Élet.
Mert az mindent legyőz.
Egy udvar sötét mélyén gyerekek játszottak. Vele. Na nem úgy, ahogy igazi gyerekek játszanak. Sötét, sivárlelkű emberutánzat palánták kegyetlen, gyilkos időtöltése, eszköze volt. Az értelem nélküli, gonosz primitív mindig sötétben élő kölykök fociztak. És egy csepp kutya volt a labda. Hiába sírt vinnyogva, hiába pisilt maga alá, a rúgások tovább csattogtak rajta. Picire összehúzta magát, és csak néha villant belé a gondolat, jobb lenne meghalni. Születése óta nem simította végig senki. Nem volt aki egy mosolyt adott volna neki. Senki és semmi nem létezett, aki fájdalmas magányosságát megértette volna. Vívta apró harcát a következő levegőért, egy perc életért. Aztán hirtelen felragyogott a remény melengető sugara. Jött egy lány, elvette őt a gyilkos embermaradványoktól. Előbb még nem akarták adni. Jöttek az ordibáló szülők, lökdösődtek, fenyegetőztek. De a lány nem ijedt meg. Csendesen magához szorította őt, és a kiskutya életében először érezte, hogy van a félelmen túl egy másik, édesebb, melegebb érzés is, ez a szeretet. Apró teste szorosan bújt a lányhoz, rúgásoktól feldagadt buksiját erősen hozzá nyomta. Hirtelen tele lett a mocskos udvar emberekkel. A lány nem volt többé egyedül. Gyorsan vége lett a veszekedésnek. A kiskutya és a lány elindultak az élet felé.
És most Vendelke gazdis lett. Már csak emlék a szörnyű udvar,a sok rúgás.
Légy boldog Vendelke!