Mind eltűntek, köddé váltak...
Tíz éve már, hogy egy keservesen didergő reggelen pöfögtem egy pestmegyei kis falu felé. Az útmenti fák jégköntösén megcsúszott a kocsim fényszórója, a dér fagydarával hintette be a tájat. Halkan nyüszögök a rádióból szivárgó zenére. Derekasan fűtök, kezem vakon kotorászik a kihűlt kávét rejtő műanyag pohár után. Az apró falvak elmaradnak mögöttem, és már azon kezdem gondolkodni, eltévedtem. Aztán hirtelen tábla villan elém, megérkeztem. Nem kell sokáig keresgélnem. Lekanyarodva hirtelen emberek, autók csoportja úszik a szemembe. Rendőrök, kíváncsi toporgó járókelők, sustorgó mindentudók. Megérkeztem.
Az állatorvos, egy apró pirospozsgás emberke, régi ismerősöm. Arcára pillantva furcsa, zavart, talán döbbent kifejezést látok. Baj van. Nagy baj. Már a hajnali telefonnak is baljós hangja volt. Mikor kérdeztem, hogy hány kutyát kell elhozni, a rendőrségi ügyeletes zavart válasza sokáig kongott a fülembe még az indulási után is. Nincs már itt mit elvinni -mondta, majd megszakadt a vonal. Most itt vagyok. Kicsit félve, megpróbálva felkészülni mindenre ami csak érhet. Sokmindent láttam már. Cafatokra tépett szerencsétleneket, éhségükben a saját húsukat tépőket. De erre nem voltam, nem lehettem felkészülve. Egy udvaron, egy fa gyökerei között a jeges földbe vájt kuckóban jéggé fagyva találtuk még a kis családot. A mama még halálában is takarta, óvta négy apró kölykét. Csonttá aszott apró teste szinte ráfonódott megfagyott kicsinyeire. Csendesen néztem a kiterített családot. Még halálukban is ott ragadt az igazi szeretet. Volt bennük valami nyugodt csoda, valami megdermedt vád a kegyetlen, közömbös világgal szemben. Feküdtek csendben, testüket lassan befedte a hó. Szorít a torkom, zsibbad a kezem. Cigi után kutatok, közben fél füllel hallom hogy csak a kinézetében emberszerű lény, a tulajdonos azt makogja, hogy pont most akart nekik ólat csinálni. Egy szó nélkül arcon köpöm és kifordulok az udvarról. A hazaútra már nem is emlékszem.
Mentek az évek és a napok borzalmai lassan eltemették bennem a jeges testek emlékét. Egészen máig. A teraszon ülve, ahogy szívom a cigimet, körben pislákolnak a csillagok. Itt felettem egy apró csoportjuk. Négy kicsi, alig látszik, és egy nagyobb, fényesebb. Pont, mint ők. Lassan egy felhő kúszik eléjük, ködbe bugyolálva őket. Megint szorít a torkom, kapar a cigi. Eltűntek, köddé váltak. Már senki nem emlékszik rájuk. Talán csak én. Néha. Mikor ködbe burkolóznak a csillagok.
