Ott messze...

Szeptember. Furcsa, de mintha lágyulnának a nappalok. Simább, selymesebb a fény ahogy átszökik a fák levelein. A fű is más. Gyengébb az a nem is rég haragos zöld, és már nem ugrik annyira gyorsan vissza, ha egy-egy szöcske pattanva lendül el róla. Ha sokáig maradok, elhúzódik az öregek tutujgatása, halkan, messziről a csűrbogár esti muzsikáját hozzá a szél.

Szép ilyenkor a kutyasuli. Békés, zárt kis kuckó itt a város lélektelen betonszoknyája szélén. Itt jó. Ott kint már más. Idegen.

Mint ködben úszó, alaktalan, vizenyős rémek suhannak az embertelenné vált világ bűnösen közönyös alakjai a falak mellett osonva. Gyerekeket vernek, kutyákat, macskákat kínoznak, szép magyar madarakat csapdosnak téglával agyon. Nem a mi időnk ez. Ez a szörnyek ideje. Lehet kardot rántva, ordítva szembemenni velük, de hiába. A csapás keresztül siklik rajtuk, a szitok lepereg, a könnyeket kinevetik. Hol van a megoldás? Talán ott, messze, túl mindenen. Ott,  ahová most Bencekutya merengve néz. Ott ahol gyermekléptekkel, de biztosan jön a holnap. Jön a jó. Ne nagy dolgokra gondolj. Világmegváltó csatákra. Apróságokra. A néni ráncos kezére, amivel megsimította karomat, mert segítettem kihozni jócskán krinolinra hajazó ebecskéjét egy lakatlan kertből. Vagy a kisgyerekre, aki hangosan nevetett Nudli irgalmatlanul idétlen bakugrásain.

Ott van valahol a remény az öreg Bencekutya (és persze párom) izgalmában. Szinte mint két gyerek a karácsonyra, már napok óta készülnek a jövő szombatra. Nagy a várakozás. Megszámlálhatatlan mennyiségű munka, idő, szeretet, kudarc után nagy nap közeleg. Öreg barátunk, Bencebá, a borsodi halottlelkű, üres szemű, süket kutyánk iskolába megy. Életében először tanulni fog. Elvégzi az alap tanfolyamot. Ezek az apró pici győzelmek adják az erőt megvívni a csatáinkat.

Szorítsatok nekik! Megérdemlik.