza azt a randa nagy púpot az orráról. Vagy mikor az akkori körzeti megbízott felháborodottan jött panaszkodni, hogy a csizmáját leszögeztük a küszöbjére, mire hazaértem, már ott üldögélt a szobában békésen, és Anyuval pucolta a borsót. Ilyen volt, és kérem Istent, még nagyon sokáig legyen nekem és nekünk. Mert ő az, akiből csak egyet kapunk. Ő az Anyám.

Lépcsők..
Magas az emelet. Lassan, óvatosan lépkedünk, úgy ahogy a körülmények engedik. Picit mindig feljebb. Szuszogva, néha majdnem megállva, de konokul. Egy, majd még egy. Most eljött az ideje egy újabb foknak. Május huszadikán, pénteken elkezdjük a kátai Ezüst Évek öreg ebek otthonának építési munkálatait. 

Segítségetekkel megvannak az ajtók, a csempe, járólap. Ha van kedveltek, és időtök, gyertek munkálkodni. Terveink szerint még az idén elkészülhetünk. Mindenkit szeretettel várunk. Ha pedig támogatni, sikerre vinni szeretnétek álmunkat, megtehetitek. Nem sok van már hátra. Az öregek várnak, remélnek. Kell nekik a biztos kuckó. Segíthettek a könyv, a póló megvásárlásával, ablakkal, munkával, tárgyi adománnyal. Mindennek örülünk. Köszönjük.
Axa bank 17000019-12738063-00000000
Adhat vonal: 13600 szám 31 mellék, vagy sms-ben a 13600 számra a 31 kódot.
Köszönjük.

Nem lelem.

Valami hiányzik. Nem csak mostanában. Régebben kezdődött, csak lassan találtam rá az eltűnt érzésre. Gondolkodtam, kutatgattam, erőltettem az agyam, de nem leltem. Aztán talán tegnap ücsörögtem az ócska fotelemben, majszolgatva a kiflimet, hirtelen ráeszméltem. Fura íze volt a kiflinek. Unalmasan egyhangú, ízetlen, nem finom. És akkor rájöttem. Valahogy eltűnt az élet íze. Az a zamat, ami összekacsintósan megadta a percek igazi értékét. Csörög a telefon, csipog az email, gyere ide, küldd el azt, és így tovább.

Az órák nem ketyegnek, a hifi nem serceg a kristályzene alatt. Inni kéne egy sört. Á, még vezetek. Enni kéne, de sótlan. Valahogy ízetlen lett minden. Kicsit szomorúan jutott eszembe, hogy az ember kínjában még templomba sem mehet, hisz a hitet is ellopták a kevés kiválasztottak, hogy erejével szentesítsék felebarátjuk szemeinek kilopását. El kéne bújni. Messze messze, de már a messze is olyan köpnivalóan közel van.

Talán az emlékek, azok még tiszták.

Télen sült gesztenye illatúak, nyáron tücsök cirippentők. Nagyapám öreg kérges keze, ahogy felém nyújt egy homályosra öregedett poharat, benne savanykás, piros borral. Nagyanyám, ahogy a sparheltből kiszedi a hajába sült krumplit, aztán gondosan egy kockás ruhába bugyolálja őket. A nyarak ezer gyémántszilánk csillaga. Apám, ahogy mutatja a göncölt, tanítja a nagy szépség tiszteletét. Anyám borsólevesét sok galuskával, mert úgy szeretem. A kesernyés pipafüstöt, ami körüllengte az öregeket beszélgetés közben. A zsebórák üvege alatt maradt dohánymorzsákat.

Igen. Sok dolgom van. Meg kell mutatnom az unokámnak a Göncölt. Bort kell innom a fiammal, krumplit kell sütnöm a lányaimmal. Ja, és megértetnem a párommal, hogy a borsóleves sűrűn jó.
Hm. Nem érek rá nyavalyogni. Közben pedig, mintha ez a kifli is megjavult volna. Így van ez.

Élet.
Mert az mindent legyőz.
Egy udvar sötét mélyén gyerekek játszottak. Vele. Na nem úgy, ahogy igazi gyerekek játszanak. Sötét, sivárlelkű emberutánzat palánták kegyetlen, gyilkos időtöltése, eszköze volt. Az értelem nélküli, gonosz primitív mindig sötétben élő kölykök fociztak. És egy csepp kutya volt a labda. Hiába sírt vinnyogva, hiába pisilt maga alá, a rúgások tovább csattogtak rajta. Picire összehúzta magát, és csak néha villant belé a gondolat, jobb lenne meghalni. Születése óta nem simította végig senki. Nem volt aki egy mosolyt adott volna neki. Senki és semmi nem létezett, aki fájdalmas magányosságát megértette volna. Vívta apró harcát a következő levegőért, egy perc életért. Aztán hirtelen felragyogott a remény melengető sugara. Jött egy lány, elvette őt a gyilkos embermaradványoktól. Előbb még nem akarták adni. Jöttek az ordibáló szülők, lökdösődtek, fenyegetőztek. De a lány nem ijedt meg. Csendesen magához szorította őt, és a kiskutya életében először érezte, hogy van a félelmen túl egy másik, édesebb, melegebb érzés is, ez a szeretet. Apró teste szorosan bújt a lányhoz, rúgásoktól feldagadt buksiját erősen hozzá nyomta. Hirtelen tele lett a mocskos udvar emberekkel. A lány nem volt többé egyedül. Gyorsan vége lett a veszekedésnek. A kiskutya és a lány elindultak az élet felé.
És most Vendelke gazdis lett. Már csak emlék a szörnyű udvar,a sok rúgás.
Légy boldog Vendelke!

Ismét itt a jó idő.

Sok szeretettel várjuk a kölyökkorú kistestű kutyusokat, a részükre bölcsőde néven megtartott foglalkozásokra.

Van abban valami furcsán csendes megilletődés mikor elsőnek fordul feléd egy vén, becsapott, kirúgott kutya. Néma kérés, halk válasz. Talán egy apró hang legbelül, egy csepp láng pislogása. Ilyenkor figyelj, hallgasd a hangokon túl. És mikor megérintett, köszönd meg neki a legnagyobb tisztelettel. Ajándékot kaptál, légy hálás érte.

Megjött. Kopott fénytelen bundája, sebekkel teli rozzant teste, ezüst arca és a semmibe révedő, megtört öreg szeme van. Egy vén eb a sok közül. Míg dokihoz nem kerül, a suli mellett kapott átmeneti szállást. Nem érdekli. Csak ül és néz. Messze, valahová, ahol minden sérült lélek elmereng. Nézegetem, gondolatok kavarognak bennem. Meddig kell utána mennem a múltjában tekergő poros, hamuszagú úton? Utolérem egyszer? Elfogad annyira, hogy megforduljon és visszajöjjön velem, ide hozzánk, ahol már zöldül a fű, és egérfülnyi levélkék vannak a fán? Nem tudom. De hiszek benne. Talán ő is fog. Üdv nálunk, vén veterán.