A rendőrautó hangos nyikorgással kanyarodott be a suli parkolójába.

Pillanat, mondom a tanulómnak. Talán most megérkeztek a várva várt hatóságok. Napok óta vártam őket, hátha most valami lesz a nagy ellenünk indított leszámolásból. Vigyorogva nézek a kikészített oltási könyvekre. Ballagok a kapu felé, futólag pillantva Bencebára. Ő is szerepelt a vádak között. Se chip, se oltás, stb. Idióták. Legalább ne egy olyan kutyát mutogassanak, aki pár hónapja került hozzánk egy gyepiről. Onnan pedig alap hogy oltás, chip nélkül nem adnak ki ebet. Vigyorgunk egymásra. Sokat javult mostanában az öreg. A rendőrhöz érve elkezdeném a mondókám, mikor megszólal. Van nekem egy kiskutyám... Na ebből se lesz tetemrehívás. Útbaigazítom az ovisokhoz, majd visszazuppanok a tanulóm mellé. Csodálkozik mérgelődésemen. Nem érti, nincs titkolni valónk, és a legjobb lenne ha ezt a hatóságok állapítanák meg. De ezek meg a feljelentés, ehh! Csak a netpuffogás... Hogy bírod? - kérdezi. Elgondolkodom. Igazából jól. Sőt. Mintha minden szutyok támadással csak nyernék valamit. Mintha valaki ott fent a világmindenség tetején minden felénk repülő követ picit, talán csak hajszálnyit eltérítene a céljából.

A nagy gondok olyan közelségbe hozták a családomat, páromat, barátaimat, mint még soha semmi.

A suli újra él, a naptáram tele az új egyéni foglalkozások időpontjaival. Öreg barátaim a vén ebek jól vannak. Készül az új könyvem. Szóval, igazából csak jót tettek velem a nagy gyűlölködők. Na ez tényleg bosszantó lehet nekik. Nagyon vigyorgok. Aztán komolyabb dolgom akad. Csicsergő vidámsággal egy apró, gyönyörű emberke perdül elém. Csupa maszat, bogárszemű angyal. Az unokám.

 Papa, kutya amma? Igen? - persze bólintok halk boldogsággal. Nézem a kisembert, ahogy a vén kutyának viszi az "ammát". Jó élni. Köszönöm.